Az etnikai sokféleség és a bronzkori lovas tudományok segítették a belső-ázsiai hun birodalom felvirágzását
Az írott forrásokban először az időszámítás előtti 4. században előforduló, ázsiai hun néven is emlegetett hsziungnu (匈奴, xiōngnú) birodalomról eddig annyi volt biztosan tudható, hogy a lovas harcmodort tökélyre fejlesztő törzsek számos alkalommal szolgáltak afféle segédnépként a kínai belháborúkban, továbbá, hogy a Sárga-folyótól észak-keletre található területeikről évszázadokon át portyáztak át kínai területre, így többek közt miattuk is kezdett épülni a nagy fal.
Az utóbbi évek ásatásai aztán olyan virágzó kultúra képét rajzolták fel, amelynek kialakulására eddig kevés magyarázatot találtak a kutatók. A Cell és a PNAS folyóiratokban november elején jelent meg két olyan tanulmány, amelyek népes szerzőgárdája archeogenetikai módszerekkel kutatta több ezer évre visszamenőleg a hsziungnu eredetet.
A dél-koreai régészek vezette nemzetközi kutatócsoport tanulmánya több száz, különböző korokból származó emberi maradványból kinyert genetikai információ alapján rekonstruálta a nomád birodalom kialakulásához vezető utat, valamint az ázsiai hunoknak nevezett törzsszövetség etnikai összetételét. Az amerikai, brit és kínai régészekből álló kutatócsoport tanulmánya hasonló mélymerítéssel operálva, de állati leletek alapján állítja azt, hogy a lovak minden korábbinál sikeresebb domesztikációja volt a hsziungnuk sikerének egyik kulcsa.
Pusztai kezesítés
Az már korábban is ismert volt, hogy a fellelhető csontmaradványok és a jelenlegi – az ENSZ által 60 milliósra becsült – populáció tagjainak genetikai összehasonlító vizsgálatai azt mutatják, hogy a házi ló (Equus caballus) hatezer évvel ezelőttre már bizonyíthatóan átesett a zsákmányból haszonállattá alakulás folyamatán. A perjefélékben gazdag, így a vadló alfajoknak is ideális közép-ázsiai pusztákon zajló háziasítás a ló viselkedési repertoárját is bővítette. A prédává válás elkerülését szolgáló, máig őrzött menekülő tulajdonságok mellett megjelent és rögzült a modern emberrel való együttműködés öröklődő képessége. A kutya után másodikként kézhez szoktatott állatfaj akkor vált élelemforrásból civilizációalakító tényezővé, amikor az ember befogta teherhordásra, később pedig felpattant a hátára.
Az Uráltól keletre, a mai Kazahsztán területén kerülhetett sor minderre, bár a téma kutatói úgy vélik, hogy a Szibériától Európán és Kis-Ázsián át egészen Észak-Afrikáig jelen lévő vadlovak domesztikációja vélhetően egymástól függetlenül, több helyen is megkezdődött. A rendelkezésre álló archeológiai nyomok alapján az időszámítás előtt 3500-4000 évvel ezelőtt a kazah pusztákon virágzó botaji kultúra, illetve a jóval nyugatabbra, az Urál és a Dnyeszter folyók mentén kialakult jamna (másnéven: jamnaja) kultúra vadászó-állattartó életmódot folytató pásztorai már biztosan megzabolázták a lovakat. Eleinte valószínűleg húsukért és tejükért tartották, de rövid időn belül már közlekedésre használták őket.
Mindez onnan tudható, hogy a magyarul féknek is nevezett, eleinte csontból, majd a történelmi korszakhoz híven bronzból, rézből, vasból készült zabla nyomait a kutatók megtalálták a fennmaradt lókoponyákon. Ez az eszköz a lovak növényevő állkapcsán, a metszőfogak utáni rés csupasz ínyén és a ló nyelvén fekszik, és ha erősen meghúzzák, fájdalmas nyomást fejt ki. Ez az eszköz tette irányíthatóvá az állatokat vészhelyzetben is, lehetővé téve a málházást, a fogatolást és a lovaglást – ebben a sorrendben.
Lovas gyökerek
Ekkor, vagyis az időszámítás előtti harmadik évezredben kezdték elnyerni ma ismert formájukat a különféle lószerszámok: a hámok, a zablák, a kantárok és a nyergek, továbbá a küllős kerékkel szerelt szekerek. Ekkorra datálható a lovas szakirodalomban a lovaglás egyik fő irányának mondott, jelenleg leginkább a western stílus által képviselt módszer kialakulása, továbbá a reflex-, miszerint visszacsapó íj használata.
A belső-ázsiai sztyeppék hsziungnu néven számon tartott lakóinak kilétét firtató mostani kutatás szerint a magát lovas nomáddá fejlesztő jamna kultúrát alkotó népek tagjai keleti és nyugati irányban is vándoroltak az idők során. A friss összehasonlító populációgenetikai eredmények ugyanakkor azt mutatják, hogy míg az európai népességben máig kimutatható a jamna kultúrát létrehozó népek nyoma, a mai Mongólia területén nem ők rakták le a lovas kultúra alapjait.
Pedig az utóbbi gyökereit kutató friss tanulmány szerint ebből az időszakból az észak-kelet kínai határvidéken előkerültek olyan lócsontvázak, amelyeken a gerinccsigolyákon és az állkapcsokon egyaránt megfigyelhetők a lovaglás okozta elváltozások. A genetikai vizsgálatokból viszont kiderült, hogy az ázsiai hun birodalmat alkotó egyik fő népcsoport az időszámítás előtt 2200–1800 körülire datált szintasta-kultúrát létrehozó etnikum leszármazottjaiból állt, akik az Ural felső folyása és a Tobol között elterülő eurázsiai sztyeppén hozták létre fejlett lovas életformájukat. A fennmaradt erődített településeikről kerültek elő a maiakhoz technikailag rendkívül hasonló küllős kerékkel szerelt szekerek, valamint komplett lócsontvázak, amelyek alapján azt állítják a régészek, hogy a tudatos szelekció, vagyis a tenyésztés nyomait viselik magukon.
Hunok a Közel-Keletről
Valószínűsíthető, hogy részben a szintasta kultúra alapítói tették exporttermékké a szekereket és az azokat húzó lovakat is. Erre utal legalábbis, hogy ilyen fogatok az időszámítás előtti második évezredre már Anatóliában és a Kaukázoson át a Közel-Keleten is megjelentek: a mezopotámiai sumérok és az ókori Egyiptomot lerohanó kis-ázsiai hükszoszok hadviselése a harci szekerek összehangolt és minden korábbinál gyorsabb attakjaira épült.
A lóidomítást művészetté emelő ókori perzsa és a közép-ázsiai lovas nomád kultúra sajátos kapcsolatát mutatja, hogy az időszámítás előtti 4. századtól az időszámítás szerinti 1. századig virágzó hsziungnu birodalom területéről előkerült emberi maradványok genetikai vizsgálatai alapján kiderült: az ázsiai hunok között szép számmal akadtak közel-keleti, közelebbről iráni szarmata eredetű emberek is. A most publikált tanulmány szerint ebben az időszakban több száz éven át nyugat- és kelet-mongóliai populációk keveredtek az iráni és közép-ázsiaiakkal a hsziungnu birodalomban, ahol megtalálható volt szinte az egész eurázsiai genetikai profil.
A kutatók szerint a multietnikum mellett a megtévesztésen alapuló, rendkívül gyors támadásokat és visszavonulásokat, illetve a korabeli viszonyok között hatalmas távolságok megtételét lehetővé tévő harcmodor magyarázza az ázsiai hun birodalom évszázadokon át tartó virágzását, mivel a lovaglás egyaránt radikális változásokat generált az emberi mobilitás, a hadviselés, a kereskedelem és a kulturális interakció területén. Kínában például egyértelműen a lovak tették lehetővé a távolsági kereskedelmet, a kommunikációt és az állami infrastruktúra kialakítását is az ősi selyemút mentén. A kutatók szerint egyéb releváns régészeti bizonyítékok mellett adataik közvetlen bizonyítékokkal szolgálnak arra, hogy az észak-nyugat-kínai régió az időszámítás előtti első évezred végén központja volt a lovas technológiai innovációknak.
A két szóban forgó tanulmány nem foglalkozik azzal, hogy van-e közvetlen kapcsolat a hsziungnuk és az Attila vezetésével az ókor végén a római birodalmat sarcoló európai hunok között, de annyit laikusként is állíthatunk, hogy mindkét csoport tagjai mesterei voltak a lovas tudományoknak.
Korábbi kapcsolódó cikkeink: