A lándzsakutatás egyik legnagyobb problémája, hogy a javarészt fából készült eszközökből nem sok minden marad fenn – pláne akkor, ha több százezer éves leletekről van szó. Egy friss tanulmányban megpróbálták rekonstruálni, hogyan nézhettek ki a 3-400 ezer éves fegyverek, és megpróbáltak választ találni arra a kérdésre, ami már évtizedek óta foglalkoztatja a régészeket: mikor jött rá az ember, hogy eredményesebben tud vadászni, ha elhajítja a lándzsát, és mióta képes egyáltalán olyan fegyvert gyártani, ami alkalmas erre?

Az már eddig is ismert volt, hogy a 300 ezer éve élt emberelődök meglepően fejlett technológiai ismeretekkel rendelkeztek: a mostani kutatást is vezető régész, Dirk Leder és kollégái tavaly ismertették a németországi Schöningenből előkerült teljes leletegyüttest, amelyben három szinte teljes épségben került elő. Leder a hajítólándzsákról szóló kutatáshoz is nagyban támaszkodott a Schöningen 13 II-4 lelőhelyről előkerült leletekre – ami nem is csoda, mert ahogy kiemelte, ilyen korú lándzsából nem sok maradt fenn.

A schöningeni mellett még két ládzsa maradványait vizsgálta: az egyik egy 400 ezer éves töredék Clacton-on-Sea-ből, a másik pedig egy újabb, mindössze 120 ezer éves darab Lehningenből. A kutatók először a többé-kevésbé épen fennmaradt lándzsahegy alakjából próbálták megállapítani, hogy hogyan használták az eszközt, ez azonban többek között a vadásztól is függött, így inkább azt próbálták megfejteni, hogy hol lehet a fegyver súlypontja. A rekonstrukciókat mai, vadászó-gyűjtögető törzsek fegyvereivel vetették össze, amelyekről ismert volt, hogy a használóik dobják-e, vagy kézifegyverként használják őket.

A lovat viszi

A rekonstruált fegyvereket aztán ki is próbálták, méghozzá a brit Cranfield Egyetem biztonságtechnikai szakértőivel együtt. A tesztekből kiderült, hogy némelyik lándzsa alkalmas hajításra és közelharcra is, de ez még nem döntötte el, hogy vadászni is lehetett-e velük. A szúrásteszthez bajonettharcra kiképzett katonák segítségét kérték, a fegyvereket pedig zselatintömbön és egy ló tetemén is végrehajtották. Mint a kutatók kiemelték, ez ugyan nem pont olyan, mint lóra vadászni, mint ahogy egykor a schöningeni vadászok tették, de élő állatot etikai okoknál fogva nem használhattak.

A teszteket hozzáértő lándzsavetők segítségével hajítással is megismételtették, ekkor 5, 15 és 20 méteres távolságból dobtak a zselatintömbre. A lótetem esetében az emberi dobásoknak megfelelő erővel sürített levegővel juttatták célba. A lándzsák mindegyik teszten jól teljesítettek: kiderült, hogy szúrással és hajítással is lehetséges átütni a ló bőrét, és nagy valószínűséggel halálos (nagyjából húsz centiméter mély) sebet ejteni az állatokon, súlyosan roncsolva az izmokat és csontokat.

Az eredményeket a rekonstrukciók alapján már sejteni lehetett: a lehningeni lándzsa súlypontja túl hátul volt ahhoz, hogy hatékony hajítófegyver lehessen, a schöningeni fegyverek viszont kiválóan alkalmasak voltak erre a célra – sőt, hajítás esetén mélyebb sebet is ejtettek a célponton, mint a döfésnél.

Leder szerint ez nem perdöntő bizonyíték arra, hogy a fegyvereket valóban hajították-e 300 ezer évvel ezelőtt, a homo erectus és a neandervölgyiek idején, de arra igen, hogy képesek voltak hajításra is alkalmas fegyvereket készíteni. A régész szerint azonban nagyon valószínű, hogy ha valami jobban működik hajítva, mint szúrás esetén, akkor azt direkt készítették így, ezért aztán valószínűnek tartja, hogy 300 ezer éve, vagy talán már régebben is így vadásztak az emberelődök.