Kaszára, magyar!

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

A létrehozói szándék szerint ökológiai menedékként szolgáló, méhlegelő néven emlegetett városi rétek az elmúlt hetekben pártalapon szervezett, önkényes parkgondozással fűszerezett vitát gerjesztettek Magyarországon. A közterületeken magasra engedett lágyszárúakból álló növénytársulások ellenzői szerint az urbánus terek ökológiai átalakítása nem más, mint maszlag: valójában arról van szó, hogy az önkormányzat lusta levágatni a parkokban a gazt, hogy ezzel is spóroljon. A vadvirágos koncepció lelkes támogatói pedig gyakran még a kaszálatlanul kornyadozó fűfoltoknak is tapsolnak, azt remélve, hogy a természet majd magától virágba borítja és a beporzó rovarok paradicsomává alakítja az ilyen területeket is. 

Bardóczi Sándor, Budapest főtájépítésze szerint a városi réteknek ugyanakkor csak az egyik funkciójuk, hogy élőhelyet és táplálékot biztosítanak a drasztikusan csökkenő létszámú rovarfaunának. A magas biodiverzitású társulásoknak a klimatizálástól a vízgazdálkodásig kulcsszerepük lehet a klímaváltozással egyre fokozódó környezeti terhelés csökkentésében. Ráadásul olcsóbban fenntarthatók, mint a hagyományos belterületi zöldfelületek. Bardóczi szerint azonban arról végképp nincs szó, hogy innentől kezdve nem kell karbantartani, gondozni és kaszálni, csak nem feltétlenül úgy, ahogy eddig szokás volt. 

Kaszálni necesse est

Kaszálni mindenképpen kell, máskülönben még a legtermészetesebb, ökológiailag értékes gyep is cserjésedésnek indul – állítja Ács Sándorné agrármérnök és környezetvédelmi szakmérnök, a Kishantosi Vidékfejlesztési Központ vezetője. A Kárpát-medencében ugyanis a települések hátáron kívül fekvő lágyszárú növénytársulások szinte mindegyikét, köztük a védett gyepeket is az emberi gazdálkodás hozta létre. A 2013 őszén szó szerint beszántott kishantosi ökológiai mintagazdaság alapítója szerint ahhoz, hogy ezen területek szerteágazó ökoszisztéma szolgáltatásait továbbra is igénybe lehessen venni, a megfelelő módon gondjukat is kell viselni. Ennek pedig a meghatározó művelete a kaszálás.

Kaszafenés egy parkban valahol Magyarországon 1940-benFotó: Fortepan

Pázsit vagy gyep?

Nem mondunk újat azzal, hogy az éghajlatváltozással egyre megterhelőbbé váló városi klíma ma már Magyarországon is égető probléma. A változás élhetőbbé tételében felértékelődik a korábban kizárólag esztétikai és rekreációs funkcióval felruházott városi zöldfelületek szerepe, miközben fenntartásuk a megszokott formában egyre nehezebb. „Magyarországi körülmények között a színtisztán fűfélékből, általában három fűfaj keverékéből kialakított homogén pázsit csak öntözés, tápanyagutánpótlás, növényvédelem és talajgondozás mellett tud fennmaradni, de még így is fokozottan érzékeny a betegségekre, a kártevőkre és mint élőhely, egyáltalán nem változatos” – olvasható a Klímaadaptív gyepgazdálkodás a városban című, neves tájépítészek és biológusok által jegyzett, idén megjelent kiadványban, amely az elmúlt öt évben Veszprémben jelenleg 8 helyszínen zajló közparkreform tudományos hátterét és eddigi tapasztalatait ismerteti. 

A  szakanyag szerint egy természetközeli – a környező kistáj flórájából maggyűjtéssel vagy magtermesztéssel felhalmozott magkeverék vetésével kialakított – városi gyep a pázsithoz képest jóval alacsonyabb fenntartásigényű: nem kell öntözni és műtrágyázni. A sokféle növény- és állatfaj együttes jelenléte miatt pedig ellenállóbb a kedvezőtlen környezeti hatásokkal szemben, mint a fűszőnyeg. A magyarországi kertészetekben „vadvirágos rét” néven kapható import magkeverékekből sarjadó, intenzív ápolást igénylő társulások ugyan tavasztól őszig látványosan virágoznak, de a honos állomány genetikai felhígulásának veszélye miatt ökológiailag nem elfogadható az alkalmazásuk – hívják fel a figyelmet a szakértők.

Arra persze még a legprogresszívebb tájépítészek is figyelmeztetnek, hogy mindenképp ügyelni kell a hagyományos pázsitok és a természetközeli gyepek megfelelő arányára, hiszen a közterület jó esetben az ott élők és oda látogatók jólétét szolgálja. Vagyis a városi rétek mellett továbbra is szükség van a játékra, piknikezésre, ücsörgésre csábító füves területekre. 

Természetközeli vadvirágos rét VeszprémbenForrás: Veszprémi Közüzemi Szolgáltató Zrt.

A kaszálás ökológiája

A félreértések elkerülése végett: a természetközeli városi rétek nagyon is igénylik a szakszerű törődést – igaz, másfajtát, mint a pázsitok. A városkertészek Bázeltől Sanghajig, Stockholmtól Londonig világszerte a magyarul természetkímélő kaszálásnak nevezett gyakorlatot adaptálták. 

A botanikai, zoológiai és ökológiai ismeretek mellett a néprajzi hagyományból is sokat merítő agrárökológiai módszer a beavatkozások számának csökkentésével egyrészt teret ad az egyszikű fűfélék között megbújó kétszikű, virágos évelőknek, amelyek így magot érlelhetnek és szaporodhatnak a gyeptársulásban, Másrészt a kaszálás idejét nem a naptár, hanem az adott terület aktuális állapota határozza meg, így a társulás egészének kedvező növények terjedését segíteni, a nem kívántakét pedig korlátozni lehet. Azzal pedig, hogy vegetációs időszakban nem a helyi rendeletekben előírt 21 naponként vágják foci- vagy golfpálya simaságúra az egész területet, hanem különböző, térben is változó tarlómagasságokat hagyva kaszálnak, a természetközeli élőhelyeken végbemenő folyamatokat támogatják. Magyarán növekszik a növények és az őket táplálékforrásnak és lakóhelynek választó rovarfajok száma, ami pedig a rovarevő madaraknak jelent terített asztalt kora tavasztól késő őszig. Az ilyen élőhelyek biodiverzitása egy nagyságrenddel biztosan nagyobb, mint a két-három fűfajból álló pázsitoké.

Az ökológia érdekes fintora, hogy a legnagyobb sokféleségű magyarországi ökoszisztémák közé közel 300 ezer hektárnyi védett gyepterületet épp a  legeltető állattartás alakította ki, és a kaszálás azután is fenntartotta, hogy a 19. századtól egyre szélesebb körben terjedt az istállózás. A téli takarmányigényt ugyanis csak úgy lehetett kielégíteni, hogy a legelők egy részéről még időben betakarítják a jószágok által evett növényeket, vagyis az állattartásban máig meghatározó tömegtakarmánynak számító réti szénát. A szénacsinálás első fázisához pedig az ókortól folyamatosan tökéletesített, a paraszti társadalmakban rendkívül sokféle változatban létező kaszát használták. A néprajzi és agrártörténeti kutatásokból tudható, hogy egy kaszás egy nap alatt legfeljebb fél hektárt tudott lekaszálni, és bár a 8-15 fős bandák is dolgoztak, egybefüggő legelőkön a kis lépésekben haladó kézi betakarítás sokszor akár egy hónapig is eltarthatott. A mozaikossá vált tájban voltak frissen kaszált, le nem kaszált, illetve különböző korú újrasarjadt területek, így az állatok nem vesztették el élőhelyeiket, a növények magot érlelhettek, és a gyep természetes úton megújulhatott.

Szénagyűjtés a Felvidéken 1933-banFotó: Fortepan

A 20. század második harmadától azonban a gabonaaratáshoz hasonlóan a gépi betakarítás lett az uralkodó. „A munkagépek erejük és gyorsaságuk révén a kaszálók struktúráját drasztikusan megváltoztatták. Az egyszerre, rövid idő alatt nagy területen eltávolított vegetáció a mozaikosság csökkenése mellett beszűkítette a kaszálók fajösszetételét is” – írja Viszló Levente diplomás tájgazda, aki Természetkímélő kaszálás című kötetben foglalta össze a védett gyepek művelésének gyakorlati lehetőségeit. 

Bár az ökológusok máig úgy tartják, hogy a kézi kaszálás az egyik leginkább természetbarát területhasználati technológia, ma már alig akad olyan ember Magyarországon, akinek megfelelő tudása és elegendő kitartása volna heteken át kaszálni. Ezért a természetvédelmi területeken, az ökogazdaságokban és a városi réteken is gépekkel végezve próbálják imitálni a hagyományos betakarítást. 

Precíziós betakarítás

A Pro Vértes Közalapítvány Viszló vezetésével a Vértes délkeleti lábánál fekvő Zámolyi-medence részben védett gyepterületein hosszú évekig kutatta a kaszálás élővilágra gyakorolt hatását, és ezalatt kidolgozta annak gépi technológiáját is, hogy milyen beavatkozással lehet a legkisebb károkozás mellett értékelhető mennyiségű és minőségű takarmányt betakarítani. 

A talajszinten fészkelő madarak költési idejétől, a különféle gerincesek menekülési szokásain és az évről évre máshol kaszálatlanul hagyott búvósávok optimális kialakításán át a kasza típusáig, és a traktor ideális nyomvonaláig számtalan paraméterre kiterjedő kutatás szerint gépi technológiával is megvalósítható az, ami kézzel, csak a megszokottnál komplexebb gondolkodást, sok odafigyelést igényel, és valamivel hosszabb ideig tartó, de nem feltétlenül több munkát jelent. 

Viszló szerint ugyanakkor az alacsonyabb sebesség mellett, szigorúan csak nappal végzett kiszorító kaszálás lehetőséget biztosít arra, hogy az állatok végig lábon álló növényzetben rejtőzködve tudnak kaszálatlan részek felé haladni, ahol előbb utóbb búvósávba, vagy nem kaszált részre jutnak. 

A kiszorító kaszálás illusztrációjaFotó: A természetkímélő kaszálás/ Pro Vértes Közalapítvány

Növényvédő gyepek

A szántóföldek uralta vidéki tájak ma már egyre inkább biodiverzitás-sivatagok. A világ összes mezőgazdasági területének mintegy 50 százalékán szóját, kukoricát, búzát és rizst termelnek, a maradék 50 százalékon 152 különféle növényfaj osztozik. A flóra elszegényedését pedig a fauna is megsínyli: az Európai Unió környezetvédelmi ügynöksége szerint a mezőgazdasági művelés intenzívvé válásával párhuzamosan egész Európában általános az élőhelyek természeti leromlása.  

A legújabb agrárökológiai kutatások szerint ezért is lehet létjogosultsága a természetközeli gyepgazdálkodásnak a nagyüzemi mezőgazdaságban is. Mégpedig a szakirodalomban speciális kultúr-ökoszisztémáknak tartott szántóföldek szomszédságában kialakított biodiverzitás-szigetek formájában. A kísérletek szerint a gyepekhez hasonlóan a természetes helyi vegetációt mintázó parcellányi vadvirágos rétek sokfélesége ugyanis jótékony hatással lehet a monokultúrában termesztett haszonnövényekre. A beporzó rovarok mellett az ilyen diverz növénytársulások a monokultúrák kártevőit pusztító ragadozók és paraziták  élőhelyei. 

Gabonatáblák közé ékelődő biodiverzitás-sziget a KiskunságbanFotó: Ökológiai Kutatóközpont

Ács Sándorné szerint egy mezőgazdasági táj eredeti ökoszisztémájának helyreállítása alighanem lehetetlen feladat, a természeteshez közelítő dinamikus egyensúly ugyanakkor megközelíthető, ha gazdálkodás során a szántók és környezetük egy egységet képeznek. Vagyis a mezsgyehatárt kijelölő dűlőutak melletti cserjés-fás sávok, a művelt területeket szegélyező gyepcsíkok is részei a rendszernek, egyebek mellett azért, mert a  fajgazdagság mellett a termőterület optimális mikroklímáját is biztosítják. A klímaváltozás mezőgazdasági vetületeivel foglalkozó szakemberek ezért is állítják, hogy az alkalmazkodás kulcsát az olyan, teljes élőhely egyensúlyára törekvő ökológiai gazdálkodásban már évtizedek óta használt művelési módszerek jelenthetik, mint a természetkímélő kaszálás.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Korábbi kapcsolódó cikkeink: