Az objektív analízisekben és – minden irónia nélkül – országjobbításban érdekelt Egyensúly Intézet (EI) elemzést és szakpolitikai javaslatcsomagot tett közzé Hogyan legyen versenyképesebb a magyar kultúra? címmel. Az EI ezúttal is arra törekedett, amit a küldetésének tart, vagyis tárgyszerű, pártpolitikától és hatalmi érdekektől mentes, professzionális policy-alkotásra. Az adott területen a lehető legpontosabb, adatolt elemzéseket elvégezve azonosította a legfőbb problémákat, és ezekre igyekezett szakmapolitikai alapon, a nemzetközi tendenciákkal és gyakorlatokkal összhangban lévő, specifikus megoldási javaslatokat tenni egy kívánt cél – esetünkben a magyar kultúra versenyképességének javítása – érdekében.

Csakhogy a NER-ben a kultúra mást jelent, mint amit az EI elemzői és javaslattevői kultúraként értelmeznek. Az EI abból indul ki, hogy a kultúra a soft power része, olyasmi, amivel a világban elismertséget, némi befolyást lehet szerezni. Ezt éppenséggel a NER is így gondolja – csak éppen vannak fontosabb szempontjai is ennél, ha kultúráról van szó.

A kultúra a kis országok nagy lehetősége

Az EI szerint egy ország kulturális exportja formálja azt a képet, amely amely adott országgal kapcsolatban él a világ más nemzeteinek körében, és ez eléggé direkt módon kapcsolatokra és pénzre váltható. Egy erőforráshiányos és kis gazdasági súlyú ország számára pedig a kulturális, kreatívipari és szellemi termékek kiváló exportcikkek lehetnek.

A jelentés központi fogalma a versenyképesség. Nincs ezzel gond, de azt azért szögezzük le, hogy a kultúráról lehet más paradigmában is gondolkodni. Produktumok és piaci megjelenés helyett például folyamatokban és társadalmi esélyteremtésben. A kultúrának egy demokratikus társadalomban ez volna az elsődleges szerepe: valamiféle nemzeti közösség megteremtése (bármennyire heterogén és sokféle is ez) és a hozzáférés biztosítása minden egyes állampolgár számára. Ezt amúgy a jelentés sem tagadja, de mégiscsak abból indul ki, hogy a kulturális és kreatív ágazat a magyar gazdaság hozzáadott értékének 4,7 százalékát adja, valamint abból, hogy javítanunk kellene a pozícióinkat a soft power rangsorokban.

Kérdéses az is, hogy a verseny gazdasági fogalmaival és szótárával leírható-e mindaz, ami a kulturális termékek, produktumok és intézmények területén a világban zajlik. Hogy lehet-e ezt csupán kompetitív, piaci logikákkal értelmezni. Fogadjuk el, hogy igen. Nem tudom azt sem, hogy a soft power mennyire tekinthető kulcsfogalomnak. Hogy rokonszenvesebb-e Dél-Korea a K-pop hódítása óta, hiszen közben láttuk a Squid Game-et is, vagy Svédország népszerűségében (ha népszerű) többet számít-e az ABBA vagy a Cardigans, mint az IKEA húsgolyók. Vagy a Dancing Queen is és a Huvudroll is soft power? És ki tudja, hogy az Orbán Viktor miatt idehaza és nemzetközileg érzett szekunder szégyent ellensúlyozza-e mondjuk Rubik Ernő most 50 éves bűvös kockája, vagy Kurtág György pár héttel ezelőtti Wolf-díja. Nem elviccelni akarom, tényleg nem tudom, hogy ami Magyarországon a kreatíviparban és a kultúrában létrejött és létrejön, az ellensúlyozni képes-e mindazokat a károkat, amiket a különféle rezsimek és rendszerek okoztak az ország (a nemzet, a nép) megítélésében. Hogy jobb lett-e a Kádár-rendszer imázsa attól, hogy – többé-kevésbé – dolgozhatott benne Jancsó Miklós.

De valószínűleg arról van szó, hogy mindezek egyszerre számítanak: a szélesebb kulturális kép, benne a művészeti kultúrával és a tág értelemben vett nemzeti kultúrával, a viselettől az ételekig, sokat nyom a latban, és sztereotípiákat is képes felülírni. És olykor még az autoriter rendszerek is (már amelyik) képesek ezt felfogni, és hajlamosak hagyni, hogy kulturális jelenségek és szereplők kinőjék magukat, nemzetközi ismertségre tegyenek szert. Miközben persze nem változik az alapkérdés, hogy a random kiugró kulturális teljesítmények mögött, alatt milyen struktúra van, nem dől-e össze az alépítmény? Jelenleg ugyanis éppen dől össze.

De vissza a versenyképességhez! A britekkel és az amerikaiakkal nehéz fej-fej mellett futni, egyszerűen a rock and roll és minden, ami hozzá kapcsolódik, évszázados távlatban is behozhatatlan: a Union Jack és a Star Spangled Banner, tetszik-nem tetszik, popkulturális ikon lett, sem a Brexit, sem Trump nem tudja lenullázni. Mint ahogy mindig lehetetlen lesz kulturális örökségi területen vonzóbbnak lenni Olaszországnál, Franciaországnál. De részsikerek igenis lehetségesek, rengeteg a niche-piac, ahol kicsiként is nagynak lehet lenni. Az elemzés említi a dán és a román filmeket. És igen, kreatívipari siker a magyar filmgyártói kapacitás is. De kulturális export például az MCC exportja, brüsszeli terjeszkedése is? Egyáltalán: az MCC, no meg mindaz, amibe bevásárolta magát, kultúra? Definiálni kellene itt néhány dolgot.

Soft power, de befelé

Az elemzés egyebek között azt állapítja meg (és kissé talán el is csodálkozik rajta), hogy miközben a magyar kormány az EU-s átlag kétszeresét költi kultúrára, aközben

„a rendszer minden szektorában tartós probléma a forráshiány, a szereplők alulfizetettsége, a puszta túlélésért folytatott küzdelem mindennapi gondjai. Ez arra utal, hogy a kultúra területén a fő probléma nem a túl kevés állami ráfordítás, hanem a források alacsony hatékonyságú felhasználása. A magyar kultúrafinanszírozás egyrészt végletesen elaprózott, másrészt – nem függetlenül az utóbbi körülménytől – ellenőrizhetetlen az eredményessége.”

Hogy az a bizonyos EU-átlag x 2 hogy jön ki, azt nem tudni, mert a magyar költségvetés nem az átláthatóságáról és stabilitásáról híres, és mert nem világos, mi tartozik a kulturális költések körébe. (A miniszterelnök szerint a futball is kultúra, ahogy a stadion is egészségügy. Igen, biztos van ilyen vonatkozása is, de egy állami költségvetés mégsem nézhet ki így.) De fogadjuk el, hogy működik a kétszeres szorzó. És fogadjuk el azt is, hogy a hatékonyság alacsony – bár ehhez egy kormányzatnak először is közcélokat kellene meghatároznia, és ahhoz képest volna lehetséges az értékelés.

„Magyarországnak ma sincs például egységes, világos célokat és eszközöket kijelölő kultúrastratégiája, kultúrdiplomáciai stratégiája, illetve kulturális exportstratégiája”

– állapítja meg az EI, és tökéletesen egyet tudunk érteni. Csakhogy semmilyen más stratégiája sincs, se oktatási, se almatermesztési, se (hogy valami igazán aktuálisat mondjunk) klímaváltozási, legalábbis leírt, számon kérhető, adatolt, hatástanulmánnyal ellátott, indikátorokkal mérhető, hosszú távú alapnak tekinthető, úgynevezett program. És ez a programtalanság valamiképp a rendszer lényege is, itt minden döntés hatalompolitikai, nincs szakmai döntéshozatal.

Ha azonban onnan nézzük, hogy a NER-nek 14 év alatt sikerült legyalulnia az alternatív kultúra nagy részét, elüldöznie a kritikusan gondolkodó alkotók közül igen sokakat, szisztematikusan elnyomni a kritikus műhelyeket, elzavarni a donor szervezeteket, felhúzni egy saját, párhuzamos intézményi struktúrát, akkor ez nagyon is eredményes stratégia volt. És itt azonnal beleütközünk abba, hogy az állami kulturális politika, és ebből következően a hazai kultúra intézményi mezeje mennyire torz, mennyire nehéz közpolitikai javaslatokkal célba venni. Közcél nincs, az egyetlen cél a hatalom megtartása; a finanszírozás nem azok felé a műhelyek és szereplők felé megy, amelyek és akik világszerte értelmezhető, a nemzetközi diskurzusba bekapcsolódni képes, azaz versenyképes kulturális termékeket állítanak elő. Ez ugyanis nem szempont.

Nagyon régen olvashattunk Magyarországon olyasmit, hogy kulturális közpolitikai program – talán Bozóki Andrásé volt az utolsó ilyen, több mint húsz éve. Itt érkezünk el ahhoz, ami alapkérdés az EI anyagával kapcsolatban. Merthogy miközben minden javaslata világos és értelmes, úgy beszél, mintha egy szabad, autonóm, szakmai alapú döntéshozatalra és önálló, erős intézmények működésére épülő kulturális közeg volna itt. Mintha nem volna cenzúra és öncenzúra. Mintha nem volnának lekevert hangok, kitakart képek, elhazudott történetek. Leginkább úgy olvasható, mint felkészülés egy NER utáni állapotra, és dicséretes törekvés, hogy egy ilyen helyzet ne érje váratlanul majd a társadalmat és az új kormányzatot.

De addig? Kinek szól a jelentés? A jelenlegi kormányzatnak ugyanis láthatóan tökéletesen megfelel az, ami most van. Bár a Csák János (és Demeter Szilárd) nevével fémjelzett, készülő kulturális törvény is a hatékonyságot növelné, Csák is a versenyképességről beszélt, Demeter is rendre az elaprózott és „párhuzamos” finanszírozási rendszereket kárhoztatta (miközben a Fidesz-kormányzat hozta létre a legtöbb párhuzamos intézményt), de ezt eszelős mértékű centralizációval képzelik el orvosolni. Ez biztosan ellenkező eredményt hoz majd, a nagy piramis nem lesz sem olcsóbb, sem hatékonyabb, sem jobb színvonalú (elég a KLIK példáját felhozni), de egy szempontból tökéletes lesz: ez a kontroll, a cenzúra szempontja. A NER egyszerűen nem akar másfajta kultúrát, nem nemzetközi kontextusok érdeklik, hanem a hazai kézben tartása. Itt nem dán filmfinanszírozás lesz, hanem Most vagy soha, meg Vidnyánszky-film. Teljesen mindegy, hogy versenyképes-e a nemzetközi porondon.

A NER-ben a kultúra soft power, de befelé: leginkább legitimációs eszköz, amellyel közvetíthetők a központi narratívák. Semmiképp sem kritikus, autonóm alkotói gyakorlatok összessége. Nincs olyan, hogy NER-kultúra, csupán politikai felhasználásra előállított kultúra van: a tömegeknek cirkuszt adni, a lojális, főleg idős, férfi művészeknek életjáradékot, az aktív, rendszerhű művészeknek (amúgy alig van már ilyen) pedig milliárdokat, és cserébe neutrális, depolitizált, kritikamentes, optimista kulturális termelést várni el.

Az EI javaslataiból egyfajta brit-benelux-skandináv jellegű kulturális struktúra, attitűd és politika rajzolódik ki. Erre soha nem lesz vevő egy Türk Tanácsba igyekvő Magyarország. Csak egy olyan, amelyik ennek végre hátat tud fordítani. Az első kérdés nyilvánvalóan az, hogy lesz-e valaha ilyen országunk.