Az allergia lehetett a végső oka a gyapjas mamutok kihalásának

A pleisztocén kor hideg, jeges környezetében vígan élő gyapjas mamut populációi 10-12 ezer évvel ezelőtt indultak csökkenésnek, amikor az éghajlat felmelegedésével eltűnedeztek a nagytestű növényevők étrendjét kiszolgáló tundrasztyeppek. Ezzel együtt az emberek fegyvereinek fejlődése és az ebből fakadó túlvadászat is hozzájárulhatott a kihalásukhoz, de most egy izraeli, olasz és orosz vegyészekből és zoológusokból álló kutatócsoport újabb elméletet dobott be a közösbe.

A kutatók állítása szerint a gyapjas mamutok eltűnéséhez vezető út allergiás megbetegedésekkel volt kikövezve. Fagyott mamutok szövetmintáiban bukkantak ugyanis olyan antitestekre és allergénekre, amelyek arra utalnak, hogy az egyedeknek a szaglásuk elvesztése miatt egyre nagyobb nehézséget okozhatott a párkeresés.

A modern elefántok rokonai egykor Észak-Amerikában, Ázsiában és Európa északi részein éltek, és a jégkorszak végét követő gyors, tömeges kihalási esemény után már csak kisebb, elszigetelt populációk maradtak fenn, mielőtt kb. 4000 évvel ezelőtt az utolsó egyedek is elpusztultak.

A kutatócsoport szerint a szaglás a ma élő elefántok életében is nagyon fontos szerepet tölt be, nélküle ugyanis nehezen találnának rá az élelemre és a vízlelőhelyekre, nem is beszélve a potenciális társakról. Amikor a mamutok szöveteiben vizsgálódtak, olyan antitestek nyomaira bukkantak, amelyeket a fertőzések leküzdésére vetett be a szervezetük, míg olyan szerves vegyületek is előkerültek, amelyek egyeztek a korabeli levegőben szálló pollenek összetételével.

Ráadásul a mamutok kihalása idején történő felmelegedés lehetővé tette, hogy az élőhelyükön olyan allergén növények terjedjenek el, amelyek korábban nem voltak jellemzők az adott területre. Ezek együttesen arra utalnak, hogy a mamutok allergiától szenvedtek, ami az elefántok biológiájából kiindulva az ősi állatok élelem-, víz- és párszerzését is jelentősen megnehezíthette.