Vannak nők a tudományban, de kevesen. Ezt az állítást nemcsak a benyomások, hanem a statisztikák is alátámasztják, és bár az okokat régóta kutatják, mindeddig nem született egyértelmű magyarázat. Az mostanra bebizonyosodott, hogy a nők is képesek komoly tudományos munkát végezni, és kivehetik a részüket az olyan szektorokban végzett tevékenységekből is, mint a műszaki technológia vagy az informatika, mégis az a helyzet, hogy a felmérések szerint az ilyen területeken elhelyezkedők alig negyedét teszik ki a nők.

Ami azz összképet illeti, az a helyzet, hogy mára az egyetemi hallgatók többsége, emellett a diplomások és a doktori fokozatot szerzők legalább fele nő. A tudományos életben mégis hátrányban vannak, nemcsak Magyarországon, hanem világszerte. A CEU Bibó István Szabadegyetem január 17-ei rendezvényének résztvevői arról beszélgettek, hogy milyen szerepeük van a nőknek a tudományban, mit keresnek ott, mi a dolguk, és mit lehetne tenni azért, hogy többen válasszanak ilyen pályát maguknak, vagy legalább ne azért mondjanak le róla, mert nőként hátrányban érzik magukat.

A lányok semmivel sem rosszabbak, mint a fiúk

A közoktatásban tanulókra vonatkozó mérések alapján a lányok nemhogy nem teljesítenek rosszabbul, sokszor még jobbak is, mint a fiúk, és ez még a doktori képzések során is megmutatkozik. Az oktatáson kívül viszont egyre csökken a nők jelenléte – mondta Réti Mónika, a Nők a Tudományban Egyesület önkéntese. Kende Anna szociálpszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Pszichológiai Intézete igazgatója úgy foglalta össze a jelenség hátterét, hogy a közoktatás a megfelelésre készít fel, és nem arra, amire a tudományos életben vagy a munka világában, főleg vezető pozíciókban szükség van. Az iskolában a lányok jól teljesítenek, de később nem tudják kamatoztatni a tanultakat, mert az előrelépéshez már másra lenne szükség.

A szociálpszichológus szerint a problémát nem a csúcson kell megoldani: először a társadalommal kellene foglalkozni, mert a nők reprezentációs hátránya mélyen a társadalom szövetébe van ágyazva. Az azonban a beszélgetés végére kiderült, hogy Kendének sincsenek válaszai arra, hogy mi okozza ezt, hiszen olyan összetett a probléma, hogy hiába dolgoznak rajta szakemberek és bizottságok évtizedek óta, a megoldás várat magára.

Kalmár Melinda történész, a Szegedi Tudományegyetem Jelenkortörténeti Tanszékének tudományos főmunkatársa szerint a kérdés az üvegplafonról szól, de ezt csak akkor érzékeljük jól, ha a számok mögé tudunk nézni, amik egyébként azt mutatják, hogy míg a PhD-hallgatók között 52 százaléknyi nő tanul, az akadémikusok között már 10 százalék alatt van a nők aránya, ami jelentős aránytalanságra utal. Kalmár szerint a másik fontos kérdés az, hogy mely diszciplinák és tudományterületek azok, ahol viszont a nők vannak többségben. A műszaki területeken a nők aránya hagyományosan alacsony, de ugyanez a helyzet a bölcsészettudományok területén is, ahol ennek ellenére „vannak úgymond férfi területek”. Réti megjegyezte, hogy nem érdemes megfeledkezni arról, hogy a természettudományok terén is ott engedték kibontakozni a nőket, ahol nem reméltek sok eredményt. Így történhetett meg a biológiatanárként dolgozó Réti által említett eset is, hogy a skót June Almedia a hatvanas években felfedezte a koronavírusokat, amik az elektronmikroszkóp alatt mutatott különös alakjukról kapták a nevüket. A vírusok megkülönböztetését azonban sokáig a hibás képeknek tulajdonította a kutatói társadalom, Almediának, ahogy sok más kutatónőnek is, meg kellett küzdenie azért, hogy elismerjék a felfedezéseit.

„Érdekes, hogy nem is engedik be a nőket a világmegváltó területekre” – mondta Pető Andrea, a CEU Társadalmi Nemek Tanulmánya Tanszékének professzora, aki a tudományos intézményrendszerekben tapasztalható hierarchiát a maffiához hasonlította, egy olyan feudális rendszerhez, ahol a teljesítménynél fontosabb a lojalitás és az ideológia. A kutató ezt különösen nagy problémának látja Magyarországon: példaként a Mathias Corvinus Collegium (MCC) kutatóit emelte ki, akik között lepkehálóval sem találni nőket, bár az intézmény saját női közéleti vezetőképzőt is működtet.

A középiskolás lányokat már eleve a diszkriminációra készítik fel a szüleik

A diszkrimináció híre általában megelőzi annak megvalósulását: van, amikor már otthon a szülők is beszélnek róla a gyerekeikkel. Kalmár ezt az eshetőséget tartja szerencsésebbnek – még akkor is, ha esetleg a gyereket megpróbálják lebeszélni az áhított műszaki vagy tudományos pályáról. A történész szerint ez arra vall, hogy a szülőknek van bármilyen, akár csak felületes ismeretük arról, hogy miként működnek ezek a területek. A rosszabbik eset szerinte az, ha otthon nem kerül szóba a diszkrimináció, mert a szülők nem férnek hozzá a szükséges információkhoz. Az ilyen családokból érkező lányok teljesen felkészületlenül érkeznek meg a felsőoktatásba, ahol már komoly megkülönböztetés érheti őket.

Mindez persze attól is függ, milyen szakra jelentkezik érettségi után egy lány. Kende a pszichológia alapképzésről elmondta, hogy ott válogatott hallgatók tanulnak, akiknek 90 százaléka nő. Ez a markáns túlsúly forgácsolódik le a pályaíven később, valószínűleg azért, mert a legtöbb nő el sem hiszi magáról, hogy alkalmas a kutatói pályára. Kende kiemelte azt is, hogy már a mesterképzésen mutatkozik eltérés abban, hogy melyik szakirányokon milyen arányban tanulnak férfiak és nők: általában a gyakorlati irányokon (klinikai- és iskolapszichológiai vonal) kevesebb a férfi, míg a kognitív pszichológia szakon, ahonnan egyenesebb az út a kutatói pályára, már többen vannak.

Lehet és érdemes harcolni a kiegyenlítetlen helyzet ellen?

Pető szerint általában két tényező akadályozza a nőket az előmenetelben a tudományos pályán. Az első az „anyasági ár”, vagyis az, hogy a 20 és 40 éves kor közötti nők épp abban az időszakban vállalnak gyermeket, amikor a karrierépítésben kellene előrelépniük, hogy bebiztosítsák a helyüket a magasabb pozíciókban. Ez olyan strukturális hátrány, amit a vita résztvevői szerint egységes fellépéssel meg lehetne oldani, és vannak is erre példák. Egyes tudományterületeken ugyanis működik a kutatói munka az anyaság mellett, a külföldi mentorprogramok pedig jó példát szolgáltatnak arra, hogyan lehetne Magyarországon is kiépíteni egy olyan rendszert, amiben a mentorok és a mentoráltak is segítséget kapnak a fejlődéshez.

A másik probléma még súlyosabb, és tulajdonképpen tabu: ez a szexuális zaklatás. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatait Kalmár érintőlegesen említette: ő több évtizeden át inkább független kutatóként dolgozott, mert nem akarta kitenni magát a bántalmazásoknak. A kisebb és nagyobb incidensek, amikkel a nők találkoznak, az egyetemtől a kutatóintézetekig tapasztalhatók, és olyan sokféle formában érkezhetnek, hogy szinte lehetetlen felkészülni rájuk. Kalmár az egységes fellépésben, a kritikus tömeg megszületésében lát lehetőséget a zaklatás felszámolására, de szerinte jelenleg inkább mindenki csak a saját túléléséért küzd a rendszerben, ahol a publikációs kényszer és a szívességekkel átszőtt pozícióosztogatás jellemző. Ebben a környezetben a nők sem állnak ki egymásért, egyezményes a hallgatás, pedig abban a vita résztvevői egytől egyig egyetértettek, hogy a nőknek bizonyos pozíció felett mindenképpen fel kellene emelniük a hangjukat a társaik érdekében.

Az, hogy ma Magyarországon működhetnek bizottságok, kutatóhelyek nők nélkül, és lehet rendezni olyan konferenciákat, ahol egyetlen nő sem kap szakmai szerepet, a vita résztvevői szerint ugyancsak teljesen nonszensz; Kende 2022-ben hasonló okokból lépett ki az MTA Pszichológiai Tudományos Bizottságából is. Ő akkor nem volt hajlandó elfogadni, hogy a rendszer azzal magyarázza a fennmaradását, hogy a múltban is ugyanígy működött.

Pető egy másik nagy port kavart magyarországi esetet emelt ki, hogy megvilágítsa a strukturális problémát és a nők helyzetének totális félreértését. Szintén 2022-ben látott világot az Állami Számvevőszék Pink Education jelentése, aminek fő megállapítása úgy foglalható össze, hogy a nőknek felesleges drága egyetemi szakokon tanulniuk, ha utána úgyis otthon maradnak a leendő gyerekeikkel. A jelentés, épp azért, mert országos botrány lett belőle, felhívta a figyelmet arra, hogy milyen mélyen gyökereznek a nőkkel kapcsolatos előítéletek.

Ebből a társadalmilag is beágyazott szemléletből az esemény résztvevői szerint csak úgy lehet kikecmeregni, ha átláthatóbbá teszik a rendszert, és minden szinten tudatosan törekednek az egyenlő bánásmódra. A beszélgetés résztvevői nem feltétlenül tartják kívánatosnak a pozitív kivételezést – ehelyett Pető egy németországi, jól működő mentorálási programhoz hasonló rendszert említett példaként, Kende pedig a saját képességek megismerését és az azoknak megfelelő pályaválasztás támogatását, ami végül hozzásegítheti a nőket a tudományos életben való hatékony szerepléshez. Kalmár elmondta: ő bízik a fiatalabb kutatógenerációkban, ahol már az apák is szívesen vigyáznak a gyerekeikre vagy vállalják fel a családdal kapcsolatos feladatokat annak érdekében, hogy a partnerük is építhesse a karrierjét.

Egyelőre viszont az a helyzet, hogy azoknak a nőknek, akik a tudományos pályát választják, és nem akarnak az intézményrendszerben megrekedni az alacsonyabb presztízsű pozícióknál, egy kiegyenlítetlen rendszerben kell evickélniük, gyakran mindenféle felkészítés nélkül.