Oroszország újra átírja saját múltját

Szeptember elején az orosz főügyészség bejelentette, hogy elkezdi felülvizsgálni a politikai okokból a szovjet időszakban elítéltek rehabilitálására vonatkozó határozatokat. Vagyis hiába nyert valaki jóvátételt korábban, jellemzően 1987 után, törvénytelen elítélése miatt, most azzal kell számolnia, hogy az ügyészség, illetve bizonyos esetekben a bíróság azt visszavonhatja. Az Oroszországi Föderáció Főügyészsége ezt a döntését arra hivatkozva hozta meg, hogy álláspontjuk szerint a rehabilitáltak között számos olyan személy lehet, aki kollaborált a nácikkal vagy egyéb módon vált hazaárulóvá. Ez a hivatkozás azonban már csak azért is gyenge lábakon áll, mert az a még 1991 októberében elfogadott törvény, amely a politikai represszió áldozatainak rehabilitálásáról rendelkezett, világosan meghatározta, hogy kik azok, akikre a törvény hatálya nem terjed ki.

Az akkor megszülető és máig hatályban lévő rendelkezés mindenekelőtt azokat zárta ki a rehabilitálás lehetőségéből, akiket a bíróságok és más nem bírói testületek – „trojkák” és egyebek – megalapozottan, kellő bizonyítékok birtokában ítéltek el. Ugyancsak a kizártak közé tartoznak azok, akiket kémkedésért, hazaárulásért, az ellenség oldalára történő átállásért, terrorista akcióért vagy diverzióért ítéltek el. Azok sem számíthattak rehabilitálásukra, akik a „Nagy Honvédő Háború idején a polgári lakossággal és a hadifoglyokkal szemben erőszakot alkalmaztak, segítették a hazaárulókat és a fasiszta megszállókat”. De a törvény szerint abban az esetben sem lehetett felmentő ítéletet hozni, ha valaki közreműködött a szovjet hatalommal szemben harcoló „banditaalakulat” felállításában és részt vett annak gyilkosságaiban, rablásaiban és más erőszakos cselekedeteiben. Ez a kitétel annál is inkább figyelmet érdemlő, mert egyértelműen következik belőle, hogy mindazok, akik a háború alatt és után a balti térségben vagy Ukrajnában a szovjethatalom ellen harcoltak, nem rehabilitálhatók.

A most elrendelt felülvizsgálat egyik célja valószínű épp az lehet, hogy olyan rehabilitáltakat találjon, akik ebbe a kategóriába tartoznak, mégis jóvátételt nyertek. Ez újabb megerősítő érv lehet amellett, hogy mégsem alaptalan Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja. Végül pedig azok sem számíthattak rehabilitálásukra, akik „háborús bűnöket és az igazságszolgáltatás elleni bűncselekményeket követtek el”. Vagyis az a még a késői Szovjetunió idején elfogadott törvény, ami ma is hatályban van, egyértelműen rendelkezett arról, hogy kik azok, akik rehabilitálására semmiképpen nem kerülhet sor. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kerülhettek volna a rehabilitáltak közé olyanok, akik nem voltak rá érdemesek. Ennek lehetőségét nem lehet kizárni. Ugyanakkor ezek az esetleges tévedések – alaptalanul meghozott döntések – aligha indokolhatják a korábban meghozott rehabilitációs határozatok átfogó felülvizsgálatát. A döntés nyilván nem azért született, mert a főügyészség most hirtelen tiszta joghelyzetet kívánt teremteni, már csak azért sem, mert a joghelyzet teljesen nyilvánvaló és egyértelmű. Sokkal inkább arról van szó, hogy a rehabilitálások átfogó felülvizsgálata – ami csaknem négymillió korábban meghozott határozat újbóli értékelését jelenti majd – alkalmas eszköz arra, hogy az orosz társadalom egy részét – talán még a többségét is – elbizonytalanítsa a jóvátételi folyamat megalapozottságában, és épp azokat kezdje el rehabilitálni, akik egykor felelősei voltak a milliókra lesújtó politikai üldözéseknek és törvénytelen ítéleteknek.

Ez feltételezés távolról sem alaptalan. Bizonyításához elég elolvasni azt az orosz kormány által jegyzett, idén júniusban kiadott dokumentumot, ami több helyen módosítja – ráadásul nagyon fontos vonatkozásokban – azt a még 2015-ben elfogadott koncepciót, ami összefoglalta a „politikai represszió áldozatai emlékének megörökítésével összefüggő” állami feladatokat. Az eredeti, még Dmitrij Medvegyev miniszterelnöksége idején kiadott dokumentum azért tartotta fontos állami kötelezettségnek a koholt vádak alapján elítéltek emlékének megőrzését, mert „enélkül – fogalmaz a koncepció – nem lehet az emberi jogok tiszteletben tartásán alapuló jogállamot létrehozni”. De azért is szükség van az igazságtalanul elítéltek előtti főhajtásra és emlékük megőrzésére, mert enélkül „nem lehet az országon belül harmonikus etnikumok közötti kapcsolatokat kialakítani”, ahogy nem lehet a politikai közösségnek „olyan erkölcsi iránytűt sem felkínálni, ami a társadalom fejlődését szolgálná”.

A 2010-es évek közepén az orosz vezetés tehát még tisztában volt azzal, hogy kötelessége emléket állítani a törvénytelenül elítélteknek, a hamis vádak alapján kivégzetteknek, a ki- és áttelepítetteknek és a GULAG-raboknak. Az ország vezetői akkor még azt is tudták, hogy a rehabilitációs folyamat mennyire nehezen indult el, és milyen súlyos ellentmondások terhelték. Nem véletlen, hogy az eredeti koncepció fontosnak tartotta röviden felidézni a Sztálin halálát követő rehabilitációk történetét, azok legfontosabb állomásait és hosszú évekig tartó megszakadásuk okait. Mint az közismert, a jóvátételi folyamat ugyan már röviddel a diktátor halálát követően megindult, de Hruscsov elmozdítása után hosszú időre megállt, és amikor folytatódott, tele volt számos ellentmondással, következetlenséggel és elhallgatással. A folyamat ellentmondásosságára utal a korai időszak rehabilitáltjainak köre, illetve az a gyakorlat, ahogyan a folyamat ezekben az években zajlott. Több mint beszédes, hogy 1955 és 1962 között a halálra ítéltek hozzátartozói – az erre felhatalmazott hatóságok eljárását követően – egy olyan halotti bizonyítványt kaptak az illetékes anyakönyvi hivataloktól, amelyben kitalált halálok és elhalálozási dátum szerepelt. Ez a gyakorlat 1963-tól úgy módosult, hogy a halotti bizonyítványba már a halál beálltának tényleges időpontja szerepelt, ám annak oka nem került feltüntetésre. Ez a rubrika üresen maradt. Ezekben az években sem a tömeges kivégzések ténye, sem azok helyszínei nem kerültek nyilvánosságra.

A hatalom még mindig tartott attól, hogy ha a teljes igazság kiderülne, azt a rezsim nem élné túl. Ennek jegyében a Hruscsovot követő Brezsnyev idején (1964-1982) a rehabilitációs folyamat teljesen leállt, annak ellenére, hogy emberek milliói vártak ügyük felülvizsgálatát. A rehabilitálások újraindítására csak Gorbacsov hatalomra kerülését követően került sor. Az SZKP KB Politikai Bizottsága 1987. szeptember 27-én hozta létre azt a politikusokból álló testületet, amelynek az volt a feladata, hogy vizsgálja felül a harmincas és negyvenes, valamint az ötvenes évek elejének politikai represszióit. Az ennek nyomán elkezdődő folyamat eredményeképpen született meg 1989 januárjában a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének az a rendelete, amely a „represszió áldozataival kapcsolatos igazság helyreállítását” tűzte ki célul. 1989 novemberében és 1991 márciusában születtek meg azok a rendelkezések, amelyek az erőszakkal áttelepített népek rehabilitálására vonatkoztak. A sztálini korszakban mintegy hatmillió ember Szovjetunión belüli deportálására került sor. Az áttelepítettek nagy többsége nem élhette meg a deportálásuk törvénytelen voltát kimondó határozatot. A politikai okokból törvénytelenül elítéltek ügyeinek tömeges felülvizsgálata ugyancsak 1989-ben vette kezdetét. Ezzel párhuzamosan váltak széles körben ismertté azok a helyek, ahol ezrek, sőt tízezrek kivégzésére került sor. Ekkor hallott a lakosság először Kuropatiról, Levasovóról, Butovóról és Kommunarovkáról.

A Szovjetunió 1991 végén bekövetkező felbomlása után az önállóvá vált Oroszországi Föderáció számos olyan további rendeletet adott ki – többek között az 1962-es novocserkavszki vérengzésről, az 1921-es kronstadti felkelésről, az 1918 és 1922 közötti parasztlázadásokról, továbbá azokról a hadifoglyokról és polgári személyekről, akik erőszakos repatriálására a háború alatt, illetve után került sor –, amikkel megkövette az ártatlanul elítélteket, illetve emléket állított nekik.

A már idézett 2015-ös kormányzati koncepció miközben utalt arra, hogy közel négymillió ember rehabilitálására került sor 1991 és 2014 között, arról sem feledkezett meg, hogy jelezze, ezt a folyamatot még mindig nem sikerült végig vinni, többek között azért nem, mert továbbra sem ismert az ártatlanul elítéltek teljes köre. A pontos számok hiányáért azonban nem annyira a történészek, mint azok a hatóságok – az egykori államvédelmi szervek (GPU, OGPU, NKVD, MGB, KGB) legnagyobb utódszervezete, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB), a belügyminisztérium, az ügyészségek és a bíróságok – tehetők felelőssé, amelyek a tényleges adatok birtokában vannak. Ezz a megjegyzés nem szerepel a koncepcióban, az ugyanis egyetlen szóval sem utal arra, hogy a kialakult helyzetért – a pontos számok hiányáért – ki a felelős, azt azonban becsülettel leszögezi, hogy az ország még messze nem tart a rehabilitációs folyamat végénél.

A 2015-ben elfogadott dokumentum , ami konkrét kormányzati feladatokat is előírt, eredetileg 2019-ig határozta meg a teendőket. De mert azok jelentős részét nem sikerült teljesíteni, hatályukat Putyin még 2018-ban 2024-ig meghosszabbította. Ám újra kiderült, hogy megint csak kifutottak az időből, ezért a kormány most júniusban ismét kitolta a koncepcióban foglaltak teljesítésének határidejét, ezúttal 2029-ig. Ezzel önmagában aligha lenne különösebb probléma, leszámítva azt, hogy ezek szerint az ártatlanul meghurcoltak emlékének megörökítése mégsem annyira sürgető, mint amilyennek 2015-ben tűnt. Az igazán komoly baj nem ezzel van, hanem azzal, hogy a kormány nemcsak a koncepció hatályát hosszabbította meg, de a szövegen az eredetihez képest számos érdemi módosítást is végrehajtott. Ennek következtében abból olyan fontos állítások kerültek ki, mint például az, amelyik megállapítja, hogy a repressziók miatt „az ország hatalmas társadalmi kataklizmákat volt kénytelen átélni”. De kikerült a szövegből az a részlet is, ami a hívők üldözésére utalt, ahogyan az a rész is, ami megemlékezett azokról, akik az orosz társadalom magasan képzett rétegéhez tartozva a forradalom után emigrációba kényszerültek. Eltűntek, mintha nem is lettek volna, holott tudjuk, hogy a forradalmat követően, a polgárháború évei alatt legalább kétmillióan hagyták el – nem épp jószántukból – Oroszországot.

Nem szerepel a módosított változatban az sem, hogy a forradalom előtti elit otthon maradt képviselői hosszú időn át tartó diszkriminációnak voltak kitéve. Ez nemcsak jogfosztottsággal járt – 1936-ig nem rendelkeztek szavazati joggal, aminek persze nem volt különösebb jelentősége számukra –, de munkavállalási lehetőségeik is felettébb korlátozottak voltak, és ők váltak az első tömeges deportálások elszenvedőivé is. Az új szövegben már nincs szó a hatalmas emberi áldozatokkal járó kollektivizálásról, ahogyan nincs utalás a tömeges éhhalálra sem, mintha egyik sem történt volna meg, holott az utóbbiban 1932-33-ban mai tudásunk szerint a Szovjetunió teljes területén – Ukrajnában, Dél-Oroszországban és Kazahsztánban – 7-7,5 millió ember halt éhen. Hiába keressük az eredeti koncepciónak azt a megállapítását is, ami fontosnak tartotta leszögezni, hogy „a tömeges repressziók következményeként emberek milliói vesztek oda, váltak a GULAG foglyaivá, lettek megfosztva vagyonuktól és váltak deportáltakká”. Úgy látszik, hogy mindez mára elveszítette fontosságát, ezért az új változat kidolgozói jónak találták kihagyni a szövegből, mint ahogyan azt a korábban idézett fontos mondatot is, ami a koncepció eredeti változatában – többek között – azzal indokolta a dokumentum megszületését, hogy a politikai üldözöttek emlékének megőrzése nélkül „Oroszország nem válhat teljes mértékben jogállammá”. Ezek szerint Oroszország – pontosabban az orosz politikai vezetés gondolja ezt így – vagy nem akar már jogállammá válni, vagy ha még talán akar is, a múlttal való önkritikus szembenézést már nem tartja ehhez nélkülözhetetlennek.

A kihagyott szövegrészek helyett ugyanakkor olyan fordulatok jelentek meg a koncepció új változatában, mint „az alkotmányos rend, a szuverenitás, a függetlenség, az Oroszországi Föderáció állami és területi egységének védelme”. De bekerült a szövegbe az is, hogy mennyire fontos „az orosz társadalom destruktív információs hatásoktól való védelme”, illetve „a hagyományos oroszországi szellemi és erkölcsi értékek erősítése”. Az ugyan nem derül ki a koncepció új változatából, hogy a fentieknek mi köze van a koholt vádak alapján elítéltek rehabilitálásához és emlékük megőrzéséhez, ugyanakkor az új részek kétségtelenül teljes összhangban állnak azzal a tradicionalista és egyre bornírtabb politikai és ideológiai fordulattal, ami az utóbbi években Oroszországban végbement.

Akad az újdonságok között egy olyan mondat is, ami valóban kapcsolódik a rehabilitálások ügyéhez. Ez a következőképpen hangzik: „megengedhetetlen azoknak a személyeknek a rehabilitálása és felmentése, akik súlyos és különösen súlyos bűncselekményeket, háborús bűnöket, a béke és az emberiesség elleni bűnöket követtek el”. Erre a kiegészítésre azonban aligha volt szükség, hiszen a már idézett, az 1991-es rehabilitációra vonatkozó törvény ezeket az elítélteket egyértelműen kizárta a rehabilitálhatók köréből. Az új verzió szerzői ezt a kiegészítést azzal indokolják, hogy az 1955-ben kihirdetett amnesztia „nácisegítők és hazaárulók rehabilitálásához és tisztára mosásához vezetett”. Olyanok nyertek felmentést – állítják a módosított koncepció szerzői –, akik a baltikumi és ukrajnai bandita- és más büntetőalakulatokban vettek részt. Ez az állítás azonban aligha felel meg a tényeknek. Az 1955-ös rendelkezés ugyanis nem rehabilitálta a korábban elítélteket – még annak ellenére sem, hogy a törvény 6. pontja kimondta a szabadlábra helyezett elítéltek büntetett előéletének törlését –, hanem amnesztiában részesítette őket, ami nagy különbség. Az előbbi esetében az ítélet jogtalansága nyer megállapítást, míg az utóbbiban annak jogosságát senki nem vonja kétségbe, helyette a kiszabott büntetés egy részének elengedése történik. Ráadásul az 1955-ös amnesztia távolról sem vonatkozott mindenkire, például a tíz évnél hosszabb büntetésüket töltőkre sem. Esetükben az amnesztia azt jelentette, hogy kiszabott büntetésük felét kellett csak letölteniük, de nem kerültek azonnal szabadlábra. A törvény 4. pontja pedig azt is kimondta, hogy az amnesztia nem alkalmazható azokra, akik a háború alatt és után szovjet állampolgárok elleni megtorló intézkedésekben vettek részt, gyilkoltak és embereket kínoztak meg. Az 1955-ös amnesztiatörvény tíz évvel a háború befejezése után azért született meg, mert az ország vezetése elérkezettnek látta az időt arra, hogy mindazokat kiengedje a börtönökből, akik ugyan együttműködtek a megszálló erőkkel, vagy beálltak a német hadseregbe, illetve rendőrségbe, de súlyos vagy különösen súlyos bűncselekményt nem követtek el. Vagyis már az 1955-ös rendelkezés is ügyelt arra, hogy a legsúlyosabb bűnöket elkövetők ne kerülhessenek szabadlábra. És szó sem volt rehabilitálásukról.

Mindezek ellenére az orosz főügyészség – hivatkozva a 2015-ös koncepció módosított változatára – feladatának érzi a közel négymillió rehabilitációs határozat felülvizsgálatát. Eközben nemcsak a kormány által jóváhagyott új politikai irányvonalra hivatkozik, hanem arra is, hogy kötelessége a „történelmi igazság” helyreállítása. És ez az „igazság” most láthatóan egészen más, mint néhány évvel korábban volt. Nem tűnik meggyőzőnek, hogy a „történelmi igazság” azzal állna helyre, ha a most kezdődő felülvizsgálatok során néhány esetről kiderülne, hogy megalapozatlan volt a felmentés. Nem kell ehhez sok ilyen példát találni, elég lesz néhány is ahhoz, hogy egyre erősebb társadalmi kétség és elutasítás vegye körül a sztálini korszak, sőt a teljes szovjet projekt kritikai vizsgálatát. A sztálini korszak feltárásáért oly sokat tevő Memoriál kört például épp arra hivatkozva tudta az orosz Legfelsőbb Bíróság 2021 végén, alig néhány héttel az Ukrajna ellen indított háború előtt felszámolni, hogy a szervezet rehabilitáltakra vonatkozó adatbázisában találtak egy arra érdemtelen személyt. A kormánypropaganda rögtön belekapaszkodott a történetbe, és a civil szervezet pillanatokon belül a bíróság előtt találta magát. A hatalom – hiába áll elhúzódó háborúban az ország, és ezért azt gondolhatnánk, hogy kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy emlékezetpolitikai csatákkal foglalkozzék – nyilván abból indul ki, hogy ez a kampány arra mindenképpen jó lesz, hogy a múlt egy újabb szeletének visszavételével tovább erősítse az autokratikus hatalomgyakorlás társadalmi elfogadottságát. Abban az országban, ahol immár 110 Sztálinnak emléket állító köztéri szobor és dombormű áll, ahol a lakosság nagy többsége elismerően nyilatkozik a népek bölcs vezéréről, és törpe minoritásba szorultak azok, akik határozottan elítélik működését, talán már azt sem lesz nehéz elhitetni, hogy a terror és a kiterjedt politikai repressziók nem is voltak teljesen alaptalanok.