Videóajánló: Hogy élt a 19. századi magyar paraszt?
Ki?
Keszi Kovács László, vagy ahogy gyakran publikált, K. Kovács László etnográfus a magyar néprajzi filmezés elindítója és legendás alakja volt. Eredetileg kereskedelmi iskolát végzett Debrecenben, de nem volt kedve banktisztviselőnek állni, inkább festő akart lenni. Glatz Oszkár tanította rajzolni Debrecenben, de amikor egyszer lement a Hortobágyra festeni, összefutott Teleki Pál későbbi miniszterelnökkel (visszaemlékezései szerint: „azzal a fura kis emberrel”), aki jól lehordta, amiért ilyen hiábavalóságokra fecsérli az idejét ahelyett, hogy próbálna a magyarság sorsán segíteni.
Keszi Kovács ekkor meggondolta magát, és inkább beiratkozott az ELTE elődjére, a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol történettudományi diplomát szerzett. Visszaemlékezéseiben elmondta, hogy a történelem miatt kezdett el érdeklődni az etnográfia iránt is, de ha már Pesten volt, beiratkozott egy másik egyetemre is: a József Nádor Gazdaságtudományi Egyetemen 1937-ben vehette át közgazdaságtani diplomáját, ahol Teleki több óráját is felvette, és bekerült a belső szemináriumába is. Az itteni kutatásokban nagy hasznát vette a kereskedelmi iskolai képzésének, ugyanis megtanult gyors- és gépírni, ami nélkülözhetetlen volt a néprajzi adatgyűjtéshez.
1932-ben kezdett filmezéssel foglalkozni, majd egy finnországi ösztöndíj során tanulmányozta az ottani etnográfiai filmkészítést. Megtanulta a nyelvet, és finn mintára dolgozta ki a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára és a Néprajzi filmes fényképtár struktúráját. Keszi Kovács alapította a finnugor kongresszusokat is. 1939-től, a Néprajzi Múzeum muzeológusaként indította el a néprajzi filmezést Magyarországon; a filmekben operatőrként és szerkesztőként is dolgozott.
A filmezésben nagy hasznát vette festészeti hátterének is: mint mondta, „a néprajzi filmezés költséges feladat és kevés a szakemberek között az olyan, aki képileg is látni képes a nép sokrétű munkáját, szokásait, egyszóval a népélet teljességét. A vakoknak pedig hiába beszél a látó a formákról, színekről, szerkezetekről, munkafolyamatokról, mozgásról és például a népviselet esztétikumáról”. Ez utóbbival azokat kritizálta, akik szerint „a szó, a betű mindenre képes”: úgy tartotta, hogy a néprajztól elengedhetetlen a vizuális megjelenítés, a fotó és a filmezés.
1973-ig az ELTE Tárgyi Néprajzi Tanszékén tanított, 2012-ben, 104 éves korában halt meg Budapesten. Életéről a Minden kocka érték című dokumentumfilmben mesélt, ezt 90 éves korában vették fel, és ezt is érdemes megnézni:
Mit?
Egyik filmjében, amelyben nem operatőrként, hanem műsorvezetőként szerepelt, a 19. századi paraszti életet mutatja be egy korabeli stílusban berendezett házban, ahol a kor szokásainak megfelelően a legtöbb használati tárgy cserépből vagy fából készült, és ahol nem dobtak ki semmit: a birkalábszárból, miután ételt főztek belőle, kopáncsot készítettek. Ez a pásztorok bicskatokján lévő szíjon elhelyezkedő csúszka volt, ami meggátolta, hogy a bicskatok kinyíljon, de a kova, acél és tapló tárolására szolgáló erszényen is ez gátolta meg, hogy a pásztor elveszítse a tűzszerszámot.
A pásztorholmikon kívül bemutatja a ház berendezését is: az ember, ha belép a házba, egyenesen a pitarba jut, a kemence előtt tévő található, a vizescsobán pedig azon az asztalon kap helyet, ahol rendszerint az asszonyok étkeztek. Az is kiderül, hogy hol főzték ki a ruhát, és hogyan gátolták meg, hogy a gyerekek kiborítsák a tányérból az ételt.
Hol?
A videót Tiszacsegén vették fel, ahová K. Kovács Lászlót személyes kötődések is fűzték, a családjának ugyanis itt voltak birtokai.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: