II. Frigyes, a császár, aki hétszer támadt fel
II. Frigyes, az utolsó Hohenstaufen mozgalmas és tartalmas életet élt: német-római császár, hadvezér és ornitológus volt (Tractatus de Avibus című solymászati könyvét az ornitológia tudományának egyik alapműveként tisztelik). Összeveszett a pápával, megtámadta Itáliát, elfoglalta Ravennát és Firenzét, kereszteshadjáratot vezetett, háromszor házasodott, sok történész szerint pedig a korát (a 13. századot) messze megelőzve megteremtette a felvilágosult abszolutizmus előképét. Ezt mások vitatják, mindenesetre a különböző vallásokkal és etnikumokkal szembeni toleráns hozzáállásáért sokat dicsérik – egyebek mellett ezért is közösítették ki a katolikus egyházból, hivatalosan pedig azért is, mert késlekedett a Szentföld elleni hadjárat elindításában.
Stílusában „inkább hasonlított egy keleti kényúrra, mint egy európai királyra”: háremet tartott, amelyet fekete eunuchokkal őriztetett, szaracén testőrség vigyázott rá, arab szakács főzött neki, az udvarában pedig táncosnők, elefántok és oroszlánok szórakoztatták. Könnyen lehet, hogy amellett, hogy hadat viselt a pápa ellen, azzal sem kedveltette meg magát vele, hogy Mózest, Krisztust és Mohamedet is holdkóros sarlatánnak tartotta, és hangsúlyozta, hogy az egyháznak vissza kellene térnie az apostoli alapokhoz, és le kellene mondania a vagyonáról. IX. Gergely pápa cserébe száműzte Frigyest az egyház kebeléről, utódja, IV. Ince pedig az Antikrisztus előfutárának kiáltotta ki.
Nem halhat meg csak úgy
Életének utolsó nagy cselekedete az volt, hogy 1250-ben meghalt, méghozzá a sok hadjárat és a mozgalmas élet ellenére ágyban, párnák közt: 1250-ben, december elején vérhast kapott, 7-én végrendelkezett, 13-án pedig, néhány nappal az 56. születésnapja előtt, el is hunyt. Holttestét a palermói katedrálisban helyezték végső nyugalomra, ebbe viszont az európai császárpárti közvélemény nem volt hajlandó beletörődni: egy ilyen kiváló ember, ráadásul az utolsó a Hohenstaufen-ház tagjai közül, nem halhat meg csak úgy. Ebben IV. Ince is egyetértett a császárpártiakkal: II. Frigyes természetesen nem halhat meg csak úgy, a lelkét ugyanis a pápa egyenesen a Sátánhoz ajánlotta be, ahová nézete szerint való volt.
A császárpártiak is valamiféle csodában bíztak, csak nem épp abban, hogy Frigyest az ördög boldogítja majd. Csakhamar elterjedtek azok az elképzelések, amelyek szerint a császár nem halt meg, csak elbujdosott, vagy éppen egy hegy (egyes verziók szerint egyenesen az Etna) mélyén várja, hogy mikor siethet ismét a Német-Római Birodalom segítségére, a megfelelő pillanatban pedig meg fog jelenni. Ha megjelenik, akkor pedig, ahogy életében is törekedett rá, legyőzi a pápát, megreformálja az egyházat és helyreállítja a Pax Romanát.
És II. Frigyes vissza is tért, csak nem egészen úgy, ahogy elképzelték. Az utolsó Hohenstaufent egy Habsburg, Rudolf követte a trónon, és a vágyott békéből nem lett semmi: az új császár új háborúkat indított, és ehhez pénz kellett – ahhoz pedig adók. Az emberek már akkor sem szerettek adót fizetni, de ennél több kellett ahhoz, hogy a császár halála után 25 évvel felbukkanó csalónak, Tile Kolupnak elhiggyék, hogy ő maga lenne II. Frigyes.
Tile Kolup élete és halála
Kolup, más néven Dietrich Holzschuh 1283-ban bukkant fel Kölnben, és bejelentette, hogy ő maga II. Frigyes. Azt állította, hogy igaz ugyan, hogy a császárt Itáliában felravatalozták, de a ravatalon más teste feküdt, Frigyes pedig egy kolostorban keresett menedéket, és készült a visszatérésre. Ehhez 23 év kellett, de végül elérkezettnek látta az időt. A kölniek nem hittek neki: pellengérre állították.
Ráth-Végh István szerint „trónra ültették egy magas emelvényen, papiros koronát nyomtak a fejébe, majd kiseprűzték a városból”. James K. Otte, a San Diegói Egyetem történésze szerint mielőtt elzavarták volna, még trágyalében is megfürösztötték. Otte arra is felhívja a figyelmet, hogy valaki, valószínűleg szintén Holzschuh, egy évvel korábban Lübeckben is megpróbálkozott azzal, hogy II. Frigyesnek adja ki magát, de itt sem járt sikerrel: végül Neussban kötött ki, ahol már szívesebb fogadtatásra talált. Ráth-Végh szerint Kolup itt már a császár pecsétgyűrűjét is bemutatta, hogy igazolja magát. Vagy ezért, vagy nem (valószínűleg nem), de a városban már hittek neki, vagy legalábbis úgy tettek, így az ál-Frigyes fényes udvartartást rendezhetett be Neussban.
Otte szerint innen aztán hivatalos, császári pecséttel ellátott leveleket küldözgetett, és valódi császárként rendelkezett, az egyik fennmaradt dokumentumban például védelmet kért a frízek számára Florentius holland hercegtől. Kolupnak csakhamar híre ment, a lombard városok őrgrófjai pedig követeket menesztettek Neussba, hogy megérdeklődjék, hogy valóban visszatért-e a császár. Kolup kötötte az ebet a karóhoz, és felszólította Rudolf császárt, hogy adja át neki a koronát. A valódi császár haddal vonult ellene, az ál-Frigyes pedig áttette a székhelyét Wetzlarba, ahol készült az ostromra. Ő ugyan felkészült rá, a városiak viszont annál kevésbé, így átadták az álcsászárt az igazinak, aki megkínoztatta. Az imposztor először ragaszkodott hozzá, hogy ő valóban II. Frigyes, majd bevallotta, hogy valójában Dietrich Holzschuh-nak (vagy Tile Kolupnak) hívják, ezután Rudolf máglyahalálra ítélte.
Frigyes megint visszatér, de hétszer
Ráth-Végh szerint a hasonló csínyekért a korabeli bevett büntetés a lefejezés volt, és azért született ez az ítélet, mert Kolup bevallotta, hogy fekete mágia segítségével tudta magát a császárnak kiadni. Otte valamivel óvatosabban találgat: a máglyahalál nem csak a varázslóknak, hanem az eretnekeknek is kijárt, bár egyes források valóban fekete mágiát emlegetnek.
Akárhogy is, Kolup pünkösdi császársága majdnem két éven keresztül tartott, míg végül 1285 júliusában a wetzlari városkapu előtt máglyára nem vetették. Ezzel viszont nem volt vége a II. Frigyesek történetének: Gilles Lecuppre francia történész szerint nem kevesebb mint hét szélhámos adta ki magát a Hohenstaufen-ház utolsó sarjának, illetve II. Frigyes leszármazottjának.
Lecuppre szerint ezek közül az első nem is várt valami sokáig: alig hűltek ki Kolup hamvai (amelyekből Ráth-Végh szerint ki emléknek, ki ereklyének vitt is magával), egy újabb szélhámos nyilvánította ki, hogy ő is II. Frigyes: három nap múlva feltámadt a hamvaiból. Ő nem kapott akkora hírverést, mint az elődje, miután bejárt néhány várost, Gentben fogták el és Utrecht mellett, akasztófán végezte. Lecuppre még egy ál-Frigyest nevesít külön: az 1360-as években a türingiai Konrad Schmid flagelláns szektavezér követelte meg a támogatóitól, hogy Frigyesnek szólítsák, később pedig azt is állította, hogy ő maga a feltámadt II. Frigyes, sőt, olykor I. (Barbarossa) Frigyessel is azonosította magát.
A nagy svindli
Az idők során elég sok imposztor bukkant fel, Kolup mégis kiemelkedett közülük azzal, hogy látszólag hittek is neki. Ráth-Végh szerint ismeretlen pártfogói az adók miatt támogatták Rudolf ellenében, Otte pedig a Rudolffal szembeni ellenséges légkört okolta az imposztor átmeneti sikereiért. A belharcok miatt a viszálykodó urak nem tudtak egy ténylegesen ütőképes ellenkirályt állítani Rudolf ellen, viszont nevetségessé tehették az ál-Frigyessel, akit bőkezűen támogattak is (Otte több beszámolót is idéz, ezek szerint „hercegek és grófok” látogatták meg Kolupot, aki bőkezűen osztogatta az adományait.
Miután 1285-ben bevallotta, hogy valójában egy szegény paraszt, elég kétséges, hogy a saját vagyonából fedezhette volna a fényűző életet – vagy pedig valóban a fekete mágia ismerője volt, és rájött az aranycsinálás titkára). Lecuppre és Otte több olyan esetet is felsorol, amelyben nagy valószínűséggel senki sem hitt az imposztor valódiságában, politikai okoknál fogva mégis támogatták, legitimációnak elég volt azt hazudni, hogy az illetőnek joga van a trónra. Kolup mellett az egyik leghíresebb ilyen eset Perkin Warbecké, aki VII. Henrik angol király trónjára pályázott, és bár volt, akit meggyőzött róla, hogy ő Richard királyfi, a támogatói, főleg az az ír főúr, aki kieszelte a cselt, viszont bizonyára tudtak róla, hogy valójában kicsoda. Warbecket, ahogyan ez általában az imposztorok esetében lenni szokott, 1499-ben felakasztották.
Mi kell a sikerhez?
Ez önmagában még magyarázhatja Tile Kolup (viszonylagos) sikerét, de több kutató szerint ennél többről van szó. Guntram Schultheiss német történész gyanúja szerint az álcsászár a pápa- és egyházellenes valdensek támogatásával tarthatta meg ennyi ideig a hatalmát, vagy legalábbis annak látszatát, de ez Otte szerint nem magyarázza azt a vagyont, amit a Kulopról szóló történetek ugyan elég széles spektrumon helyeznek el, de abban egyetértenek, hogy jelentős volt.
Georg Voigt történész is az egyház- és pápaellenességben véli felfedezni Kulop titkát, de egy másik tradícióban, Joachim da Fiore tanaiban keresi a megoldást. Lecuppre egy általánosabb receptet ad a középkori imposztorok működésére: Kolup története jól rímel Jézuséra is, II. Frigyest pedig akkora tisztelet övezte, hogy rengetegen kétségbe vonták a halálhírét. Ha valaha visszatérne, bizonyára Jézushoz hasonlóan tenné, és ahogy Jézust, úgy őt is meghurcolnák, mielőtt kiderülne, hogy ki is ő valójában (ezzel a későbbiek során többen is éltek, de itt érdemes visszaemlékezni Kolup kölni fogadtatására is, ahol gúnyt űztek belőle és trágyalében fürösztötték).
Joachim színre lép
II. Frigyes és Tile Kolup idején Joachim itáliai pap, filozófus és misztikus (1131-1202) tanai, az egyház legnagyobb bosszúságára, meglehetősen népszerűnek számítottak. Karl Löwith filozófus szerint Joachim a történelmet üdvtörténetként értelmezte, a múltat, a jelent és a jövőt pedig elsősorban János Jelenésein keresztül akarta megérteni. Löwith szerint „Joachim éleselméjű írásmagyarázatának általános sémája a Szentháromságról szóló tanításon alapszik. Három különböző rend bontakozik három különböző korban”, az Atyáé, a Fiúé és a Szentléleké.
Joachim kiszámolta, hogy a harmadik korszak éppen a XII. század végén vette kezdetét, ez a kor pedig „a lélek tökéletes szabadságaként bontakozik ki”. Ennek számos történelemfilozófia, eszmetörténeti és egyéb implikációja van, de az egyik legfontosabb az, hogy a történelem a végéhez közeledik, ebben az új korban pedig már nem kell közvetítő Isten és az ember között – nem lesz szükség az egyházra, mert „mindenki pap lesz”.
Joachimnak követői is akadtak, a „tetőpontját pedig 1254-ben érte el, amikor Párizsban megjelent egy könyv Liber introductorius ad Evangelium aeternum címmel”. A szerzője Joachim követője, Gerhardus de Borgo san Donnino, a párizsi egyetem fiatal teológushallgatója volt, a könyvében pedig azt állította, hogy a harmadik korszak már 1260-ra bekövetkezik. Gerhardus könyve nem mindenhol aratott túl nagy sikert, a szerzőt életfogytiglani börtönre ítélték Rómában.
A Frigyes-párti joachimiták
Annak ellenére, hogy a joachimiták Szent Ferenc követőiként először a domonkosokkal, másodszor II. Frigyes messianizmusával, harmadrészt pedig a római katolikus egyházzal is konfliktusba keveredtek, a mozgalom Norman Cohn angol történész szerint közvetett módon hozzájárult a császár feltámadását váró kultusz létrejöttéhez is.
Cohn szerint a németek először I. (Barbarossa) Frigyestől várták, hogy elhozza az aranykort, majd miután 1190-ben meghalt, csakhamar megjelentek az új megváltó császárról szóló jövendölések. Mindazt, amit a németek először Barbarossától vártak, átvitték az unokájára, II. Frigyesre – annak ellenére, hogy a Joachimot követő ferencesek szemében ő volt maga az Antikrisztus, a németországi joachimiták tőle várták a megváltást, méghozzá Gerhardus jóslatai nyomán 1260-ra.
Arnold testvér jóslatai
A várakozást tovább fokozta, hogy egy egykori dominikánus szerzetes, Arnold testvér Svábföldön már pontosan megjövendölte, hogy mi várható eddigre: a pápáról kiderül, hogy nem más, mint az Antikrisztus, az egyház pedig a kiszolgálója.
Az egyházi vagyont elkobozzák és szétosztják a szegények között, ezt az átmenetet pedig nem más fogja felügyelni, mint maga II. Frigyes, aki Arnold szerint már készült is a feladatra. Aztán Frigyes 1250-ben meghalt, és így, ahogy Cohn fogalmazott, a németek a megváltójukat, az olasz joachimiták pedig az Antikrisztusukat veszítették el. Egy olasz jachimita látta is, ahogy besétál az Etnába, és elnyeli a láva, de ez nem fogott ki a német híveken: ők úgy hitték, hogy mivel az Etnában a visszatérésre váró hősök (köztük maga Artúr király) pihennek, csak idő kérdése, hogy mikor tér vissza a császár.
Az Egy gyűrű és az eretnekek
A Frigyes visszatérésébe vetett hit olyan erős volt, hogy a népmesei hőssé vált császárt (akit a Szentföldön maga János pap látott el láthatatlanná tevő varázsgyűrűvel, tűzálló köpennyel és bájitalokkal) nem csak a Tile Kolup máglyahalála utáni időkben, hanem jóval később is látni vélték. 1348-ban Winterthuri János svájci történetíró szerint Németországban még élénken élt a visszatérésébe vetett hit, amit ő sietve balgaságnak is bélyegzett (nem csoda: II. Frigyes második eljövetelének hirdetése súlyos eretnekségnek számított).
És ha ez még nem lenne elég, Cohn szerint még egy 1434-es krónikában is arra panaszkodott a szerző, hogy az egyszerű, szegény nép között veszélyes eszmék terjednek, az, hogy Frigyes él és örökké élni is fog, míg csak vissza nem tér a végső napok császáraként, és igazságot nem tesz. Huub Kurstjens történész szerint II. Frigyes még később is tiszteletét tette: egy 1537-es történet szerint egy juhászt környékezett meg a Kyffhäuser-hegy környékén, akinek elmondta, hogy a hegyben várja, hogy visszatérhessen, sőt, még az ott tárolt fegyvereket is megmutatta neki, és meg is ajándékozta, amiért hírét vitte, hogy a fegyverekkel a Szent Sír visszafoglalására készül. Lecuppre szerint hét II. Frigyes-imposztor volt, de Cohn gyűjtése tovább nehezíti a helyzetet: a nép összemosta I. és II. Frigyes alakját, ráadásul olyanokra is ráaggatták, hogy a császár reinkarnációi lennének, akik sosem állítottak magukról ilyesmit.
A náci Frigyes
A remény olyan élénk volt, hogy sokan még a tizenhatodik század derekán is reménykedtek Frigyes visszatérésében, az ehhez fűzött ígéretek – Németország nagyhatalmi státuszának helyreállítása, megtisztítása az idegen befolyástól stb. - Cohn szerint erősen emlékeztetnek a Harmadik Birodalomról szőtt későbbi nemzetiszocialista álmokra. Erre rímel az is, a nácik még II. Frigyes palermói szarkofágját is megpróbálták ellopni és Németországba szállítani, a császárt pedig a német egység hősének kiáltották ki (a német felsőbbrendűség történelmi példájaként I. és II. Frigyest is felhasználták, az előbbiről kapta a nevét a Szovjetunió ellen indított Barbarossa hadművelet, az utóbbiról pedig (például) a 9. SS-páncéloshadosztály, a Hohenstaufen (egyebek mellett)).
Kurstjens szerint a nácik vonzalma nem volt éppen előzmény nélküli II. Frigyes iránt, de az 1537-es felbukkanása óta (ami valószínűleg inkább népmesébe illik, mint egy valódi imposztor műve) a császár hosszú időre feledésbe merült, csak az első világháború után növekedett meg iránta az érdeklődés. A tizenkilencedik században Friedrich Nietzsche filozófus lelkesen ünnepelte Frigyes szabad szellemét és karakán kiállását a pápával szemben, a nácik által kedvelt II. Frigyes-kép viszont csak 1927-ben született meg egy Ernst H. Kantorowicz nevű történész segítségével, aki ekkor publikálta a róla szóló monográfiáját.
Kantorowicz nem a Harmadik Birodalom előfutáraként vagy példaképeként írt Frigyesről, még csak nem is nacionalista hevülettel, ennek ellenére a nácik hamar hivatkozási alapként kezdték használni a zsidó származású történész művét, aki 1938-ban el is hagyta az országot, és Oxfordba ment tanítani (Kantorowicz azért publikálhatott 1933 után is, amikor betiltották a zsidók által írt könyveket, mert harcolt az első világháborúban, így mentesült a tilalom alól).
A monográfia mindenesetre állítólag Hitler egyik kedvenc olvasmánya lett, és Kurstjens szerint fontos hivatkozási alapnak tekintette ahhoz, hogy a Harmadik Birodalmat összekösse a Hohenstaufen-ház uralkodásának idejével. Kantorowicz később megbánta, hogy milyen propagandafegyvert adott a nácik kezébe. A történész végül arra jut, hogy II. Frigyes a szó egy értelmében egy mythophantom, egy olyan entitás, amiről mítoszokat gyártanak, hogy aztán minél szélesebb körben használják őket Tile Koluptól a nácikig, a turizmusig vagy akár az irodalmi olasz nyelvig, közben pedig maga is egy mítoszgyártó volt, így halála után sem ragadt idegen szerepben.
A Kyffhäuser átka
Egy biztos: ha hozzászámoljuk a Lecuppre által nagy valószínűséggel kihagyott véletlen találkozásokat, ráagattott szerepeket és egyebeket, amikor Mátyás királyként azonosítottak bárkit, aki a Kyffhäuser, az Etna vagy bármilyen más jelentősebb földrajzi képződmény körül kóborolt, II. Frigyes talán a legsikeresebb német-római császár, aki valaha élt, és ehhez azért a német csodaváráson és Fiorei Joachimon kívül is kellett még valaki: Tile Kulop, az első a hét ál-Frigyesből (ha a másodikat nem számítjuk az elsővel azonosnak), a szerencsétlen paraszt, aki majdnem két éven keresztül élvezhette a császárság minden előnyét, mielőtt eretnekként megégették volna.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: