Áprilisban a nemzetközi sajtóban is nagy port kavart egy olyan esemény, amely szemléletesen bemutatta a nemzetileg központosított felsőoktatási rendszerek gyakran álcázott szerepét a politikai erővonalak átalakítására irányuló törekvésekben. Ezzel egy olyan politikai rendezvényre irányították a figyelmet, amely addig a globális közönség látómezején kívül maradt. A helyszín Brüsszel volt, az – egyébként a helyi polgármester által betiltott – esemény pedig az ultrajobboldali Nemzeti Konzervatív Konferencia (NATCON), amelyet a magyar kormány által finanszírozott Mathias Corvinus Collegium (MCC) szponzorált és koordinált.

Bár a rendezvény betiltásának ügye a brüsszeli bíróságokat is megjárta, azt végül elutasították, így Nigel Farage és Suella Braverman brit politikusok mellett számos más szélsőjobboldali véleményvezér is ott lehetett, hogy a „szólásszabadság” nevében megossza nézeteit. A NATCON rendezvény eltörlésére tett kísérlet és annak sikertelensége talán kevésbé meglepő eseménysorozat a mai politikai helyzetben, ami azonban eddig elkerülte a figyelmet, az az, hogy honnan származik a pénz az ilyen, „szólásszabadság-párti” rendezvények bőkezű finanszírozására.

A Budapesten és Brüsszelben is működő MCC ma az egyike azon intézmények egyre növekvő csoportjának, amelyek szélsőjobboldali oktatási intézményekként gyakorlatilag az állami felsőoktatást helyettesítik, Budapesten és Brüsszelben egyaránt. Az intézmény a politikai lobbizás szervezőjeként egyre inkább a jobboldali agytrösztök szerepét veszi fel, és diplomát adó felsőoktatási intézmény helyett a globális ultrajobboldali-konzervatív értékek népszerűsítését szolgáló politikai kiképzés helyszíneként működik. Az MCC tulajdonképpen az úgynevezett hazafias erények platformjaként szolgál egy nemzetközi intézményi keretben.

A Collegiumot egy fideszes oligarcha, Tombor András alapította és egy szerény tudományos eredményekkel rendelkező germanista, Szalai Zoltán irányítja. Alapítványi kereteken belül 2020 óta több száz milliárd forintnyi közpénzt csatornáztak az MCC-be a nemzeti olajtársaság, a MOL kötvényein, szállodákon, ingatlanokon, balatoni kikötőkön és könyvesboltokon keresztül – az ajándékok teljes értéke nagyságrendileg megegyezik azzal, amit az állam egy év alatt a teljes magyar felsőoktatásra költ.

De hogyan jutott el a magyar felsőoktatás odáig, hogy egy olyan központosított, párhuzamos felsőoktatási rendszert alakítson ki, amely nemcsak a „Fidesz elitjének keltetőjét” hivatott finanszírozni, hanem azt segíti képzéseivel, hogy más országok elitjét a magyar mintára lecseréljék? Úgy tűnik, a 21. század magyar felsőoktatásának új politikai eszköze az államilag finanszírozott felsőoktatás új célokra való bekebelezése.

Miért fontosak az egyetemek?

Európában az egyetemek alapítása több hullámban történt: a 12. században az egyházhoz kötődő, egyre inkább önállósodó városállamok és királyok miatt alakultak meg, majd a reneszánsz, az ellenreformáció és a modern nemzetállamok építésének „posztimperialista” korszakában terjedtek tovább. Ezeket a időszakokat az jellemzi, hogy az egyetemek, illetve a tudás létrehozását és terjesztését elősegítő, a tudományos felhatalmazást ösztönző intézményekbe valakik pénzt fektettek.

1945 után még két hullámban zajlott le az államilag finanszírozott európai felsőoktatás fejlesztése. Az első az 1968-as diáktüntetések után következett be, amikor a diákok és az oktatók arra kényszerítették az államot, hogy többet fektessen be a felsőoktatásba, a tanterveket a változó politikai helyzethez igazítsa, valamint politikailag megfelelő oktatást nyújtson a hallgatóknak, ahelyett, hogy csak a homogén elitet szolgálná. A második intézményalapítási hullám az uniós integrációhoz kapcsolódott 1989 után, amelynek során olyan intézmények jöttek létre, mint a firenzei Európai Egyetemi Intézet (EUI), a korábban Prágában, Varsóban és Budapesten is, de ma már csak Bécsben működő Közép-európai Egyetem (CEU), vagy az egykor Minszkben, ma Vilniusban található Európai Bölcsészettudományi Egyetem (EHU). Ezek olyan állami és magánegyetemek, amelyek célja az volt, hogy a hidegháború utáni korszak változó politikai, gazdasági és szellemi környezetére reagáljon.

E korábbi politikai változások óta azonban már négy hosszú évtized telt el anélkül, hogy olyan új egyetemeket alapítottak volna, amelyek képesek lennének szembenézni a tekintélyuralmi rendszerek napjainkban egyre erősödő ultragazdag és ultrajobboldali formájával kapcsolatos intézményi és intellektuális kihívásokkal. Ezek, akár radikális libertáriusoknak, akár a „szólásszabadság” védelmével foglalkozó illiberálisoknak tekintik magukat, szembeállítják magukat a bevándorló közösségekkel, belső megosztottságot szítanak, egymás ellen fordítják a tudományos élet szereplőit, és nem tekintik érvényesnek a transzatlanti béke és a társadalmi egyenlőséget szolgáló kezdeményezések csaknem egy évszázados történetét.

Az, hogy az európai felsőoktatási intézmények az elmúlt évtizedekben a „hatékonyság” és a „kiválóság” gazdasági életből importált értékét helyezték előtérbe, a magánszektorban zajló fenntartói átalakulásokkal párhuzamosan a társadalom- és bölcsészettudományi szakok szűkítéséhez vagy bezárásához vezetett. Bár ennek okaként az állítólagos forráshiányt nevezik meg, a katonai vonatkozású tudástermelés iránti igény közben tovább növekszik, mivel a nemzetek a konfliktusok, a további politikai széttagoltság és a geopolitikai szövetségépítés új korszakára reagálnak.

Új, kritikus intézmények alapítása helyett ma a globális ultrajobboldal erényplatformjaiként működő egyetemek alapításának új hullámát látjuk, és bár ezek az egyetem mint modern intézményi forma terét igyekeznek elfoglalni, azt saját ideológiai hadviselésükre használják. Vagyis egy jól megtervezett támadásnak vagyunk szemtanúi, amit a liberális politikai nézetek ellen intéznek, illetve kultúrharcok szításán és azok megvívásán keresztül folytatnak.

Az illiberális hatalomátvétel

Míg a felszínen leginkább az egyetemek fenntartóinak megváltozását, valamint a biztonságpolitikai szempontok hangsúlyozására építő hidegháborús stratégiát látjuk, a háttérben teljesen átalakul az európai felsőoktatási rendszer, ami a gyakran fű alatt történő finanszírozásbeli változással magyarázható.

Isaac Kamola „sötét pénznek” nevezi azt az amerikai jelenséget, amikor egy felsőoktatási intézményt néhány befolyásos ultrakonzervatív és libertárius személy pénzel és irányít, vagy amikor az adófizetők pénzét a felsőoktatás privatizálására és a befogadó demokratikus értékek aláásására fordítják. A felsőoktatás finanszírozásának a történelem során mindig konkrét céljai voltak, és fontos szerepe volt az állami és transznacionális szereplők büroktratizálódásában: a berlini Humboldt Egyetem például az új porosz állami tisztviselők képzését finanszírozta, míg a firenzei Európai Egyetemi Intézetben a jelenlegi európai projekt mellett elkötelezett bürokratákat és értelmiségieket képeznek.

A mai felsőoktatási trendek ehhez képest abban különböznek, hogy az új finanszírozási hullám célja valójában egy újfajta intézmény megteremtése, miközben azt állítják, hogy az alulfinanszírozott és idejétmúlt felsőoktatási rendszer strukturális problémáit hatékonyan, jó „állami” gazdálkodással, és ami még fontosabb, a „nép”, vagyis az addig állítólag kiszorított többség nevében oldják meg. Ezek az új felsőoktatással foglalkozó intézmények úgy néznek ki, mint az egyetemek, és egyetemnek is nevezik őket, de valójában nem egyetemek. Diplomáik értéke kérdéses, hiszen a hallgatóik sem feltétlenül azért járnak oda, hogy diplomát szerezzenek; inkább globális szélsőjobboldali hálózathoz akarnak tartozni, amely magasabb jövedelmet, nagy pénzeket és egy transznacionális elithez tartozást biztosít számukra. A tények, az igazság és a kritikus tudás nem számít.

Az ilyen párhuzamos intézmények „függetlennek” nevezik magukat, hiszen állításuk szerint az egyetemek szerepét töltik be, miközben valójában megkérdőjelezik azok alapvető küldetését, amely a demokratikus elvekből fakad. Azáltal, hogy átrendezik a felsőoktatás finanszírozásának terepét, azt is befolyásolni tudják, hogy milyen fajta tudást hoznak létre, terjesztenek és legitimizálnak a felsőoktatásban. Ahelyett, hogy szembesítenék a hatalmat az igazsággal, széles tömegeket tévesztenek meg saját, aktuális szabadságeszméik hirdetésével (mondjuk a „fehérellenességgel” szemben). Donald Trump például nemcsak, hogy működésképtelennek tartja a fennálló, amerikai közpénzből fizetett amerikai felsőoktatási rendszert, hanem egy olyan új egyetemet kíván alapítani, amely ingyenes üzleti kurzusokat kínál bárkinek.

Az új stratégia lényege a fennálló felsőoktatási rendszer mint a kritikus gondolkodás színterének lerombolása, illetve olyan új intézmények finanszírozása, amelyek egy új, illiberális, nacionalista generáció gondolkodásmódját hivatottak formálni. Feladatuk az, hogy hazafiasnak tűnjenek (transznacionális hatalmi törekvéseik ellenére), és ezáltal szövetségesei legyenek a senki által semmilyen felhatalmazással nem bíró jobboldali agytrösztöknek és filantrópoknak, akiknek az a céljuk, hogy átformálják a transzatlanti politikai kultúrát és viselkedést, úgy, hogy megosztják és széttöredezi a szilárd választói rétegeket, valamint hogy átalakítsák a tudás létrehozására kialakult korábbi gyakorlatokat. Az illiberális erők a woke-ellenes, az úgynevezett szólásszabadság mellett kiálló álláspontjukat trójai falóként használva normalizálják a kirekesztő és gyűlöletbeszédet.

Megtévesztésre épülő egyetemek

Az ilyen, álruhába bújt felsőoktatási intézmények egyik alapelvét az új, illiberális politikai környezetben alkalmazott központi forrásbevonási stratégiák jelentik. Ezek célja, hogy a liberális gondolkodásmóddal szemben működőképes, élhető és vonzó alternatívát mutassanak be, aminek elérését az új egyetemek létrehozásának támogatására rendelkezésre álló, látszólag korlátlan források segítik. Ezek az intézmények magánegyetemeknek tűnnek, de finanszírozásuk gyakran közvetett módon, közpénzekből és/vagy az ultrajobboldali szereplők nehezen átlátható jótékonysági és médiapiaci tevékenysége révén három modellben történik.

Először is, egyes illiberális politikusok átláthatatlan vagy hivatalosan be nem jelentett forrásokból vásárolnak egyetemeket, amelyeket nagyrészt az államkasszából átcsoportosított pénzből finanszíroznak, mint például a bécsi Modul Egyetem esetében, amelyet egy magyar GONGO-n keresztül vásároltak meg – vagyis egy olyan szervezeten keresztül, amely civilszervezetként hivatkozik magára, de minden jel szerint a magyar kormány finanszírozza. Ez a cég az Univinvest GmBH, amely a Mathias Corvinus Collegium leányvállalata – az MCC tulajdonrésze 90 százalék, míg a fennmaradó 10 százalék a Bécsi Kereskedelmi Kamaráé. Ez az intézmény ösztöndíjakat is kínál; ahogy a Modul Egyetem egyik hirdetése fogalmaz: „Idén te is egyike lehetsz annak a 25 ambiciózus, rendkívül motivált diáknak, akiknek a bécsi Modul Egyetemen végzett tanulmányait részben vagy akár teljes egészében a Mathias Corvinus Collegium Alapítvány ösztöndíja finanszírozza.”

A második modell magánforrások felhasználását jelenti, mint például a Brémában található Constructor Egyetem esetében, amelyet nemrég kereszteltek át Jacobs Egyetemről – az egyetemet eredetileg a Jacobs kávéipari cég finanszírozta, míg most egy svájci befektető, Serge Bell (született Szergej Belouszov). De a Buckingham Egyetemre is tekinthetünk, amelyet Margaret Thatcher nyitott meg, ám ma már magánfinanszírozás révén ad otthont a woke kultúrát elemezni kívánó kutatóknak. Ez az intézmény a budapesti Danube Institute-hoz is kötődik, amely az MCC partnere. Más magánintézmények pedig olyan tudósokat támogatnak, akik azt az elképzelést kívánják kutatni és népszerűsíteni, hogy a fehér bőrű lakosság fogyatkozik Európában.

Egy harmadik modell lehet az egyetem mint csupán kockázatitőke-vállalkozás elképzelése, amely támogatja a libertárius konzervatív eszméket és a különutas tudomány koncepcióját. Ezek egyrészt újratermelnek egy kiválasztott elitet, és ezzel párhuzamosan egyúttal könnyen lecserélhető munkaerőt képeznek.

Az ilyen intézményekben az áltudomány vagy a trolltudomány eszméje képezheti az oktatás alapját. Nem csak arról van szó, hogy az úgynevezett „gender elleni harcban” módszertanilag megalapozatlan felméréseket idéznek tudományos bizonyítékként, például a szivárványcsaládokban felnövő gyerekekről. Ezek az új egyetemek egy párhuzamos, alternatív társadalomtudományt is létrehoznak, például a heterodox társadalomtudományokat, amelyek a szólásszabadság fogalmával igyekeznek lejáratni a tudástermelés korábbi eredményeit, vagy éppen a globális felmelegedést és az oltások hatásosságát tagadni.

Szabad- és szabályozatlan piaci kapitalizmus

Mit jelenthetnek ezek az új modellek az egyetem eszméjének jövőjére nézve? A néhai amerikai antropológus, David Graeber szerint az egyetemek már régóta nem számítanak valódi közintézményeknek, inkább úgy működnek, mint a magánvállalatok, az értelmiség pedig adminisztrátori szerepkörbe kényszerült. A cél az egyetemek hatékony működtetése az egyre szűkebb célközönség kiszolgálására, miközben az olyan kérdések elsikkadnak, hogy milyen fajta tudásnak van a legnagyobb értéke.

A globális szélsőjobboldal nem úgy tekint magára, mint az 1968 utáni világ haszonélvezőjére. Helyette, hogy a legtöbbet profitáljanak a jelenlegi, egyre sokasodó válságokból, okos és meggyőző vállalkozóként tekintenek magukra, akik anyagilag is hasznot húzhatnak a felsőoktatás eltérítéséből, miközben kihasználják az állam korábban közpénzből kiépített infrastruktúráját a saját céljaikra.

Ezek a párhuzamos felsőoktatási intézmények és posztgraduális hálózataik befolyásolhatják a politika jövőjét, átrendezhetik a geopolitikai szövetségi rendszereket, megváltoztathatják a háborúk menetét és vígan megélhetnek az erényplatformokból és az adóellenes mozgalmakból.

Ez talán a legegyszerűbb módja annak, hogy globálisan megvásárolják a lakosság nagy százalékának támogatását, miközben illiberális igazságaik nevében adófizetői közpénzeket lopnak – mindezt egy szabályozatlan és az államot nélkülöző szabadpiaci kapitalizmus szolgálatában, amelynek valódi céljait leplezni kívánják. Minimum kérdéses, hogy az eddigi egyetlen válaszlépés erre a globális mozgalomra – a brüsszeli NATCON rendezvény betiltása – elegendő lesz-e a jövőben.

A cikk eredeti, angol nyelvű változata május 4-én jelent meg a University World News oldalán. Szerzői: Pető Andrea, a CEU professzora és Jo-Anne Dillabough, a Cambridge-i Egyetem professzora.