A lakossági ürülékpániknak is nagy szerepe volt abban, hogy felére csökkent a Magyarországon költő fecskék száma
Ökológiai alapvetés, hogy a rovarkártevők, növényi vagy állati kórokozókat terjesztő vektorfajok, legyek és szúnyogok elleni biológiai védekezésben kulcsszerepük van a velük táplálkozó specialistáknak. A Kárpát-medence faunájában a denevérek és a fecskék a természetes rovargyérítés első számú felelősei.
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) mérési adatokon alapuló tudományos becslése szerint minden egyes, Magyarország területén fészkelő fecske átlagosan 1 kilogramm repülő rovart fogyaszt el sokféle, a muslicáktól a nagyobb legyekig terjedő mérettartományban a tavaszi-nyári költési szezonban. „Ezért is aggasztó, hogy Magyarországon a települési fecskeállomány megfeleződött az ezredforduló óta” – figyelmeztet Orbán Zoltán, az MME szóvivője.
A lakott területeken 2010-től szinte minden nyáron kialakuló rovarkrízis a fecskehiány következménye: az évente legalább kétmillió kilogramm tömegű, sok milliárdnyi egyed el nem fogyasztása kritikus méretűre duzzasztja a klímaváltozás és a csökkenő biodiverzitás miatt egyébként is növekvő „káros” rovarpopulációkat.
Lakossági ürülékpánik
Az alfajai révén szinte az egész északi féltekén fészkelő füsti fecske (Hirundo rustica) magyarországi állományát negyedszázada még 220-320 ezer párra becsülte az ornitológiai szakirodalom. A stabil populáció 2001-től alig öt év alatt drasztikusan lecsökkent, a 2010-es években pedig legfeljebb 89-102 ezer pár költött, bár a legnagyobb sűrűségben továbbra is a hagyományosan legnépesebbnek számító alföldi és kisalföldi régiókban költenek.
A füstik mellett a szintén honos molnárfecskéket (Delichon urbicum) is sújtó drasztikus állománycsökkenés az MME fecskevédelmi programjának összegzése szerint több egymással zajló, hatásaiban összeadódó folyamat eredménye.
A hagyományos vidéki életformához igazított épített környezet átalakításával eltűnő fészeképítési lehetőségek radikális beszűkülése jelentősen visszaszorította a fecskék élőhelyét, miközben a háztáji- és legelőállat-tartás felszámolásával összeomlott a táplálékbázisuk is, amin tovább rontott az iparszerű agrárpraxisban rendszerszinten gyakorolt túlvegyszerezés, valamint a hasonlóan totális hatású – a gyérítés helyett válogatás nélkül mindent is pusztító – állami szúnyogelhárítás.
Az ornitológusok szerint ráadásul a csapadékeloszlás évszakos rendjét megbolygató, a Kárpát-medencét kiszáradással fenyegető klímaváltozás tavaszi esők hiányában építőanyagkrízissel is sújtja a fecskéket, a madárpárok nem találnak elegendő sarat az eredményes szaporodáshoz elengedhetetlen fészkek renoválásához, megépítéséhez.
A végső csapást azonban a Magyarországon járványként pusztító lakossági ürülékfóbia mérte a fecskékre, az elmúlt negyedszázadban az évezredeken át működő, minden szempontból termékeny együttműködést felrúgva, önkéntes és hivatalból kirendelt brigádok a magánházak mellett állami, egyházi, önkormányzati épületekről verték le tömegével a fészkeket, elüldözve, vagy gyakran akár helyben legyilkolva a madarakat.
Afrodité és a magyarok szent madara
A füsti és a szintén világpolgár molnárfecskék az állattenyésztés kezdetei óta élnek az emberek közelében, hogy aztán a letelepedett földművelők korai építményeibe beköltözve, egészen a közelmúltig meghatározó tagjai legyenek a mindenkori agrár-ökoszisztémáknak.
Az antikvitásban Afrodité szent madarának, a tavasz hírnökének tartott fecske „családszervezési képessége, mérnöki pontossággal rakott fészke, fiókáinak gondos, egyenlő mértékű táplálása Arisztotelész óta a gondoskodás példája a zsidó-keresztény kultúrkörben is” – olvasható az Állatszimbólumtár című, 2019-ben megjelent társadalom- és kultúrtörténeti katalógusban.
Az elmúlt negyedszázad fészekleverési hulláma azért is lepte meg még a sokat látott madárvédőket is, mert efféle pogromoknak éppen az ellenkezője olvasható ki a magyar néphagyományból. Az idézett 400 oldalas enciklopédia szerint a füsti fecske egyenesen
„a magyar nép egyik legkedvesebb madara, az egész magyar nyelvterületen mindenütt tisztelettel tekintettek rá. Az egyszerűséget, az alázatot, az önzetlenséget látták benne. Számos népdal, mese, mondóka, szólás szereplője, hiedelmek fűződtek hozzá. A népi hitvilág Isten madarának tartotta, ezért is óvták, védték különösen. (...) A madár bántását, fiókáinak, fészkének elpusztítását elítélték. Úgy tartották, hogy aki bántja a fecskét, azt szerencsétlenség éri: amihez kezd, az nem sikerül, rosszabb esetben keze elszárad, kígyó megmarja, néma gyermeke születik, hozzátartozója meghal, háza felgyullad, tehene elpusztul. Ha a tehén véres tejet adott, akkor is arra gyanakodtak, hogy a családból valaki fecskefészket vert le, vagy éppen az állat lépett rá valahol egy levert fészekre.”
Az 1901-ben megjelent A madarak hasznáról és káráról című ornitológiai alapművében Herman Ottó még azt írja, hogy amikor „felváltva nagy buzgósággal dolgozik a fecskepár és mikor a fiak már anyányiak, sőt szárnyrakeltek, még akkor is kiüldögélnek szép sorjába valamelyik ágra s az öregek nem sajnálják tőlük a falatot. Ennek láttára megenyhűl még a falelkű ember érzete is”.
Herman, az ornitológia egyik határokon túl is világhírű úttörője szerint a fecskéket a ragadozókkal szemben aligha kell félteni:
„Népünknek kedves madara, tehát megvédi a magyarságnak tiszta embersége”.
Fecskejogvédelem
A tömeges ürülékpánikot mostanra sikerült kezelni, bár aligha harapódzott volna el, ha az illetékes hatóságok, hivatalok és szervek betartatják az 1990-es évek közepén hozott, azóta is hatályos törvényi előírásokat, amelyek szerint minden Magyarország területén fészkelő faj védett, így a partifecske (Riparia riparia) és a bizonyítottan mindössze egyetlen alkalommal költő vörhenyes fecske (Hirundo daurica) is. Márpedig a természet védelméről szóló hatályos jogszabályok szerint szigorúan tilos ezen fajok bármely egyedének „zavarása, károsítása, kínzása, elpusztítása, szaporodásának és más élettevékenységének veszélyeztetése, lakó-, élő-, táplálkozó-, költő-, pihenő- vagy búvóhelyeinek lerombolása, károsítása”.
Ráadásul a vonatkozó kormányrendelet 2006-os kihirdetése óta előírás az is, hogy „a védelemben részesülő állatfaj egyede által lakó-, élő-, költő-, búvó- vagy pihenőhelyként használt épületrészen külső felújítás vagy karbantartás a természetvédelmi hatóság engedélyével végezhető”.
Magyarán, csak a természetvédelmi hatóság adhat engedélyt a fecskefészkek eltávolítására, de csak abban az esetben, ha nincs egyéb alternatív megoldás, és a fészkek eltávolítása akkor sem érintheti a költési időszakot, vagyis legfeljebb március közepéig.
Az MME szóvivője szerint azonban kevés kivételtől eltekintve a fészkek leverése helyett elegendő az ember-fecske konfliktusok hátterében álló legfőbb problémát kiküszöbölő, faék egyszerűségű fecskepelenkát szerelni az inkriminált épületszakaszra.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: