Piszkos pénz a tudományban: az óceánkutatók esete az amerikai haditengerészettel

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

Sokan úgy tartják, hogy ha egy tudós aláveti magát a politika és a hadviselés kívánalmainak, elárulja a tudomány szent eszméjét. Ha viszont visszautasítja a kihívást, és inkább a világ végső bútorzatát kívánja feltárni alapkutatások révén, könnyen félhomályos kocsmákban végezheti, az élet nagy dolgain merengve. Nehéz jót tenni. A második világháborúból jól ismerjük a tudomány számos bűnét a fizika, a biológia és az orvoslás területén. Arról viszont jóval kevesebbet tudni, hogy miként hatottak  a hadügyi megrendelések az oceanográfia története. Naomi Oreskes amerikai tudománytörténész legújabb, Science on a Mission (Tudomány küldetésen) című  könyvében épp erre a kérdésre keresi a választ: miképp alakította a hadi finanszírozás azt, amit tudunk és azt, amit nem tudunk az óceánokról?

Oreskes a Harvard Egyetem professzora, eredetileg geológus, aki leginkább a több nyelvre lefordított, dokumentumfilmben is feldolgozott Merchants of Doubt (A kétely kufárai) című könyvéről ismert. Ebben a tudománytörténész azt mutatja be, hogy milyen hatással voltak a különböző ipari és politikai lobbik a tudomány művelésére és nyilvános megítélésére. A dohányipar belső jelentései alapján Oreskes részletesen rekonstruálta azokat a stratégiákat, amiket az érintett ipari felek vetettek be annak érdekében, hogy eltussolják a dohányzás káros hatásaira vonatkozó saját felfedezéseiket az 1950-es évekből. Az általuk kidolgozott stratégiák (a kétely elhintése, a közvélemény összezavarása érdekében létrehozott pénznyelő agytrösztök, a demokratikus párbeszéd elvének kihasználása, politika és tudomány szándékos összemosása) a mai napig a klímatagadók, az oltásszkeptikusok, illetve a járványrealisták eszköztárának alapvető kellékei. Az, hogy ma a korábbinál jóval világosabban látjuk át ezeket a folyamatokat, javarészt Oreskesnek is köszönhető.

Naomi Oreskes: Science on a Mission: How Military Funding Shaped What We Do and Don’t Know about the Ocean. University of Chicago Press, 2021

Kilátások az óceánon

A Science on a Mission a politikai és hadi befolyásolás kérdését járja körül egy eddig kevésbé vizsgált és ismert területen, az oceanográfia világában. Ha valaki a 20. század első harmadában az óceánok kutatására adta a fejét, ritkán jutott fel hatalmas hajókra, hogy tengereket, óceánokat átszelve, jégszörnyekkel és lidércekkel megküzdve fedezzen fel új földrészeket, ismeretlen csúcsokat, és írja be magát a történelemkönyvekbe több hónapig tartó, gyakran halálos kimenetelű kalandok révén. Amerikában a legtöbben kis csónakokban eveztek ki a kaliforniai kikötőkből, hogy mintákat vegyenek a vízből, növényeket és halakat gyűjtsenek, hogy később laboratóriumban vizsgálhassák őket. Még ezt is kevesen vállalták, hiszen csupán néhány komolyabb intézet volt az USA-ban, ami az óceánok világával foglalkozott, itt pedig nyugdíjas állások eleinte nem léteztek; a fizetések alacsonyak, a kilátások enyhén szólva is borúsnak voltak. Egy karrierválasztás előtt álló fiatalnak például ezt mondták: „A problémád lényege, hogy egy házas férfinak van-e bármi keresnivalója egy olyan obskúrus területen, mint az oceanográfia. Lehet, hogy a dolgok idővel jobbra fordulnak, de a múlt alapján a gyermekeid éhhalálra ítéltettek.” 

A második világháború elévülhetetlenül rányomta a bélyegét a tudományra. Egyrészt ömlött a pénz a fizikai laboratóriumokba, másrészt az állam és a hadiipar vezetői felülről próbálták megszervezni a tudományos kutatás menetét, hogy a pénzükért cserébe kapjanak is valamit. Ahogy a németek egyre nagyobb sikereket értek el a tengereken és a vízfelszín alatt, úgy lett egyre érdekesebb az oceanográfia a haditengerészet számára is.

A US Navy egyre gyakrabban környékezett meg addig kikezdhetetlen pedigrével rendelkező biológusokat, fizikusokat, matematikusokat, akik idejük jó részét apró csónakokban, majd a négy fal közt töltötték. A haditengerészet pénzt és nagyobb csónakokat ígért, azt pedig már az 1940-es évek elején is láthatta mindenki, hogy a hadiipar kimeríthetetlen forrásokkal rendelkezik. Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó – a hadsereg pedig állta a szavát. Az amerikai oceanográfia vezető intézményei, köztük a San Diegó-i Egyetem intézete, a Scripps és a massachusettsi Woods Hole) változatos belső ellenállás mellett ugyan, de alapvetően örömmel feküdtek alá a haditengerészetnek. Nem csoda, hiszen a US Navy változatos földi javakkal kecsegtette a tudósokat: stabil állások, nagyobb személyzet, jobb feltételek, több idő a kutatásra, komolyabb technológia, társadalmi megbecsültség, szélesebb körű hozzáférés az óceánokhoz. Kereslet és kínálat egymásra talált a szabad piacon: a haditengerészet információt akart az óceánról, az oceanográfusok pedig több pénzt és erőforrást szerettek volna a kutatásaikhoz.

Oreskes könyvének fejezetei egy-egy esettanulmányra épülnek az 1930-as évektől az 1970-es évekig. Ebben a néhány évtizedben ment végbe az a látványos folyamat, amelynek során az oceanográfia néhány elszánt tudós alulfinanszírozott, lokális kutakodásából (a drámai méretű expedíciók ideje ekkorra már lejárt) világszintű, államilag finanszírozott, jól kiépített infrastruktúrával büszkélkedő természettudományos vállalkozássá vált. A kutatók rengeteg új eredménnyel és ismerettel gyarapították tudásunk tárházát, és ezek egy jelentős része olyan technológiai eszközök igénybevételéhez kötődött, amikhez nélkülözhetetlen volt a haditengerészet által nyújtott háttér.

A tengerfenék sem fenékig tejfel

Amikor a vezető oceanográfusok sok-sok évtized távlatából visszatekintettek tudományterületük történetére, hajlamosak voltak tagadni, de mindenképp próbálták kisebbíteni a haditengerészet szerepét és annak hatásait. Oreskes könyve arra mutat rá, hogy az oceanográfia 20. századi történetét, kiváltképp annak fénykorát a második világháború alatt és után, átszőtte a haditengerészet pénze, és a pénz által a hadügy elvárásai és szabályai. Noha a tudósok szabadon kutathattak, először mindig a hadiipar elvárásainak kellett eleget tenniük. Ezért fordulhatott elő, hogy például az újdonságnak számitó Alvin nevű mélytengeri kutató-tengeralattjáró jelentős részében katonai célokat szolgált az 1960-as években, és csak hosszú idő és magyarázkodás árán érték el, hogy a használatához szükséges töménytelen pénzt tudományos, alapkutatási célokra is fordíthassák. Oreskes számos további példát hoz arra, hogy a hadiipar miképp korlátozta a tudományt a „need to know” (csak az tudhat róla, akire tartozik) elve mentén: számos eredményt titkosítottak és nem tettek hozzáférhetővé a kollégák számára, így sok kutatást elsorvasztottak, vagy épp évtizedekre hátráltattak.

Egyes területeken nem is feltétlenül kellett tiltani: önmagában a haditengerészet érdektelensége is elég volt ahhoz, hogy bizonyos témák eltűnjenek. Ilyen volt például a klímaváltozás. Miközben egyes oceanográfusok már az 1950-es és 60-as évek derekán felismerték az óceánok szerepét a klíma alakulásában, a haditengerészetet nem érdekelte különösebben a kérdés, és a pénzeket továbbra is inkább a radarok, tengeralattjárók és a mélytengeri kommunikációs csatornák kutatását és feltárását célzó csoportok támogatására csatornázta be. Mire a haditengerészet nyomása alábbhagyott, és az oceanográfusok némileg fellélegezhettek, már megkésve, mintegy potyautasként csatlakoztak a klímakutatók közösségéhez.

Hasonlóképpen jártak a halak is. Míg a második világháború előtt a halak, de úgy általában a tengerek állat- és élővilága az oceanográfusok egyik legfontosabb kutatási területét adták, a világháború után a haditengerészet ismét csak kevésbé volt érdekelt a témában. Ahogy a klímaváltozás következtében radikálisan csökkenni kezdett a tengerek élővilágának diverzitása, úgy jöttek ismét a felszínre a halak (a szó szoros és átvitt értelmében is), de a hadiipar érdektelensége miatt az oceanográfusok megint elkéstek. Nagyon úgy fest, hogy miközben a haditengerészet pénze nélkül a világháború után az oceanográfia maga is komoly válságba süllyedt volna, a US Navy pénze sem volt ingyen.

Van szaga a pénznek a víz alatt?

Amióta világ a világ, a tudományt finanszírozzák: régen öröklött vagyonból, később állami pénzből vagy a magánszektorból, és az is megesik, hogy a finanszírozó épp a hadiipar. A világháború után a kutatók számára mi sem volt természetesebb annál, hogy a haditengerészet továbbra is pénzeli a kutatásokat, ahogy a háború alatt is tette. Sokan megtanultak együtt élni a hadiipar által rájuk kényszerített korlátozásokkal és szabályokkal, míg mások próbálták olyan formára hozni a kutatásaikat, hogy minél kevésbé függjenek a haditengerészettől. A kérdés nem az, állítja Oreskes, hogy ki finanszírozza a tudományt, hanem hogy miképp finanszírozza, mit vár cserébe, és mennyire tudunk őszintén beszélni ezekről a kérdésekről.

Ahhoz pedig, hogy beszéljünk róla, tisztábban kell látnunk tárgyunkat, a társadalmi folyamatokba ágyazott tudományt. A világháború után például sok amerikai kutató épp azért csatlakozott örömmel az oceanográfiához, mert így vett részt a hidegháborúban: felvehette a harcot a kommunizmussal, megvédhette hazájukat, és jobban érdekelte, hogyan működik a szonár egy tengeralattjáróban, mint hogy kis csónakokban hínárra vadásszon. Azt, hogy a haditengerészet finanszírozza a kutatást, ebben az időszakban nem tartották problémás külső befolyásnak. És mivel az oceanográfia szinte nem is létezett a haditengerészet keretein kívül, a működési mechanizmusok is rejtve maradtak a nyilvánosság elől. Emiatt sokakban fel sem merült, hogy léteznek más kérdések, más megközelítések azokhoz képest,  amiket a világháborút követő évtizedek során a haditengerészet megszabott: a kutatók eleve ebbe a helyzetbe szocializálódtak.

Persze feltehetjük a kérdést, ahogy utal rá Oreskes is, hogy mi lett volna, ha a haditengerészet kimarad a buliból, és az oceanográfia saját, hadiipartól mentes útját járhatta volna az 1930-as évek után is. Csakhogy már a kérdés is azt feltételezi, hogy a tudománynak van egy esszenciája, egy szükségszerű menete, amit az amerikai haditengerészet megborított. Oreskes tagadja, hogy létezne ilyen: a tudomány az, ahogy éppen művelik. Az oceanográfiának ez jutott, ebből kellett főznie. A jó hír az, hogy Oreskes személyében végre akadt valaki, aki részletesen bemutatja a menüt, és ha van türelme és ideje az embernek végigrágni magát ezen csaknem 500 oldalas monstrumon, rajön, hogy attól még, hogy a pénznek néha szaga van, befogott orral azért beszélhetünk róla őszintén.

Naomi Oreskes: Science on a Mission: How Military Funding Shaped What We Do and Don’t Know about the Ocean. University of Chicago Press, 2021

A szerző az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport vezetője, és a PTE ÁOK Transzdiszciplináris Kutatások Intézetének munkatársa.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: