A briteknek, az amerikaiaknak és az osztrákoknak is dolgozott Pista bácsi, a kalandos sorsú magyar szuperkém

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

A hidegháborúban, főként annak első szakaszában különösen fontos szerep jutott a különféle hírszerzőknek, akik a disszidensek mellett egy ideig szinte egyedül tudtak értékes híreket továbbítani a vasfüggönyön túlról. Az 1960-as évektől az effajta hírszerzés értéke csökkenni kezdett, mivel az új műholdas technológiák tömeges és pontos információkat adtak az ellenséges katonai mozgásokról és építkezésekről. Ezt megelőzően azonban még a legalapvetőbb kérdéseket is csak humán hírszerzés segítségével lehetett tisztázni. Előző történetemben Hornyák János sok szempontból tipikusnak tekinthető kémkedési ügyét mutattam be, ami az akasztófán végződött. Az egyszerű gyalogosnak tekinthető Hornyák és társai mögött azonban komolyabb sakkfigurák, azaz félhivatásos, komolyabb hírszerzési múltú emberek is álltak. Ez az esettanulmány egy ilyen személy életútjának bemutatására vállalkozik. Sok szempontból különlegesnek és atipikusnak tekinthető, hiszen főhőse viszonylag sokáig folytatta életveszélyes tevékenységét. Amikor a magyar kémelhárítás 1960-ban hazarabolta, egy garast sem adtak volna az életéért. Ehhez képest Molnár megélte a rendszerváltást is.

Molnár István 1915. január 28-án született, apja vasúti altiszt, anyja háztartásbeli volt. Érettségi után belépett a Turul ifjúsági szervezetbe, bár egyetemre nem járt. Politikai aktivitására nincsen adat, 1938-ban vonult be a 10. határvadász zászlóaljhoz, 1939-ben továbbszolgálatra jelentkezett. 1942-ben hadnaggyá lépett elő, 1944 áprilisában Kolomea térségében megsebesült. A nyilas hatalomátvétel után ugyan jelentkezett a „Hunyadi” SS hadosztályba, de erre nem csak politikai oka lehetett, a jelentkezőknek ugyanis hosszabb kiképzést ígértek, ami a háború utolsó szakaszában életmentő is lehetett, emellett magasabb szociális juttatások is társultak az SS-szolgálathoz. 1945 februárjától Berlinben századparancsnoki tanfolyamot végzett, márciustól már főhadnagyi rendfokozattal rendelkezett, egy hónappal később pedig az egység sízászlóaljának nehézfegyver századparancsnokaként Ausztriában több bevetésben is részt vett. Igen későn, 1945. május 17-én esett angol hadifogságba.

Az első kémkapcsolat

Az ausztriai angol hadifogságból szabadulva egy ideig menekülttáborokban élt. 1946 végén a volt katonai hírszerzőként és a diverzáns kopjás mozgalom szervezőjeként tudását a brit hírszerzésnél újrahasznosító Korponai Miklóson keresztül szervezte be az FSS (Field Security Section = tábori biztonsági részleg, azaz a brit katonai hírszerzés), és több alkalommal át is dobta Magyarországra. 1948 elején beszervezte sógorát, Tanay Józsefet, és két hónapon át illegális papírokkal próbált más magyar kapcsolatokat is szervezni.  Ez sikertelennek bizonyult, közben pénze is elfogyott, de nem merte megkockáztatni a határzár áttörését. 1951 júniusáig anyjánál bujkált, majd elszánta magát, és visszaszökött Ausztriába, amikor megtudta, hogy egy magyarországi barátját letartóztatták. Újra felvette a kapcsolatot az FSS-szel. Hosszas kihallgatások után következő tartója Bányász András volt katonai hírszerző őrnagy volt. 

1951. október végén újra átdobták a határon. A nyomozó kutyák ellen szalmiákszeszt és borsot szórt szét a határsávban. Megbízói méreggel is ellátták, hogy elfogása esetén öngyilkosságot tudjon elkövetni. Hat hétig tartózkodott Magyarországon, számos katonai objektumot derített fel, és több embert „beszervezett” – bár az nem egyértelmű, hogy ezen mit kell érteni, az állambiztonság ugyanis könnyen „ügynöknek” és „rezidentúrának” nyilvánított minden olyan kapcsolatot, ami egy kémgyanús személlyel függhetett össze – akkor is, ha az tartalmában egyáltalán nem kémkedésről szólt. 1952 júniusában egy hónapra ismét Magyarországra szökött az FSS megbízásából. Ekkor már több embert tudott mozgatni hírek szerzésére, és újabb kapcsolatokat épített ki – három helyen, Egerben (Pozder György volt ludovikás főhadnagyon, korábban beszervezett ismerősén keresztül), Budapesten, Sopronban voltak informátorai. Benke Istvántól megkapta a Kismotor és Gépgyár, a MÁVAG, az Április 4. Gépgyár több exportra gyártott termékének műszaki adatait.  Visszaszökésekor a határőrök felfedezték, bal lábfejét, jobb karját eltalálták, és még hat golyó lukasztotta ki esőkabátját. Havi illetményét ezek után 1500 schillingre emelték fel. 1953 márciusában féléves kémiskolára küldték Londonba. Itt elsősorban rádiós kiképzést kapott (morze-távírászi kiképzést is). Külön gyakorlatot jelentett a gépkocsiról történő adás, fára feldobott antennával, erősítés nélkül – ennek során a rádiósok álcázása kirándulóként történt, a sofőr pedig biztosított. Emellett még kiképzést kapott beszervezésre, rezidentúra (azaz kémkirendeltség) szervezésre, környezettanulmányozásra, titkosírásra, tárgyi postaláda létesítésére és még sok más titkosszolgálati feladatra. 1953 októbere és 1954 áprilisa között folyamatosan ismét Magyarországon volt bevetésen. Feladata szerint rádiót kellett telepítenie és annak működtetését biztosítania, valamint új kapcsolatokat szerveznie, illetve régi kapcsolatai információit összegyűjteni. A rádiót fényképek és útleírás alapján kellett felvennie egy Szentendre melletti erdőben. Útjára kapott három nap hideg élelmet, 3000 forintot (a rádió mellett további 8 ezer forint volt elrejtve), fedőigazolványokat, titkosíráshoz papírt, órát, sebkötöző csomagot és önvédelmi mérget. Az aktatáskában hordozható rádiót és a pénzt rendben meg is találták az erdőben, de Benke segítségének dacára csak 1954 márciusára sikerült megoldani a készülék telepítését Tóth István budafoki lakásán. Az üzembe helyezéssel azonban gondok akadtak, mivel a készülék jóval modernebb volt annál, mint amire Molnár kiképzést kapott. Hiába írt titkosírásos levelet a megadott fedőcímre, amelyben próbaadást kért megjelölt időpontra, hogy a készüléket kipróbálhassa, a hívójel nem jött be, mint később kiderült, az angol fél meg sem kapta a levelet. 

Hosszas magyarországi tartózkodása nem volt mentes az izgalmaktól. Leginkább az lehetett számára kínos, amikor vendéglátója, Fejér Ferenc lakására váratlanul nyomozók érkeztek, mivel Fejér ellen munkahelyi leltárhiány miatt vizsgálat indult. A házkutatási jegyzőkönyvet a mit sem sejtő nyomozók a lakásban egyedül tartózkodó Molnárral íratták alá. Kapcsolataival megbeszélt konspirált találkozóira rendszeresen nem ment el, így többekkel meg is szakadt az összeköttetése. Ennek ellenére igen sok adatot gyűjtött össze, többek között a recski internálótáborról is kapott információkat, és megszerezte a sztálinvárosi vasmű helyszínrajzát, valamint bizonyos üzemi adatokat. Tíz embert arra is felkészített, hogy adott időpontban Nyugatról érkező ejtőernyős fegyveresek leszállását biztosítsák, és eszközeiket elrejtsék. Gondot jelentett azonban, hogy Molnár először rokonaira támaszkodott, illetve első beszervezettje, Fejér Ferenc majdnem minden kapcsolatát ismerte, annak ellenére, hogy Molnár igyekezett őt leválasztani a többiekről. Ráadásul Fejérrel összeveszett, mivel az felesége miatt féltékeny lett rá (nem tudjuk, hogy alaptalanul-e), ezért új lakhelyet is kellett volna találnia. Fejért 1954 februárjában az említett leltárhiány miatt letartóztatták, így a féltékeny férj kikapcsolásával visszatérhetett annak lakásába. Pénze teljesen elfogyott, sőt vendéglátóitól is kölcsön kellett kérnie. Egy idő után azt is észrevette, hogy figyelik, ezért a visszatérés mellett döntött.

Visszatérte után azonban az angolok elbocsátották, feltehetően azért, mert szerintük eredményei és hosszas eltávozása semmilyen arányban nem álltak egymással – miközben más kémekhez képest Molnár még kifejezetten produktívnak mondható. Utolsó, 2000 schillinges fizetését 1954 augusztusában kapta meg. Ez után a Szabad Európa Rádió szerkesztőségének dolgozott (cikkeket írt magyarországi benyomásairól), ahol összehozták az amerikai szolgálattal. Itt elmondta ugyanazt, amit korábban brit tartóival közölt, ezért három hónapon keresztül havi 1500 schillinget kapott. Próbafeladatokat is végre kellett hajtania, például fel kellett szednie egy aknát a határon létesített aknazárból. Amikor azonban 1955 októberében a CIC (Counterintelligence Corps, korábbi amerikai katonai kémszervezet) is magyarországi útra akarta küldeni, ezt megtagadta, mivel félt ettől.

A Gehlen-szervezetnél

Bányászt 1955 végétől az USA hírszerző szervek által finanszírozott és vezetőjéről, Reinhard Gehlen Wehrmacht-tábornokról elnevezett hírszerző szervezet, a későbbi Bundesnachrichtendienst alkalmazta, és ennek révén Molnár is ide került. Gehlen eredetileg a német szárazföldi haderő vezérkarában a katonai hírszerzésen belül a „keleti idegen hadseregek” osztályt vezette, és 1945-től több munkatársával, valamint az osztály irattári anyagával együtt az USA szolgálatába szegődött. Mivel a szervezet sokáig gyakorlatilag illegálisan tevékenykedett, az amerikai hírszerzés sok kényes feladatot a Gehlen-szervezetre ruházott át. Többek között azt is, hogy ügynököket küldjön a vasfüggöny másik oldalára.

Bányász a Gehlen-szervezet számára havi 2000 schillingért elvállalta hírek összegyűjtését, és már kezdettől fogva reménykedett abban, hogy Molnár ebben segítségére lesz – annál is inkább, mivel önállóan semmilyen forrást nem tudott volna működtetni. Koncepciója nyilván az volt, hogy ő maga is egy rezidentúrát működtet. Bányász egészségi állapota azonban rosszra fordult, ezért Molnárt átadta kapcsolatának, dr. Kurt Becker nyugatnémet hírszerzőtisztnek. Irányításával Molnár menekült-kihallgatócsoportot hozott létre. Molnár kissé feltupírozva azt is előadta, hogy Magyarországon komoly rezidentúrákkal rendelkezik, átadta „ügynökei” névlistáját. Összesen 3000 schillinget kapott, de ez a kapcsolat 1956 elején megszűnt, mivel Molnár nem tudott új hírekkel szolgálni, a német összekötők pedig a megbeszélt találkahelyre sem jöttek el.

Nem tisztázott, hogy Molnár miből is élt 1955 elejétől 1956-ig. 1956 tavaszán értesült a burgenlandi Neufeld an der Leitha (Lajtaújfalu) vasútállomás főnökétől, hogy családtagjait letartóztatták. Utólagos gyanúja szerint a lebukásokat az okozhatta, hogy az általa 1952-ben Budapesten megismert Benke István kezdettől fogva a BM ügynöke volt (ebben tévedett, Benke egy szót sem árult el a BM-nek egészen lebukásáig). 1956. július elején Becker feladattal Magyarországra küldte. A határon sikeresen átjutott, de soproni kapcsolatának, Horváth Gyulának háza előtt rendőröket látott, ezért elbújt az erdőben. Mivel a rendőrök másnap is a ház előtt posztoltak, úgy gondolta, teljes kapcsolatrendszere lebukott, ezért inkább visszaszökött Ausztriába. 

A forradalomban

1956. október 25-én este egyik beszervező ügynöke, a néhány hónappal korábban Pozsonynál a Dunát átúszva átszökött 20 éves egyetemista, Hadffy Kovács Péter hívta fel figyelmét arra, hogy az USA-ból a bécsi Pazmaneumba érkezett Hajdu Németh Lajos kisgazdapárti politikus, aki egy katonai szervezőt keres. Még aznap találkoztak is, és meg is állapodtak az együttműködésben. 

Molnár október 27-én Nickelsdorfba utazott, és felvette a kapcsolatot a magyar nemzetőrséggel. 31-én Hadffy Kováccsal együtt Sopronnál átjött a határon, mivel azt a kérést kapta páter Demel Istvántól, a bécsi Caritas egyik vezetőjétől, hogy próbáljon kapcsolatot felvenni a forradalmárokkal. A BM későbbi értékelése szerint „olyan magyar csoportokkal, akik hajlandóak lennének egy ellenkormány kikiáltására” – azonban ez az interpretáció minden bizonnyal a tények kiforgatása volt. Sopronban Buda György, Molnár 1945 előtti katonatársa vette át a katonai parancsnokságot, ezért nem okozott gondot a kapcsolatfelvétel és a beilleszkedés. November 4-ig mindketten a nemzetőrséget szervezték. Emellett egy alkalommal, november 1-én nagyobb mennyiségű, vasutasoktól szerzett híranyagot küldött Demelnek Bécsbe Hadffy Kovácson keresztül. Későbbi, nem igazolható vádak szerint a soproni ÁVH irattárát is keresték, de ezt csak november 4-én találták meg, és akkor már üresek voltak a páncélszekrények – és azt, hogy a tartalmát ki hová vitte, nem tudták megállapítani. November 4-én reggel a szovjet támadás hírére Buda György azonnal Bécsbe utazott, és felkereste az akkor éppen ott tartózkodó Zákó Andrást, akiről mindenki azt vélelmezte, hogy a nyugati titkosszolgálatok egyik megbízottja – valójában ekkor már nem volt az, de lazán még ebben az időben is kapcsolódott a Bundesnachrichtendiensthez. A segítségkérésre Zákó azonban csak annyit válaszolt, hogy „ha Isten nem segít, akkor senki sem segít!” Ennek ellenére érkezett egy páncélöklökkel megrakott teherautó a határhoz, ezt azonban a nemzetőrök nem engedték be, mert féltek, hogy a szovjetek számára ürügyet szolgáltat a keményebb fellépéshez. Molnár próbálkozott az ellenállás megszervezésével, de intézkedéseinek nem volt foganatja. A süttöri tüzérezred 20 lövege ugyan beérkezett a városba, de az ütőszegeket a tisztek már korábban kiszedték, a nemzetőrség vezetője, Farkas százados átállt vagy megadta magát, összeköttetés a harcolni hajlandó csoportokhoz nem volt. Ennek köszönhetően a szovjet csapatok Győrből ellenállás nélkül vonulhattak be Sopronba. Délután háromkor Molnár is elmenekült a városból.

Folytatás Ausztriában

Molnár 1956 november végétől újabb megbízót keresett magának. A kémelhárítás sokáig nem sokat tudott róla, későbbi, minden jel szerint igencsak feltupírozott adataik szerint egy „mödlingi villában újból rezidenturát szervezett, kémkedett és ellenforradalmi terrorcsoportok létrehozásával kísérletezett”. Felső kapcsolata Wein Gedeon gyártulajdonos volt, aki ismeretlen forrásból finanszírozta az akciót. Ügynökeinek pontos száma nem ismert, de meghaladta a tucatnyit. A mödlingi (Goldene Stiege 10.) villában id. Demeter Ferenc alezredes, Major Jenő tanár-őrnagy, Szabó Béla utász főtörzsőrmester, ifj. Demeter Ferenc huszár zászlós, Demeter Valér volt kadétiskolás, Németh Dezső repülő szakaszvezető, Szabó Ferenc (Szabó Béla fia), Rendás Tamás gépkocsivezető és a még iskoláskorú Baumgartner Imre kapott elszállásolást mint a csoport tagja. A felsorolt személyek mind volt szentendrei lakosok és egymás barátai is voltak – minden jel arra mutat, hogy a „rezidentúra” és a „terrorcsoport” a kémelhárítás fantazmagóriája volt, valójában inkább a kényszer tartotta össze a társaságot, akik feltehetően csak lazán kapcsolódhattak valamilyen titkosszolgálathoz. A létszám a későbbiekben különböző rokonok érkezése miatt tovább gyarapodott. Wein Gedeon 1956 decemberében vette fel Molnárt azzal a feladattal, hogy a csoport szervezését és irányítását átvegye. A csoport feladata állítólag elsősorban az lett volna, hogy felkutassa a Magyarországon esetleg ellenálló partizánokat, és azoknak segítséget nyújtson. Erről azonban hamar kiderült, hogy nincs kinek segíteni, ezért az elsődleges feladattá a hírek gyűjtése vált, részben menekültek kihallgatásával, részben pedig hazai bevetésekkel – ebből is látszik, hogy a „terrorcsoport” a BM fikciója volt csupán. Molnár kartotékrendszert állított fel a megbízható és a gyanús személyekről. A csoport tagjai egy-két bevetést hajtottak végre Magyarországon, de ezek részben összekötődtek embercsempészéssel is. Rendás azonban 1957 januárjában második útján lebukott. Szerencsére ekkor még ki tudta magyarázni a helyzetet, és csak tiltott határátlépésért ítélték el egy év börtönre, 1960. október 12-én azonban – immár Molnár és Budai (Kopcsa) Sándor (lásd később) vallomásai alapján – újra letartóztatták.

Molnár kapcsolatai közül érdekes Szincsák Ferenc ügye. Szincsák 1956 májusában szökött Ausztriába. Molnár tudomást szerzett arról, hogy 1956 decemberében és 1960-ban illegálisan Magyarországon is járt, sőt első alkalommal rádióadó készüléket is telepített. Az elhárítás mindent megtett Szincsák kézre kerítéséért, azonban az erőlködést nem koronázta siker. Négy dossziét is nyitottak rá, és 1977-ig gyűjtögették róla az adatokat, azonban semmire sem jutottak vele. Mindez jelzi, hogy a magyar elhárítás egyáltalán nem tudott minden ellenséges ügynököt felderíteni.

Intermezzo egy „négyes” ügynökkel

Szimcsák Ferencet és a huligán természetű Budai (Kopcsa) Sándort, aki korábban Molnár embere volt, ebben az időben már önállóan az USA ügynökeként Magyarországon vetették be. Az eredetileg horizontál-gyalus képzettségű Kopcsa úgy került bele a társaságba, hogy 1955-ben eladott egy lopott tangóharmonikát, amiért 4 hónap felfüggesztett börtönre ítélték, majd behívták katonának, de ez elől 1956 júliusában Ausztriába szökött. 

Pénztelensége miatt a menekülttáborban egyetlen lehetőséget látott a továbblépésre, a titkosszolgálatoknak történő felajánlkozást. Későbbi önvallomásában maga is azt írta, hogy „a hírszerzést méltónak tartottam magamhoz”. Először a SZER-nek adott (egyébként teljesen lényegtelen) adatokat, majd ismerősének köszönhetően találkozott a menekülttáborokban egyébként is rendszeresen megjelenő Molnárral, aki be akarta szervezni, de csak kevés pénzt adott neki, ezért arra gondolt, hogy a másik oldaltól, azaz a bécsi magyar követségtől is szerez anyagi támogatást. Ezért szeptember folyamán Bécsben anyagi okokból felajánlkozott a magyar követség egyik „Hámori” fedőnevű hírszerző-diplomatájának is (valós neve Mohai Tibor volt). Erről, illetve megfordításáról azonban mindent elárult Molnárnak, valamint később az amerikaiaknak.

Október 20-án ugyanis Berchtesgadenbe szökött, és az amerikaiaknak is felkínálkozott, akik el is fogadták ajánlatát (nekik elárulta, hogy korábban Molnárral kapcsolatba került, de a magyar követségről hallgatott). Első magyarországi útjára november 1-én került sor (azért nem korábban, mert a német hatóságok visszaadták az osztrák rendőrségnek, amely egy hét elzárásra ítélte tiltott határátlépésért). Október 31-én találkozott Bécsben amerikai kapcsolattartójával, Mr. Frankkal (aki Berchtesgadenben beszervezte). Azt a feladatot kapta, hogy azonnal térjen vissza Magyarországra, és szerezzen adatokat a szovjet csapatok létszámáról, fegyverzetéről, és írja le minden harci jármű rendszámát, illetve a helyet és időpontot, ahol azt rögzítette. Az útra 1000 schillinget és 3-4 ezer forintot kapott, kiképzésben vagy fedőokmányokban nem részesült, azonban megbukott, és a BM határőrség átfordította és visszaküldte. Újságírók tolmácsaként akadálytalanul átjutott a határon. Nem sietett el semmit, mert három napig tartott, mire hazaért Budapestre menyasszonyához. Másnap reggel anyja keltette a szovjet invázió hírével. Felírt harckocsirendszámokat, és szerzett fegyvert a Róbert Károly körúton, de a harcokban nem vett részt, hanem néhány barátjával azonnal a nyugati határ felé indult. Fegyvereiket út közben egy szovjet alakulat elvette tőlük, november 8-án Zsira községben a határőrség letartóztatta őket. Kémkedéssel vádolták, és az első pofon után eszébe jutott, hogy Hámori kihúzhatja a bajból. Rá hivatkozott, amire „Kapocs” fedőnéven újra beszervezték azzal a feladattal, hogy adjon hírt az osztrák oldalon álló csapatokról, különös tekintettel esetleges külföldi erőkre (figyelemre méltó, hogy a kémelhárítás struktúrái a forradalom után már ennyire hamar működni tudtak). Pénzt azonban nem adtak neki, és november 8-án éjjel már át is dobták a határon. November 10-én Salzburgban felvette a kapcsolatot Mr. Frankkal, aki ugyan adott neki némi pénzt, de ezt követően lerázta, mivel Kopcsa elárulta, hogy 8-án a határőrség beszervezte, eredményekről pedig azért nem tudott beszámolni, mert a korábban gyűjtött, szerinte „hatalmas és értékes” anyagot kényszerből megsemmisítette.

Ezt követően fordult ismét Molnárhoz, aki visszaküldte Magyarországra, és dezinfomatív adatokkal látta el. A BM felőli tartója, Kaposvári főhadnagy erre rá is harapott, pénzt adott neki, és november 29-én újra áttette a határon. December 10-én újabb dezinformációs adatokkal tért vissza, és azt is elérte, hogy Kaposvári főhadnagy megengedje neki, hogy Budapestre utazhasson. Molnár utasítása alapján felkereste Jobbágy Jánost és Varju László egyetemi hallgatót (aki matematika-fizika szakra járt, és rádióműszerészi szakképzettséggel is rendelkezett). Őket azonban hamarosan letartóztatták.

Mivel megbízhatatlannak bizonyult, állandóan részeg volt, és utcalányokkal tartatta ki magát, Molnárral is megromlott kapcsolata. Ezt megelőzően azonban hasznos szolgálatokat teljesített: összesen hat alkalommal járt 1957 nyaráig Magyarországon. A vizsgálati anyag szerint Molnár 1957 májusáig neki köszönhetően 6-8 találkozót rögzített Kopcsa és követségi tartója között, ennek nyomán 1958-ban bécsi lapok írtak is az ügyről. Kopcsának új támogatót kellett keresnie, és az osztrák elhárításnál kötött ki. Ez sem tartott azonban sokáig. Érdemes idézni vallomásából: 

„röviddel a megállapodás után berúgtam, majd egy nagyobb társasággal az Esterházy Caféba mentem, ahol verekedés kezdődött a magyarok és az osztrákok között. Az ügyeletes nyomozót, amikor igazoltatott, elküldtem a »mellékutcába« és kiabálva követeltem, hogy hagyjon engem békén, mert én az osztrákoknak dolgozom, stb.” 

Molnár jobb híján ismét megkereste, és bevonta a léggömbakcióba. 1957. szeptember végén – amiről Kopcsa napokon belül beszámolt a bécsi szovjet követségen is, hogy pénzt keressen –  egy Dudás nevű, nem azonosítható személy megkereste, hogy hajlandó lenne-e ismét az amerikaiaknak dolgozni. Igenlő válaszára meghívták Münchenbe, ahol egy hónapos kémkiképzést kapott, és poligráfos vizsgálatnak is alávetették. Bevetésére azonban nem kerülhetett sor, mert nevét Szabó Miklós is megemlítette a Magyarországon kiadott „leleplező” kötetében. Ezért némi kártérítést kapott, és leszerelték. 1958 áprilisában azonban újra megkeresték, hazugságvizsgálat után Münchenben ismét egy hónapos kiképzést kapott. Bécsben azonban az osztrák rendőrség letartóztatta. Egy hónap fogság után az amerikaiak már nem voltak hajlandóak szóba állni vele. Végül a hazatérés mellett döntött, 1958 augusztusában vissza is jött Magyarországra. Itt sem talált nyugtot, barátnői előtt azzal hencegett, hogy hírszerző tiszt, ebből annyi volt igaz, hogy az elhárítási vonalon megpróbálkoztak foglalkoztatásával, de „minősíthetetlen magatartása miatt” 1960 júliusában a hálózatból kizárták. Csak egy utalás van arra, hogy mi lehetett a kizárás oka: barátjával hamis személyi igazolványokkal sikkasztást próbáltak elkövetni, amennyiben kölcsön akartak venni drága műszaki eszközöket, amelyeket feketepiacon értékesítettek volna. 1960. április 7-én ausztriai disszidálási kísérletét megakadályozták, végül 1960 nyarán hamisított személyi igazolvánnyal elkövetett sikkasztás miatt (kölcsönzött fényképezőgépeket adott el), letartóztatták. 5 év börtönre ítélték.

Kopcsa esete ugyan elég hajmeresztő, hiszen egyszerre kínálkozott fel az amerikai, a német, a magyar és a szovjet szerveknek, de mégsem nevezhető egyedinek. Ugyanez történt Szőcs István azaz „Győri István” esetében is, akiről kiderült, hogy notórius hazudozó, és megsejtették róla azt is, hogy a magyar BM embere, mivel később hivatalosan hazatelepült. Neki köszönhette a BM Molnár szentendrei kapcsolatainak felderítését. 

A munkalehetőségek szűkülnek

1957 tavaszán a csoportot átszervezték, részben azért, mert Wein saját anyagi ereje kimerült. 1957 nyarán Wein és Molnár megszervezte a Nemzeti Ellenállási Mozgalom nevű „szervezetet”, ami valójában csak a mödlingi villa volt lakóinak egy részéből állt. Maga a szervezet titokban működött, hasonlóan a Magyar (testvéri) Közösséghez, és arra koncentrált, hogy megbízható tagokat juttasson be az emigráns szervezetekbe. Wein emellett kapcsolatot épített az osztrák elhárítószervekhez is. Szabó Miklós hazatérése Weint diszkreditálta, mivel Szabó „kémek és diverzánsok a mödlingi villában” címmel írt leleplező cikket.  Minden bizonnyal a névadásnak volt köze ahhoz, hogy a Szabad Európa Rádió magyar szekciója ugyanezen a néven 1950-től szintén szervezett fiktív ellenállási mozgalmat, amelynek célkitűzéseit rádióban és léggömbökről szórt röplapokon keresztül terjesztették. 

1957 elejétől a csoport először mellékesen, majd egyre nagyobb energiával kémelhárító feladatokat is ellátott, és rendszeresen adott át adatokat az osztrák Abwehrnek. Emellett az NTS (Népi Szolidáris Munkásszervezet orosz emigráns egyesülés) szervezésében ballonakciókat szerveztek az osztrák határon. 1957-ben kb. 20-25 alkalommal összesen mintegy 300 ballont indítottak el kb. 600 ezer magyar és orosz nyelvű röplappal. 1958-ban már csak három alkalommal küldtek át 120-150 ballont, ezeknek kb. 60-70 százaléka jutott át Magyarországra. A ballonokat és a röplapokat különböző pályaudvarok csomagmegőrzőiben vették át. A szovjet kormány tiltakozása miatt osztrák nyomásra az akciót le kellett állítani. 

A NEM-hez a későbbiek során még néhány emigráns is csatlakozott, mint például a motorkerékpár-világbajnok és a rendszerváltás után '56-os szélhámos Bánkuti Géza, valamint az igen változatos életútra visszatekintő, a nyilas párt pártigazgatói székét és az antifasiszta ellenálló szerepét is felvállaló Csomóss Miklós. 

Molnár 1957 januárjában öt személyt küldött át a magyar határon, közülük csak egy bukott le (Rendás Tamás). Erre az érintettek általában azért vállalkoztak, mert egyúttal családtagjaikat is ki akarták csempészni az országból. Ügynökeinek alapvetően szovjet csapatok mozgásáról kellett jelentenie. Szőcs István teljesen használhatatlan, dezinformatív jelentéseket adott, ezért vele a kapcsolatot hamar leépítette. Molnár 1958 tavaszán önként jelentkezett dr. Erik Hrjklik őrnagynál, aki az osztrák Abwehr I. vezetője volt, és felajánlotta szolgálatait. Ezt későbbi vallomása alapján azért tette, mert Kopcsát az Abwehr letartóztatta, és Molnár tartott attól, hogy rá is sor kerülhet. Ez pedig veszélyes lett volna számára, mivel Ausztriában már évek óta illegálisan élt. Viszonylag hosszas és alapos ellenőrzés után első feladatait 1958 őszétől kapta. Szűkebb környezetét, a mödlingi csoport tagjait beavatta új munkakörébe. Balszerencséjére Csomóss indiszkréciót követett el, mert feladatát kifecsegte, és emiatt megindultak ellene az intrikák is. Szerepet kaphatott ebben azonban az is, hogy önvallomása szerint nem kevesebb mint 32 különböző személlyel tartott konspiráltan kapcsolatot (köztük pl. Bánkuti Gézával). Hálózatának nemcsak a magyar BM embereit kellett felderítenie, hanem emellett figyelemmel kellett kísérnie volt kommunista párttagokat, a külföldi segélyszervezetek munkáját, a magyar emigráció minden csoportjának tevékenységét, a valuta- és egyéb csempésztevékenységet, pénzhamisítási és leánykereskedelmi ügyeket. Munkáját nagy sikerrel végezte, és ennek során baráti kapcsolatba került Hrjklik őrnaggyal és egy Balog nevű beosztottjával is.

Molnár benyomásai az osztrák elhárításról meglehetősen lesújtóak voltak. Tapasztalatai szerint az Abwehr I. tagjai csak bűnügyi nyomozói előélettel rendelkeztek, politikai rendőrségi kiképzést egyáltalán nem kaptak. Az osztály tagjai túlterheltek voltak, ennek ellenére rendszeresen más feladatokat is el kellett látniuk (pl. rendőri ügyelet, színház- és moziellenőrzés). Nem rendelkeztek külön környezettanulmányozó csoporttal, találkozási lakásokkal.

Molnár hazarablása, és ami utána történt

Molnár mellé a BM 1957 nyarán Szőts Istvánt és a „Győri István” fedőnevű, eddig nem beazonosított ügynököt telepítette (ő együtt disszidált Molnárral 1956 novemberében Sopronból, korábban büntetve volt, Répceszemerén született kb. 1934-ben, és rádiótávírászként szolgált a hadseregben). A BM 1957-es táblázata szerint ausztriai kapcsolati köréből csak két személy volt beszervezve. Később még egy „Hegyi” fedőnevű ügynök bukkan fel az iratokban, de róla sem tudni valós nevét. Az ügynökök közül „Olajos”, azaz Klausz László árulóvá vált, mert elmondta Molnár unokatestvérének, hogy a rendőrség beszervezte.

A Molnár elleni operatív akciókról csak rendkívül töredékes ismeretekkel rendelkezünk. Egy hálózat 1959. áprilisi foglalkoztatási tervében még azt említik, hogy „jelenlegi pontos holtartózkodásáról és tevékenységéről sem a BM illetékes szervei, sem pedig a soproni kirendeltség nem rendelkezik adatokkal”. Ami biztos, hogy unokatestvérét „Bálint István” fedőnéven 1958 márciusában beszervezték, és rajta keresztül a Tanay család Bécsbe disszidált és otthon maradt tagjai közti levelezést is kontroll alatt tartották.

Rendkívül gyanús, hogy Molnár első számú hazai kapcsolata, Benke István egyáltalán nem szerepel a Molnár illetve társai ellen indított eljárások vádlottjai vagy tanúi között, holott a BM őt is beszámoltatta. Alaposan feltételezhető, hogy Benke a BM embere volt (vagy lett), és szerepet kapott a hazarablási akció megszervezésében.

Molnárt 1960. június 24-én rabolták haza. Ez az ügy a hírszerzés rendkívül jelentős akciójának számított. Sajnos magának a hazarablásnak a dokumentumai jelenleg nem lelhetők fel a levéltárakban. Biztosra vehetjük azonban, hogy erről az ügyről belügyminiszteri illetve miniszterelnöki, pontosabban első titkári szinten született jóváhagyás: magyarán Kádár János is tudott róla. Nem szorul magyarázatra, hogy az emberrablás a nemzetközi jogban súlyos bűncselekmény, és minden szempontból törvénytelen akció. Ennek ellenére Eichmanntól kezdve számos példa van arra, hogy egy titkosszolgálat a neki kényelmetlen személyeket elrabolja, vagy rosszabb esetben meggyilkolja.

A magyar szervek emberrablással kapcsolatos dokumentációjának hiánya több problémát is felvet. Nem tudjuk ugyanis, hogy mit is gondoltak a hírszerzés berkeiben Molnár bécsi tevékenységéről. Csak sejthetjük, hogy azt feltételezték, hogy Molnár egy rendkívül komoly és veszélyes kémrezidentúrát működtet – másképp ugyanis nem szánták volna rá magukat a sok szempontból igencsak kockázatos akcióra.

A magyar hírszerzés (illetve bizonyos mértékig jogelődje, a Katonapolitikai Osztály) 1945 után több emberrablást is végrehajtott. 1949-ből legalább kettő (Dósa Attila és egy társa), 1950-ből és 1961-ből egy-egy (Kovách Attila és Ábrányi Aurél) ügye részleteiben is ismert.

Másnap megkezdődő kihallgatásain Molnár már teljes feltáró vallomást tett. Korom Mihály osztályvezető a vallomásokról rendszeres jelentéseket terjesztett fel, amiket vélhetően a belügyminiszter is megkapott. 

Október 24-én vallomása alapján letartóztatták Budai (Kopcsa) Sándort. A szolgálatok malmai nem őröltek túl gyorsan, mivel az alapinformáció már régebben rendelkezésükre állt, és a letartóztatást elrendelő határozat is már október 15-én megszületett. Letartóztatásba került még néhány nappal később Baumgartner Béla, Szabó Imre, Varju László, Jobbágy János, Rendás Tamás, Szívós Tibor, Kovács Gyula és Szendrődi Zoltán is. 

A budapesti katonai bíróság 1961. május 30-án Molnárt népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése, hűtlenség és hétrendbeli tiltott határátlépés bűntettében életfogytiglani börtönre ítélte, amit az Elnöki Tanács 00104/1964. számú határozata 8 évre csökkentett. Ez az ítélet rendkívül enyhének számított. Aradi Istvánt 1959-ben például hasonló kémtevékenység miatt halálra ítélték és kivégezték. Az enyhe ítéletet három körülmény indokolta: egyrészt az, hogy Molnárt nem az országon belül buktatták le, hanem hazarabolták, másrészt az, hogy Ábrányi Aurélhoz hasonlóan róla is az derült ki, hogy sokkal kevesebb köze volt a kémkedéshez, mint azt sejtették róla, végül pedig az, hogy Molnár kezdettől fogva kooperatív magatartást tanúsított a magyar hatóságokkal.

1961. január 30-án Hazai Jenő és Mérő Károly aláírásával javaslat készült arról, hogy „a bíróság Molnár István esetében a büntetés kiszabásánál bűncselekményei súlyossága mellett mérlegelje további felhasználásának politikai és operatív érdekből adódó szükségességét – ezért a vádnak és védelemnek egyaránt megfelelő és jogerőssé váló ítéletet hozzon.” Ez a javaslat annál is inkább indokolt volt, mert már a vádak fele is elegendő lett volna Molnár esetében a halálos ítélet kiszabásához.

Annak érdekében, hogy Molnárt ki lehessen vonni az eljárásból, ügyét elkülönítették a többiekétől. Az ítélet után Molnárt egy ideig a II/8. osztály házi fogdájában tartották. Mivel személyazonosságát titkolni kellett, mindenütt csak mint 450-es fedőszámú elítélt szerepelt. Perében tanúként a már letartóztatott és 1956-ban elítélt Pozder Györgyöt, Bakonyi Tibort, Budai (Kopcsa) Sándort, Rendás Tamást idézték meg. 

Molnár tárgyalását 1961. május 8-án, Budai (Kopcsa) Sándorét 9-én, a többiek tárgyalását pedig május 13-27-e között tartották. Budai (Kopcsa) 15 év börtönt kapott. 

Varju László ügyét szintén elkülönítették, őt első fokon két év börtönre ítélték. Rendás és Szívós nyolc, Baumgartner három, Jobbágy öt, Szabó kettő, Szendrődi egy év börtönbüntetést kapott. Az ítéleteket a Legfelsőbb Bíróság jóváhagyta. Begyűjtötték Kovács Gyula vasutast is, aki 1941 előtt hét éven át a 2. vkf. ügynöke volt Jugoszláviában, és 1952-ben Molnár futáron keresztül titkosírás előhívására alkalmas szereket és pénzt küldött neki. Bár nem volt bizonyítható, hogy Kovács bármilyen kémtevékenységet végzett volna, első fokon három évet kapott. Az elítéltek többsége az 1963. évi 4. tvr. 1§ alapján engedménnyel szabadult. Molnár 1963. augusztus 30-án kérelmet adott be büntetésének mérséklésére az Elnöki Tanácshoz, és ezt a BM is támogatta (sőt mint ahogyan az iratokból kiderül, kezdeményezte is, épp Molnár együttműködésének honorálásaképp). A börtönben neki és Ábrányinak megengedték a Népszabadság, Népsport, Élet és Tudomány című lapok olvasását, valamint a Kossuth és a Petőfi adó hallgatását. Hetente egy alkalommal pedig a tévé előző napi adásának ismétlését is megtekinthették. Amint említettem, 1964. január 24-én kegyelemből ítéletét nyolc évre mérsékelték, 1968. június 24-én szabadult, ezt követő legalizálásának részleteire a belügyminiszterrel jóváhagyatott terv is készült. Ennek részletei sajnos még nem ismeretesek, de annyit sejthetünk, hogy Molnár új identitást kaphatott, mivel a körözési dossziéjának utolsó, 1978 márciusában kelt iratában szándékos dezinformáció szerepel: „az eltelt idő alatt nevezett elfogására tett operatív intézkedéseink eredménnyel nem jártak (…) jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen (…) Magyarországra nem utazik be.” Ezt csak azért írhatták le, mert valamilyen módon a BM nyilvántartásának is el kellett számolnia Molnár személyével, aki jogszerűen nem is létezhetett Magyarországon. A BM fontosnak tartotta, hogy azt követően is mindenről tájékozott legyen. Ezért terv készült elhelyezésére egy fordítóirodában. 

Egyes iratokban csak mint „Pista bácsi” említik – ez arra utal, hogy meglehetősen belsőséges baráti viszonyba került a vizsgálati osztály beosztottaival. 

Ügyének folytatása a „Szerkesztő” fedőnevet kapta. Molnárról az utolsó rendszerváltás előtti életjel egy 1982. július 1-én készült iratban található: „azóta a BM III/II-3 osztály felügyelete mellett él és dolgozik”.

Az ügyről 1959-1960 között leleplező szándékú film is készült, amit azonban a javuló osztrák-magyar kapcsolatokra tekintettel nem mutattak be sehol, csak a BM felső vezetői láthatták. Ennek munkakópiáját és a vágó filmanyagot azonban egy 1968. június 26-án kelt határozattal megsemmisítették. Utalás van az iratban arra is, hogy Molnár szabadulása a miniszterhelyettes által is jóváhagyott operatív terv alapján történt. 1982. július 1-én a BM Vizsgálati Osztály javasolta a film egyetlen példányának megsemmisítését is, mivel „mondanivalója és tartalma elévült, politikai illetve állambiztonsági szempontból egyaránt elvesztette jelentőségét és aktualitását, és mivel oktatási célokra sem alkalmas.” Az ügyben egészen a belügyminiszterig (aki akkor Horváth István volt) futottak a szálak, mivel ő adott végső soron engedélyt mindenre. 1982. november 16-án a film tekercseit a vizsgálati osztály helyiségében elégetéssel megsemmisítették.

Molnár István a rendszerváltás után még egyszer hallatott magáról. Az Erdészettörténeti Közlemények  1998 évi 37. számában jelentette meg visszaemlékezését, ami azonban csak az 1956-os soproni eseményeket tárgyalta. Molnár írásában arra hivatkozott, hogy kihallgatási jegyzőkönyveit aláírta ugyan, de nem olvasta el, és azokban rengeteg valótlanság található. Így valótlannak nevezte azt, hogy Demel atya őt ellenkormány szervezésére próbálta rávenni, valótlannak nevezte azt is, hogy az ÁVH irattárát akarta volna megszerezni, és tagadta, hogy a CIC-hez bármi köze lett volna. Állítása szerint csak saját kezdeményezéséből utazott a forradalom napjaiban Sopronba. Azt azonban elismerte, hogy Bécsben az emigránsok között létezett egy szervezkedés a forradalmárok megsegítésére, és azt is elismerte, hogy ebben részt vett. Cikkében azt írta, hogy „szívből szeretnék egyszer személyesen találkozni Hollós Ervinnel és Lajtai Verával, és megkérdezni tőlük, hittek-e [az általuk elterjesztett] hazugságokban. Erre a találkozóra csakugyan sor kerülhetett volna, hiszen az érintettek ekkor még mind köztünk voltak. A belső elhárítás egykori vezetője, a vérbeli sztálinista Hollós Ervin 2008-ban hunyt el, a Pártélet főszerkesztőjeként és propagandista-történészként is ismert felesége, Lajtai Vera 2018-ban követte őt. Molnár halálának időpontjára nem találtam adatot, de kizárható, hogy túlélte volna egykori üldözőit. Pótolhatatlan veszteség, hogy története egyetlen filmest vagy történészt sem ihletett meg addig, amíg az események tanúi is életben voltak.

A szerző történész, korábbi írásai a Qubiten itt olvashatók.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: