A mai lovakat egy 5 évezrede lezajlott tenyésztő forradalomnak köszönhetjük
A 994 ezer négyzetkilométeres területű Ponto-Kaszpi sztyepp a mai bulgáriai Dobrudzsától és a romániai Dél-Moldovától húzódik észak-keleti irányba Ukrajnán, Oroszországon és Északnyugat-Kazahsztánon át az Urál-hegységig. 4700 évvel ezelőtt ezen a területen élő nomád pásztorok kezdték el a mai értelmében is tenyészteni a lovaikat, a rokonszelekció révén nagyjából 500 év alatt megvalósítva a világ jelenleg 60 milliósra taksált lóállományát máig jellemző genetikai palacknyak-effektust – állítja a Nature-ben június 6-án publikált 115 szerzős tanulmány.
A kontinenseken átnyúló emberi mobilitást évezredeken át meghatározó folyamatot a legújabb archeogenetikai és szénizotópos kormeghatározási technológiákkal rekonstruálta a Ludovic Orlando, a toulouse-i Antropobiológiai és Genomikai Központ munkatársa által vezetett kutatócsoport. A francia archeogenetikus szerint a mai Kazahsztán területén 5500 éve virágzó botaji kultúra már sikeresen domesztikálta ugyan az Equus ferus néven ismert fajt, de a mai házi ló (Equus caballus) az évezreddel későbbi tenyésztői munka eredménye – olvasható a New Scientist ismertetőjében.
A lótenyésztés történetének feltérképezéséhez Orlando és munkatársai az ásatások során előkerült 475 eurázsiai állat genomját elemezték és vetették egybe 40 modern fajta 71 egyedének genomjával, valamint a vadállapotot leginkább képviselő Przewalski-lovak genomjával – így reprezentálva az elmúlt 50 ezer év változásait.
A kormeghatározás megerősítette, hogy az időszámítás előtti harmadik évezredig kizárólag a botaji kultúrában tartottak és szaporítottak lovakat. A közlekedés és a hadviselés ókori forradalmához szükséges tulajdonságokat hordozó genetikai átalakulást azonban csak az egy évezreddel később megkezdett beltenyésztés tartósította a sztyeppi populációban. Mindez megerősítette azokat a korábbi eredményeket, amelyek szerint az innen a világ minden irányába exportált lovak tették lehetővé az ókori civilizációk felvirágzását.
Orlando és munkatársai szerint ehhez a szaporodási ciklus erőszakos lerövidítésére volt szükség, ám a New Scientist által megszólaltatott független szakértők úgy vélik, elegendő lehetett a ragadozókat távol tartó emberi jelenlét ahhoz, hogy az ivarérettségüket nagyjából két-három éves korukra elérő kancák vemhesüljenek, és a 11 hónapra világra hozott csikóikat szoptatva újra termékenyíthetők legyenek.
Mindez nem mond ellent annak, hogy a Ponto-Kaszpi sztyepp pásztorai lehettek az első emberek, akik bizonyíthatóan megzabolázták a lovakat. Vagyis már nem (csak) húsukért és tejükért tartották, de közlekedésre is használták őket. Mindez onnan tudható, hogy a magyarul féknek is nevezett, eleinte csontból, majd a történelmi korszak szerint bronzból, rézből, vasból készült zabla nyomait a kutatók megtalálták a fennmaradt lókoponyákon. Ez az eszköz a lovak növényevő állkapcsán, a metszőfogak utáni rés csupasz ínyén és a ló nyelvén fekszik, és ha erősen meghúzzák, fájdalmas nyomást fejt ki. Ez az eszköz tette irányíthatóvá az állatokat vészhelyzetben is, lehetővé téve a málházást, a fogatolást és a lovaglást – ebben a sorrendben.
Tudható az is, hogy az időszámítás előtti harmadik évezredben kezdték elnyerni ma ismert formájukat a különféle lószerszámok: a hámok, a zablák, a kantárok és a nyergek. A pusztai kultúra innovációi közül azonban a küllős kerékű szekerek és az eléjük fogott lovak lettek a legkeresettebb árucikkek az akkor ismert világon. Ilyen fogatok az időszámítás előtti harmadik évezred elején Anatóliában, a Kaukázosban és a Közel-Keleten is megjelentek: a mezopotámiai sumérok és az ókori Egyiptomot lerohanó kis-ázsiai hükszoszok hadviselése a harci szekerek összehangolt és minden korábbinál gyorsabb attakjaira épült.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: