Mi okozta a Titan tragédiáját?
2023. június 18-án összeroppant a Titan, az amerikai OceanGate saját építésű tengeralattjárója, amely öt emberrel a fedélzetén indult el, hogy utasai megtekintsék a Titanic több mint 3700 méter mélyen fekvő roncsait. A járművel 3500 méter mélységben veszítették el a kapcsolatot; a rajta utazók azonnal életüket vesztették.
A Titanic óceánjáró 1912. április 15-én süllyedt el, miután az angliai Southamptonból New Yorkba tartó útján az Atlanti-óceán északi részén jéghegynek ütközött. A tragédiában több mint 1500-an haltak meg. A hajó roncsait csak több mint 70 évvel az események után, 1985-ben találta meg egy expedíció, amit a francia Jean-Louis Michel és az amerikai Robert Ballard vezetett. Akkor bizonyosodott be az is, hogy a Titanic teste, amire a kanadai Új-Fundland partjai közelében bukkantak rá, még a felszínen vagy nem sokkal az elsüllyedés után két darabra tört, és a roncsok egymástól 600 méterre hevernek az óceán mélyén.
Az elmúlt évtizedekben számos hivatalos, félhivatalos és magánexpedíció látogatta meg a Titanic roncsait. Megpróbálták kiemelni (nem sikerült), lefesteni, hogy ne rozsdásodjon tovább (nem sikerült), készült viszont róla rengeteg fotó és mozgókép: James Cameron kanadai filmrendező 1997-es játékfilmjében fel is használta a mélyben készült felvételeket. A Titanicról az idők során rengeteg tárgyat, köztük zsebórát, látcsövet, lámpát és női táskát is a felszínre hoztak, és ezek egy részét árverésre is bocsátották.
2023-ban tehát egyáltalán nem számít lehetetlen vállalkozásnak leereszkedni a Titanic roncsaihoz, bár kétségtelen, hogy a mostoha körülmények (elsősorban a tengeralattjáróra nehezedő irtózatos víznyomás) miatt egy ilyen expedíció komoly technikai felkészültséget igényel, és állami szerveken, a hadseregen és kutatóintézeteken kívül csak tehetős cégek és magánszemélyek engedhetik meg maguknak a kalandot. De mi okozta a Titan tragédiáját?
Ezernyi veszély
Az első hírek még csak arról szóltak, hogy a tengeralattjáróval megszakadt a kapcsolat; a tengeralattjáró roncsait csak napokkal az indulás után, június 22-én találták meg. Az öt napon át tartó mentési kísérletekben amerikai, kanadai, francia és brit mentőcsapatok működtek közre. A főként távirányítású járművekkel és helikopterekkel végzett kutatásban tízezer négyzetmérföldnyi területet vizsgáltak át, mire megtalálták a roncsokat, amelyeket egyelőre nem tudnak felhozni a tengerfenékről. Az amerikai parti őrség a későbbiekben az Amerikai Nemzeti Közlekedésbiztonsági Ügynökség (NTSB) szakértőinek bevonásával vizsgálja majd a Titan maradványait, ebből talán kiderülhet, hogy pontosan mi okozta a katasztrófát.
A legnagyobb problémát a tenger mélyén uralkodó nyomás okozta: az eddigi feltételezések szerint a hajótest összeroppant, amit egy robbanás követett, az az NTSB vizsgálatából derülhet majd ki – ha kiderül egyáltalán –, hogy a szerkezet melyik része nem bírta a terhelést (a Föld felszínén 1 atmoszféra nyomás uralkodik, ez minden 10 méterenként további egy atmoszférával nő).
Problémát okozhat a véges levegőkészlet is: amikor a mentőcsapatok még bíztak benne, hogy a Titan utasai életben lehetnek, versenyfutásba kezdtek az idővel, hogy megtalálják a járművet, mielőtt elfogyna róla a levegő. Mint kiderült, erre már nem maradt idő; mielőtt megtalálták volna a tengeralattjáró roncsait, elképzelhetőnek tartották, hogy a jármű vagy a víz alatt rekedt, vagy már a felszínre emelkedett, de nem tud kapcsolatba lépni a külvilággal. További veszélyt jelent a mélységben uralkodó hideg és a sötétség is, a sodródó tengeralattjáró utasai már azelőtt kihűlhettek volna, hogy elfogyott volna a levegőjük. Mindezeken kívül még ott vannak a mélységben kiszámíthatatlan, erős áramlatok és a halászhajók hulladékai is: a kötelekbe és hálódarabokba könnyen beakadhat egy kisebb tengeralattjáró.
Az összeroppanás
A Titannal nem ez történt: Dave Corley szerint, aki az amerikai haditengerészet egy atomtengeralattjáróján szolgált, akármi is váltotta ki, az implózió olyan gyorsan ment végbe, hogy az utasok fel sem foghatták, hogy valami baj van. Ebben a mélységben a hajótest 671 m/s sebességgel roppant össze, a tragédia egy milliszekundum alatt lezajlott. A legrövidebb, még csak nem is tudatos emberi reakcióidő nagyjából 25 milliszekundum. Corley szerint az implóziót robbanás követi, ezért valószínű, hogy az áldozatok holttestéből semmi sem maradt, a rettenetes nyomás hatására nyom nélkül elporladtak.
A tengeralattjáró maradványairól készült felvételek segíthetnek majd eldönteni, hogy mi történhetett, de Ron Allum tengeralattjárótervező mérnök szerint ilyen nyomás alatt minden hiba katasztrófát jelenthet. Allum tervezte azt a járművet, amivel James Cameron 2012-ben leereszkedett a Föld legmélyebb pontjára, a több mint 10 000 méter mélyen fekvő Mariana-árokba. A mérnök szerint elképzelhető, hogy a Titan hátulján lévő titánból készült alkatrész adta meg magát, de az is lehet, hogy a hajótest nem bírta a terhelést. A hordó alakú testen a legkisebb horpadás is az egész szerkezet összeomlásához vezethet: Allum szerint a titán zárórészre nagyjából 9000 tonna, míg a testre 50-60 ezer tonna nehezedett.
A szénszál problémája
A BBC szerint a problémát súlyosbíthatta, hogy a hasonló célból készült járművek általában fémből készülnek és gömb alakúak, a Titan teste viszont szénszálas anyagból készült, és hosszúkás formájúra tervezték, hogy többen férhessenek bele. Az anyag használatával önmagában még nem is lenne baj: a repülőgépiparban széles körben használják, de ott szigorúan ellenőrzik a belőle készült alkatrészek tartósságát is, ráadásul több vizsgálat is alátámasztja, hogy például a repülőgépek szárnyához alkalmas alapanyag. Ezt viszont számos alapos vizsgálat is alátámasztja, míg a Titan esetében azt sem tudják, hogy a korábbi merülések után megvizsgálták-e, hogy nem gyengült-e meg valahol a hajótest.
Bart Kemper mérnök, a Marine Technology Society tagja szerint még nem vizsgálták kellőképpen, hogy a karbonszálas anyag kibírja-e a tenger mélyén uralkodó nyomást. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül ez okozta a tragédiát, de Kemper szerint az adatok hiánya bizonytalansággal jár, a bizonytalanság pedig veszéllyel – jelen esetben pedig akár ez is vezethetett a tragédiához. Allumhoz hasonlóan Kemper is kiemelte, hogy elegendő egyetlen gyenge pont a hajótesten ahhoz, hogy az egész tengeralattjáró összeroppanjon, ráadásul abban a mélységben, ahol a Titanic roncsai fekszenek, a járműnek egészen extrém körülményekkel kell megbirkóznia.
A hadsereg tengeralattjárói átlagosan legfeljebb 500 méteres mélységig merészkednek (bár hogy pontosan milyen mélyre merülnek, az hadititok), a Titan 3800 méteren veszett oda. David Marquet egykori tengeralattjáró-kapitány szerint sem volt szerencsés az anyagválasztás: az amerikai haditengerészet tengeralattjárói sem véletlenül készülnek acélból, ami ugyan „nem modern és nem szexi anyag”, cserébe viszont alaposan ismerik, és jól ki tudják számolni, hogy hogyan fog viselkedni különböző körülmények között.
Rush tudta
Stockton Rush feltaláló, az OceanGate vezérigazgatója a vádak szerint tisztában volt a kockázatokkal, de a sok tesztelést bürokratikus hülyeségnek tartotta (az emailjei alapján úgy gondolta, hogy a biztonságra történő folyamatos hivatkozás az innováció kerékkötője). Tény, hogy a Titant egyetlen független szervezet sem vizsgálta, nem is nyilvánították biztonságosnak a használatát, de ez Rushék szerint nem is okozott nagy problémát, csak azt mutatta, hogy a világ még nem készült fel az OceanGate innovációira. Katy Croff Bell, az Ocean Discovery League nonprofit szervezet elnöke és alapítója szerint erről sajnos kiderült, hogy nem igaz: szerinte Rush tudta, hogy a Titan nem biztonságos, erre több alkalommal is figyelmeztették, de nem törődött vele.
Rush 2009-ben alapította meg az OceanGate-et: a feltaláló eredetileg űrhajósnak készült, de erről le kellett mondania, ezért találta ki, hogy a magasság helyett inkább a mélységre fordítja a figyelmét. „Ha bármilyen katonai vagy üzleti lehetőséget láttak volna benne, már rég embert küldtek volna a Marsra” – foglalta össze Rush az űrkutatásról szóló gondolatait egy 2017-es interjúban. A tengerfenék kutatásában aztán megtalálta azt az üzleti lehetőséget, amit a Marsról hiányolt: egy utasnak – vagy ahogy ő nevezte, kalandornak – 250 ezer dollárt kellett fizetnie egy útért. A Titannak összesen három merülése volt, a harmadikról már nem tért vissza. Rush tervei szerint a Titanic csak a kezdet lett volna: több különleges kalandot is tervezett, és bár úgy gondolta, hogy az üzleti sikerhez már ezek a kirándulások is elegendőek lehetnek, csak a kezdetet jelentik, az igazi üzleti fantáziát a tengerfenéken lévő ásványkincsekben és olajmezőkben látta, következő lépésként a Titanhoz hasonló kis tengeralattjárókat erre akarta volna felhasználni.
Akik nem mentek
Addig is viszont jó üzletnek számított a roncsturizmus: a mostani tragédiához vezető úthoz Rush több ismert influenszert is megkörnyékezett, hogy vigyék hírét az eseménynek. Ross Kemp brit színész és dokumentumfilmes biztonsági okokra hivatkozva visszautasította a meghívást, ahogy a világ egyik legismertebb youtubere, MrBeast is. Josh Gates amerikai műsorvezető, aki leginkább a Discoveryn futó régészeti-kalandkeresős műsorairól ismert, szintén nem élt a lehetőséggel: ahogy a Twitteren írta, a Titan történetében és a tervezésében több aggasztó dologról is tud, amit a cég nem tárt a nagyközönség elé, mindenesetre ő sem vállalkozott az útra.
Azt nem lehet tudni, hogy Gates milyen információkhoz juthatott, mindenesetre Rush lazaságát sokan nem tartották túl megnyugtató jelnek. Az OceanGate igazgatója mindenesetre nem aggódott: a merülés előtt Jay Bloom milliárdos üzletembert is megpróbálta meggyőzni róla, hogy tartson vele (mindössze 150 ezer dollárért), mert az út „biztonságosabb lesz, mint egy sima búvárkodás”, és „semmivel sem veszélyesebb, mint átkelni az úttesten”. Bloomot nem sikerült meggyőzni, ő sem vállalta az utazást.
És akik igen
Négy utas viszont vállalta az utat: a balesetben a vezérigazgatón kívül még négy másik ember is életét vesztette. Shahzada Dawood pakisztáni üzletember a fiával, Sulemannal vállalkozott az útra, rajtuk kívül az űrturistáskodó brit üzletember, Hamish Harding és a francia búvár, Paul-Henri Nargeolet is meghalt. A mélytengeri kutatással foglalkozó szervezetek és cégek a baleset után az iparág szigorúbb szabályozását követelik, hogy többé ne történhessen meg hasonló eset, de a Titan eltűnését követő nagyszabású mentőakció más kérdéseket is felvetett: a költségekét.
A Titan megmentésére több millió dollárt költöttek, míg a Görögország partjainál elsüllyedt, migránsokat szállító hajó utasaira már nem szántak ennyi pénzt. Az eset nagy felháborodást váltott ki Pakisztánban (a 300 áldozat nagy része innen származik), Arsalan Khan, a New York-i Union College antropológiaprofesszora szerint pedig a két eset társadalmi fogadtatása közötti különbség jól mutatja, hogy milyen kettős mércét alkalmaz a társadalom a két ügyben. Khan szerint az iparág szereplői által követelt szigorúbb biztonsági előírásokkal meg lehetne előzni a Titan katasztrófájához hasonló szerencsétlenségeket, de ezeknél jóval többre lenne szükség ahhoz, hogy megelőzzék a Pakisztánból és máshonnan útnak induló emberek halálát.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: