Átkelés a vízen – elhunyt Bill Viola, az elektronika festőművésze
Július 12-én pénteken, 73 évesen meghalt Bill Viola amerikai videóművész, aki elsőként emelte új minőségi szintre a mozgókép képzőművészeti használatát. Játékfilmes igényességgel, a tökéletesnél is jobb vizuális minőséggel dolgozott, mindent tudott a videótechnológiáról, a felvételi és utómunka-megoldásokról. A művészeti világ egyik szupersztárjának számító Viola munkáit Magyarországon is bemutatták, összesen háromszor. Halálát az Alzheimer-kór szövődményei okozták, ahogy azt felesége, alkotótársa, produkciós munkatársa és stúdióvezetője, Kira Perov közölte a sajtóval.
A 2007-es Velencei Biennálén, az apró és atmoszférikus, 15. századi San Gallo-templomban láttam munkáit (Ocean Without A Shore, 2007). A templomtérben csúcsminőségű, óriás plazmaképernyőkön futottak Viola videói, az akkor elérhető legjobb képminőségben, tökéletes hanggal. Az oltár és az oltárkép helyén képernyők: az ódon templomtér és a legmodernebb technika kontrasztját a képek oldották fel. Nem véletlenül nevezték Violát az elektronika festőművészének, akit a reneszánsz és barokk esztétika inspirált leginkább – a videókorszak Rembrandtja, írta egy kritikus, de mutatták be videóit Michelangelo rajzai mellett is.
Születés, halál, túlvilág, átváltozás, átszellemülés, extázis, átlépés az egyik világból egy másikba. Ezek Viola alaptémái voltak – talán nem is voltak egyéb témái. A lét alapkérdései, mondhatnánk, ha nem volna közhely. A közhelyre még visszatérünk, már csak azért is, mert a San Gallo-beli vetítés után még órákig vitatkoztunk erről többekkel a Tosi nevű trattoriában, ahová a Biennálé kiállításdömpingje után rendre betértünk (és ahol mások mellett Göncz Árpád fotója is kint volt a falon): mit láttunk? Kisebbfajta varázslatot, vagy bravúrosan megcsinált kliséket? Lehet a pátoszt annyira komolyan venni, összes képi konzekvenciáját annyira a végletekig vinni, hogy az már meg is szünteti magát a pátoszt, és tényleg valamiféle átszellemülést hoz létre?
A szuperlassított felvételeken hétköznapi emberek vízfüggönyön keltek át, vízkapun, zuhatagon, ami nemcsak rájuk ömlött, hanem átmosta, átváltoztatta őket. Hidegzuhany és keresztvíz. Elázás és katarzis. Pontosan úgy reagáltak, ahogy reagálunk, amikor nyakunkba kapjuk a zuhét.
Minden rezdülésük, az arcmimikájuk minden részlete látszott, és szinte minden vízcsepp is, pedig a képek többnyire sötétből indultak, csak hát Bill Viola, alkotótársa, Kira Perov, valamint a stábjuk mindent tudott a világításról, a fény felhasználásáról. Mint ahogy mindenről, ami mozgókép.
Viola az a képzőművész volt, aki talán elsőként, vagy legalábbis az elsők között dolgozott játékfilmes technológiákkal, büdzsével, stábbal és igényességgel. A lassítás, a részletgazdagság, a testek és a víz összeütközése nemcsak hatásos, erős és pazar látványt jelentett, de állandóan ott billegett a giccs határán is. Néhány másodperces történéseket tízpercesre lassított, zenében, hangban is olyan rétegeket illesztett a látvány mellé, amelyek megfogják és nem engedik el a nézőt. Volt, aki kisétált a San Gallóból, mondván, ez nézhetetlen, és volt, aki odaragadt, többször is újranézte a videókat. Bill Violát nem kevesen és nem kevésszer keverték gyanúba a giccsel, és valóban olyasféle képeket állított elő, amelyek láttán csak a befogadón, a befogadó attitűdjén múlik, hogy a dolog a giccsbe fut bele, vagy megmarad az autonóm műalkotás terrénumán belül. De végül is, minden megosztó művészeti teljesítmény így működik: ha elfogadjuk a játékszabályait, ha bemegyünk az utcájába, akkor művészetként értelmezzük, ha nem, ha ellenállunk, akkor számunkra hatásvadászat marad.
Amikor a képzőművészet még csak kóstolgatta a videótechnikát, a hetvenes években, Bill Viola már akkor technológiai mindentudó volt, képalkotó guru. Effektek, vizuális hatások, játékok a képminőséggel, a hanggal – a tudását múzeumok és kiállítóhelyek technikai asszisztenseként szerezte. Többek között asszisztens volt Nam June Paik konceptuális szobrász, az egyik legmeghatározóbb videóművész mellett is. Amikor aztán egyszerre hat rá a zen buddhizmus, az iszlám és a keresztény miszticizmus, akkor a technológiai kísérletezés helyett a spirituális tartalom kezdi érdekelni. Ide hozta be a reneszánsz festészet látványvilágára építő munkáit, és ez rendre éles ellentétben volt az aktuális kor vizualitásával. Olyan művészeteszményre mutatott vissza, amit nem biztos, hogy kritika nélkül lehet használni, átvenni, folytatni a mában.
Érdekelte a teatralitás és az opera műfaja, a nagynevű és kísérletező színházi rendező, Peter Sellars 2005-ös, párizsi Trisztán és Izolda előadásához tervezett látványt – Sellars pedig, ma divatos szóval, immerzív kiállítási installációt hozott létre Viola számára. Munkáit a legkomolyabb múzeumok mutatták be, az Egyesült Államokat képviselte a Velencei Biennálén. Munkássága sokakra hatott, Pipilotti Rist vagy Doug Aitken neve mindenképp ide kívánkozik.
Írják róla, hogy a víz azért fordul elő nála annyiszor, mert hatévesen egy csónakból a vízbe esett, és halálközeli élménye volt – amelyet nem rémületként, szorongásként, félelemként jellemzett később, hanem békés élményként. Lehetne életrajzi vonatkozásokat citálni, de a víz metafora inkább: a határ, egy másik világba, egy másik matériába való átlépés.
Viola annyira perfekcionista képminőséggel dolgozott, amit ma leginkább csak a hirdetési iparágban látni, a legkommerszebb és legdrágább reklámvideókban. Ez is zavarba ejtő volt vele kapcsolatban: olyanok voltak a képei, mintha reklámot látnánk. Vagy inkább a reklámipar kezdte követni azt, amit az úttörő videóművészet létrehozott. Viola éppenséggel nem volt progresszív, sem tematikai, sem tartalmi szempontból, egyszerűen csak elképesztően hatásos képeket hozott létre, nagyon következetes módon, mindig a legjobb technológiát használva. De volt itt más is, méghozzá tartalom – ha úgy tetszik, társadalmi töltet. Az Anthem című 1983-as munkájában egy urbánus videó- és hangművet hozott létre: egy 11 éves lány áll a Los Angeles-i Union Station pályaudvaron – ami maga is olyan, mint egy templom –, a művész pedig a lány sikolyát lassítja le, szedi szét és nyújtja meg. A városi közeg univerzummá tágul, mely mintha a pokol lenne, vagy éppen a mennyország. Ahogy nézzük, ahonnan nézzük. De mindenképpen örök.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: