A kormányzati homofóbia ellenére a magyarok többsége a meleg párokat is családnak tekinti
„A nemzetközi szociológiában nincs már olyan, hogy »a család«, mert sokféle formációt nevezhetünk családnak. A sok formáció közül a magyar politikában a házasságon alapuló nukleáris család kapja az egyre erőteljesebb prioritást, amiben a férj-feleség-gyerekek alkotják a családot” – mondja Husz Ildikó szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem kutatója, a Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) tudományos főmunkatársa.
Októberben jelent meg a TK Családtudományi Kutatási Centrum Mi a család? című könyve, aminek szerkesztőjeként Husz azt állítja, hogy hiába a politikai szándék, a jelek szerint a magyarok nem fogékonyak a kormány családértelmezésére, mert „az Alaptörvény legszűkebb értelmezését jelentő »exkluzív« megközelítés csak a megkérdezettek (…) mindössze 5 százaléknak a családfogalmával vág egybe. Ennyien mondták tehát azt, hogy csak a házaspár-gyerekkel típusú együttélést hívhatjuk családnak”.
Ez az öt százalék más szempontból is exkluzív módon gondolkodik, olvasható Husz Herke Boglárka szociológussal, a TK Szociológiai Intézet tudományos munkatársával közösen készített tanulmányából. Ők azok, akik elutasítják a gyermektelen házaspárokat, a mozaikcsaládokat (az előző kapcsolatból született gyerekekkel kibővült családok) és a gyermektelen élettársakat, de az egyszülős családokat is csak negyedük tekinti családnak.
A kötet egy olyan időszakot mutat be, „amikor a családról szóló tudományos diskurzus nem kerülheti meg, hogy reflektáljon a politikai-jogi környezet változásaira. Az elmúlt években a kormányzat egyik kiemelt célja a társadalom értékrendszerének formálása, a konzervatív értékek megerősítése. Az erre vonatkozó erőfeszítések többek között kiterjednek a család fogalmának újra definiálására is. Jól nyomon követhető ez a folyamat az Alaptörvény szövegének különböző módosításaiban, amely a magyar társadalomban előforduló életközösségek egyre kisebb részét ismeri el családként és részesíti ezen az alapon alkotmányos védelemben” – olvasható a kötet előszavában. Husz arra a kérdésre keresi a választ, hogy „támad-e abból feszültség, hogy mindenki mást ért családon? Vajon a különféle családkoncepciók harmonikusan léteznek egymás mellett, vagy pedig feszültséget okoznak”?
A hozott gyerekek sokak szemében nem tagjai a családnak
A szociológus szerint amikor a család koncepciójáról esik szó, az emberek nem igazán konzekvensek. Az, hogy ki mit tekint családnak, nagyban függ saját tapasztalataitól. Ha valaki elvált, inkább a család tagjainak tekinti az előző kapcsolatokból hozott gyerekeket, vagy ha nincs gyereke, akkor az együtt élő gyereknélküli párokat is nagyobb eséllyel családnak tekinti.
„A központi elem a leszármazás. A vérségi vonalat minden esetben családnak tekintik az emberek. Az viszont meglepett, hogy a nevelt vagy örökbe fogadott gyerekek esetén már jobban megoszlik a társadalom, pedig funkcionálisan ugyanolyan szerepben vannak, mint a vérségi gyerekek. Míg a vérségi gyerek esetében ez 100 százalék, csak 77 százalék mondja azt, hogy a nem vérségi gyerekek, akik egy háztartásban nevelkednek, kétséget kizárólag közeli családtagnak számítanak, ami azért 23 százalék különbséget jelent. Úgy tűnik tehát, a leszármazás fontosabb, mint a szeretetkötelék vagy a család támogató funkciója.”
A magyarok többsége jóval többféle családtípust elfogad, mint amannyit az Alaptörvény megenged
Husz szerint „a magyarok alapvetően sokféle formációt elfogadnak családként, és ez bele is illik a nyugati országok trendjeibe. Ugyanakkor az egyszülős családok, a gyermek nélküli házasságok és a szivárványcsaládok még mindig kevésbé számítanak családnak Magyarországon, mint mondjuk Amerikában, de még így is meglepően nyitottak voltak a válaszadók a különböző formák elfogadására”.
A magyarok 37 százaléka a kutatók által „megengedőnek” nevezett kategóriába esik, akik a gyerekes élettársi kapcsolatot elfogadják családként, de a szivárványcsaládokat már nem – derül ki Husz Herkével közösen végzett kutatásából. Ugyanezeknek a válaszadóknak már nincs bajuk a gyermektelen házaspárokkal, az élettársi kapcsolattal vagy a mozaikcsaládokkal, és az egyszülős családokat is családnak tekintik, de az azonos nemű gyermektelen párok és a lakótársak családként való elfogadottsága alacsony. Jellemző rájuk a homoszexualitással szembeni intolerancia: míg a meleg párok együttélését csak 7, az együtt élő lakótársakat 18 százalékuk tekinti családnak – derül ki Huszék tanulmányából.
A legnagyobb csoport, a megkérdezettek 58 százaléka, „inkluzívan” gondolkodik a családról: ők a gyermeket nevelő homoszexuális párokat is beleértik ebbe a fogalomba. „Nem pusztán a szülő-gyerek kapcsolat okán, hanem azért is, mert túlnyomó többségük eleve nyitott mindenféle életközösség családként való elismerése iránt” – írják a kutatók. 90 százalékuk családnak tekinti a gyermektelen élettársakat, 82 százalékuk a homoszexuális párokat is, de az „inkluzívak” között a válaszadók fele még attól sem zárkózik el, hogy a lakótársakat családként értelmezze.
Úgy tűnik tehát, hogy ha a kirekesztőket és a megengedő válaszadókat együtt számoljuk, az Alaptörvénnyel harmonizáló családdefinícióval a magyarok 42 százaléka ért egyet, míg a többség számára a család „többféle életközösséget jelent, mint amennyit a jogszöveg megfogalmazása megenged” – írják Huszék.
Lehet, hogy mégsem éri meg milliárdokat költeni a konzervatív családkép erősítésére
Husz szerint „az Alaptörvény módosításával az egyre szűkebb és egyre exkluzívabb család fogalma egyre távolabb kerül a lakosság családfogalmától. Persze lehet úgy is érvelni, hogy éppen ezért még növelni is kell a szemléletformálásra költött pénzt. Hogy mit szűrünk le az eredményekből, az már politikai ízlés kérdése”.
De vajon lehet-e abból bármiféle gond, hogy az Alaptörvény családfogalma nagyon eltér az emberekétől? – veti fel Husz. „Vannak jogászok, akik úgy gondolják, hogy ezzel semmi probléma, mert az Alaptörvénynek lehet olyan funkciója, hogy kijelöli a jogalkotó prioritását, és a nagyobb arányban akarja viszont látni a jogalkotás során, hogy kit szeretne támogatni. Mások meg azt mondták – és én is így gondolom – hogy ebben benne van a potenciális konfliktus, mert az Alaptörvény nemcsak egy törvény, hanem mindennek az alapja, aminek a közös normáinkat és a közös világlátásunkat kéne megjelenítenie. Most úgy tűnik, nem ez történik, és ha a házasságot preferálja, akkor azt a különböző szakjogági szabályozásoknak is figyelembe kell venniük.”
„Az Alaptörvény L) cikke (…) a korábbiakhoz képest egy Magyarországon ismeretlen típusú családfogalmat hozott be a jogrendszerbe (»Magyarország védi a házasság intézményét, mint egy férfi és egy nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot, mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony. Az anya nő, az apa férfi« - a szerk.) – írja Pásztor Emese, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar oktatója, a Társaság a Szabadságjogokért politikai szabadságjogi projekt vezetője a kötet egyik tanulmányában. – A kérdéses alkotmányos rendelkezés folyamatosan bővülő tartalommal egyre részletesebb, ezáltal pedig egyre zártabb formában rögzíti, hogy mit kell érteni a családnak azon alkotmányos fogalmán, amelyre az államnak a családot óvó intézményvédelmi kötelezettsége vonatkozik.”
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy míg „a gyermekjogi családfogalom teljesen a gyermek mindenekfelett álló érdekének van alárendelve, nincs olyan eleme, amely ne lenne megváltoztatható, ha a gyermek érdeke úgy kívánja”- De például az örökbefogadás friss szabályai, amelyek szerint egyedülállók csak kivételes esetben fogadhatnak örökbe és az ehhez hasonló szabályok úgy teszik zártabbá a szakjogi családfogalmat, hogy közben nagyon nehezen, vagy talán egyáltalán nem hangolhatók össze a gyermekjogi családfogalom lényegével, a gyermek mindenek felett álló érdekével. „Az alkotmányos családfogalom funkciója az lehetne, hogy az ilyen kollíziók feloldását segítse, ebben az esetben azonban erős a gyanú, hogy az újonnan kodifikált alkotmányos családfogalom inkább forrása, mintsem megoldása az ehhez hasonló problémáknak” – írja Pásztor.
A kormány szerint a liberális családfelfogás a nemzet kihalásához vezet
„A kormányok nemcsak különböző jogok és kötelezettségek szintjén, de szimbolikusan is elismerhetnek vagy kirekeszthetnek bizonyos családtípusokat a család fogalmából, és megerősíthetik például azt, hogy mely családok érdemesek az állam segítségére – írja Herke az egyszülős családokról szóló tanulmányában. – A hagyományos családi értékek fontosságáról szóló általános diskurzus egy átfogó kerethez kapcsolódik. Ez a keret azt állítja, hogy a probléma a népességfogyás, amelyet a liberális demokráciák által támogatott liberális családi értékek okoznak. A keret szerint a népesség csökkenése a nemzet kihalásához vezet, kivéve, ha a családokat sikerül megerősíteni a hagyományos családi értékek népszerűsítésével és a családpolitikai rendszeren keresztül történő támogatásukkal. Ebben a keretben tehát a hagyományosnak vélt családtól eltérő családformákat (köztük az egyszülős családokat is) kevésbé tartják érdemesnek az állam támogatására, hiszen – közvetve vagy közvetlenül – a probléma okozóinak vélik őket.”
Husz szerint „a magukra hagyatottság lehet az alapérzésük” az olyan családi formációkban élőknek – élettársi kapcsolatban gyerekeket nevelő házaspároknak vagy egyszülős családoknak – akiket a kormány kevesebbre tart és kisebb mértékben támogat, mint a házasságban élőket.
„Az üzenet tehát az, hogy bár az egyszülős családok elfogadottak, a kormány elsődlegesen arra törekszik, hogy megelőzze az ilyen családok kialakulását. Mindezt egyrészt pedagógiai eszközökkel, a „normális család” értékeinek közvetítésével teszi, másrészt azzal, hogy kerüli az egyedülálló szülőknek nyújtott pénzügyi támogatások növelését, amely hosszú távon anyagilag kompenzálhatná a másik szülő hiányát és így »vonzóbbá« tehetné az egyedülálló szülőséget” – írja Herke. A kutató ugyanakkor arra is rámutat, hogy mivel az egyedülálló anyákat Magyarországon a 20. század folyamán, majd a rendszerváltást követően is támogatásra érdemesnek tekintették, „az egyszülős családokkal kapcsolatos óvatos, nem egyértelműen érdemtelennek keretező kormányzati kommunikáció összefügghet az egyedülálló szülők állami támogatásának történeti-intézményi jellemzőivel és azzal, hogy a hazai közvélemény az egyedülálló anyákat jóléti támogatásra érdemesnek tartja. Mindezek alapján a hazai kontextusban nem élvezne társadalmi legitimitást az egyedülálló szülők érdemtelennek történő keretezése.”
A gyerek szempontjából nem mindegy, hogy a családsegítő mit tekint jó családnak
„De nemcsak a családi formák okozhatnak feszültséget – magyarázza Husz. – Abból is lehetnek konfliktusok, ha például a gyermekvédelemben a családsegítőnek van egy ideálja arról, hogy hogy működik a család, a kliensnek viszont nem úgy működik a családja”. Márpedig ha a családsegítő nem bízik a kliens családjának működésmódjában, az a gyerek családból való kiemeléséhez is vezethet. „A családkép nagyban meghatározza a szakmai munkát a gyermekvédelem határán élő vagy azzal érintett szülőkkel és gyermekekkel. A sok szempontból leszűkítő fogalomhasználat – melynek a napi politika is teret ad – erodálja a szociális munka alapértékeit, stigmatizálja a rendszer oldaláról a kirekesztett családokat és gyermekeiket” – írja a kötet egyik tanulmányában Rácz Andrea, az ELTE Társadalomtudományi Kar Szociális Munka Tanszék tanszékvezetője. Ez pedig a gyermekvédelmi szakember szerint azt eredményezi, hogy a családdal foglalkozó szociális szakemberek „tipikus anya- és apaképe” alapján a szülőket rossz apáknak és rossz anyáknak látják, és ahelyett, hogy ezekben a családokban a támogatásra szorulót látnák, őket hibáztatják a kialakult helyzetért.
A különböző kultúrákból jövő párok eltérő családkoncepciói konfliktusokhoz vezethetnek
„Teljesen mást gondol például a magyar és a kínai fél arról, hogy kik tartoznak a családba és milyen kötelezettségek vannak a családtagokkal szemben. Az idős szülők igényei a kínaiknál prioritást élveznek a nukleáris család igényeivel szemben, míg a magyar felfogásban előrébb valók a gyerekek, ha mondjuk pénzbeli kiadásokról van szó.” A Husz által említett példa a kínai-magyar vegyes házasságokat vizsgáló Kovács Nóra antropológus, a TK Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársának kutatásából származik: „a Magyarországon dolgozó kínai vállalkozók családfelfogásban a családtagok közötti viszonyban az érzelmeknek kisebb, a bizalomnak és a tradícióból fakadó kötelezettségeknek nagyobb volt a jelentőségük. (…) Ez a gyakoribb autoriter szülői magatartásban nyilvánult meg, amely részben a gyerekről, gyerekkorról való sajátos képzetből, részben a patriarchális családból fakadó kötelezettségekből következett. A családfelfogás fenti különbségei a kutatási minta számos esetében konfliktusokhoz vezettek a vegyes házasságokban, és feltehetően ez is hozzájárult azok instabilitásához”.
A magyarok többet segítenek az idős szüleiknek, mint nyugati sorstársaik, de összeköltözni nem szeretnének velük
A 20. század második felének nagy újdonsága, hogy tovább élünk, kevesebb gyereket szülünk és gyakrabban válunk, mint korábban. Bár a családi kapcsolatokon belül a szülő-gyerek és a nagyszülő-unoka típusú viszonyok felerősödtek, ugyanakkor a földrajzi mobilitás miatt generációk távolodtak el egymástól.
Az európai jóléti államok kiterjedésével és a nők munkába állásával ráadásul a családon belül is kevesebbet kell segíteni, a gyerekek és az idősek gondozása már nemcsak a nőkre marad. „Mindezeket a folyamatokat a posztmateriális értékek, az individualizmus terjedése kísérte, amely az egyéni önmegvalósítás fontosabbá válását jelentette” – írja ezt már Medgyesi Márton, a TÁRKI vezető kutatója a kötet a nemzedékek közötti szolidaritás mintázatairól szóló tanulmányában.
A korábbi kutatások azt mutatták, olvasható Medgyesi írásában, hogy főleg nyugati országokhoz képest nálunk az idősek gyakrabban szorulnak a családtagok segítségére. Az úgynevezett normatív szolidaritás mértéke viszont, vagyis hogy mennyit kell a családon belüli generációknak segíteniük egymást, alacsonyabb nálunk, mint néhány másik kelet-európai országban. „A szülőkkel szemben fennálló gyermeki kötelességekkel kapcsolatos legtöbb állítással a kérdezettek jelentős része egyetértett. Ugyanakkor (...) lényegesen kevesebben értettek egyet azzal, hogy a gyermekeknek egy lakásba kell költözni idős szüleikkel, ha ők már nem tudják ellátni magukat”.
Miért ne lehetne a macska is családtag?
„A családszociológia egyik legnagyobb kihívása ma az, hogy képes-e egyetlen értelmezési keretben magyarázni a családdal kapcsolatos olyan új fejleményeket, mint a heteronormatív nukleáris családtól eltérő családformák arányának növekedése (...), a barátok fokozódó jelentősége az egyén által fontosnak értékelt kapcsolatok között, vagy akár a házi kedvencek családtagként történő elismerése” – írja Husz a kötet bevezető tanulmányában, majd szóban azt tette hozzá, hogy „hajlok arra a paradigmára, ami azt mondja, hogy a család egy társadalmi konstrukció, ezért bármennyi formáció legitim lehet. A konstruktivista megközelítés sokkal gyümölcsözőbb, mert befogadóbbak a sokféleség elismerése felé, nem adnak valaminek primátust, és nem támadják a többit”
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: