A 2. világháború idején bebizonyosodott, hogy az USA bőkezű is tud lenni, ha akar

Az utóbbi hetek meghökkentő trumpi megnyilatkozásai arról, hogy az Egyesült Államok viselte eddig a legnagyobb terheket Ukrajna megsegítésében, nemcsak azt a kérdést vettették fel, hogy ezek a terhek ténylegesen mekkorák is voltak, de arra is ráirányította a figyelmet, hogy az a mód, ahogyan az új adminisztráció szövetségeseihez viszonyul radikálisan különbözik az Egyesült Államok korábbi, évtizedeken át követett magatartásától, attól a módtól, ahogyan Washington korábban segítette hadban álló szövetségeseit. A januárban beiktatott amerikai elnök, Donald Trump nemcsak abban különbözik elődeitől, hogy az Ukrajnának nyújtott amerikai támogatások kapcsán rendre a tényleges segítség többszöröséről beszél – hol 350 milliárd dollárt, hol 300 milliárdot emleget, holott az tavaly év végéig nem volt több 119 milliárd dollárnál –, de abban is, hogy olyan megállapodást próbált a kiszolgáltatott ukránokra kényszeríteni, aminek értéke az első amerikai ajánlat szerint több mint négyszerese lett volna az eddigi amerikai segítség értékének. Az első szerződéstervezet egy olyan, ukránokkal közös alap felállítását kezdeményezte, amiből az amerikaiak 500 milliárd dollár értékben vehették volna ki hasznukat. Trump mindezt arra hivatkozva próbálta Kijevvel elfogadtatni, hogy az fedezetét adná a Washington által eddig nyújtott támogatásoknak. Ezzel az eredeti ajánlattal nemcsak az volt a probléma, hogy az amerikaiak részéről követelt összeg jóval meghaladta a Washington által eddig nyújtott segítséget, de az is, hogy a Biden-adminisztráció ezt a segítséget nem ellentételezés fejében nyújtotta, hanem vissza nem térítendő segélyként. Ennek a gyakorlatnak a visszamenőleges trumpi felülvizsgálata nemcsak hogy nélkülöz minden eleganciát és korrektséget, de attól is felettébb távol áll, amit az Egyesült Államok korábban, de különösen a 2. világháború idején a kölcsönbérleti szerződés elfogadásával és alkalmazásával képviselt.

Az amerikai Kongresszus 1941. március 11-én fogadta el azt a törvényt (Lend-Lease Act), aminek keretében az Egyesült Államok jelentős segítséget nyújtott szövetségeseinek. Előbb a már akkor hadban álló briteknek, majd miután a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, Moszkvának, később pedig a francia ellenállásnak szállított nagy mennyiségben fegyvereket és egyéb felszereléseket. Az ezekben a háborús években nyújtott támogatás összértéke megközelítette az Egyesült Államok akkor GDP-jének 4 százalékát, miközben amerikai katonák több hadszíntéren is harcoltak a japánok, a németek és szövetségeseik ellen. Most viszont az Ukrajnának eddig nyújtott amerikai támogatás nem több, mint az ország jelenlegi bruttó hazai termékének 0,41 százaléka.

Mindezek ismeretében érdemes felidézni, hogy mi volt a tartalma a 2. világháború idején a kölcsönbérleti szerződésnek, és hogyan működött. Az amerikai Kongresszus által jóváhagyott törvény felhatalmazást adott az elnöknek, hogy azokat az országokat, amelyek védelme az Egyesült Államok számára életfontosságú, különböző eszközök átadásával segítse. Ez mindenekelőtt hadfelszerelés szállítását jelentette, de a fegyvereken és lőszereken túl számos egyéb, a harcoló szövetséges országok számára rendkívül fontos anyag, felszerelés és berendezés átadását is. Mindazért, amit az Egyesült Államok szállított a háború idején, előzetesen semmit nem kellett fizetni. Utólag is csak azoknak a polgári célokat szolgáló eszközöknek és berendezéseknek az amortizálódásukkal csökkentett ellenértékét kellett kifizetni vagy az Egyesült Államoknak visszaszolgáltatni, amelyek a háború alatt nem semmisültek meg. Ráadásul ezek értékét a ténylegesnél jóval alacsonyabban határozták meg. Az USA arra is hajlandó volt, hogy a visszafizetéshez hosszú futamidejű hitelt biztosítson. Ez alól az általános szabály alól kivételt jelentettek azok a hadihajók – mintegy 500 ilyen új építésű hajóról volt szó –, amiket Washington a háború idején adott át a szovjet hadiflottának. Ezeket a Japán elleni háború befejezése után a Szovjetunió visszaszolgáltatta.

A háború idején a Szovjetuniónak szállított fegyverek, lőszerek (ezek tették ki a szállítmányok értékének 40 százalékát), közlekedési és szállítóeszközök, egyéb felszerelések és berendezések, élelem és minden egyéb összértéke 9,4 milliárd akkori dollárt tett ki, amihez társult még egy fontos további tétel, a szállítások költsége (1,9 milliárd dollár), vagyis a Washington által nyújtott segítség összértéke 11,3 milliárd dollárt tett ki. Hasonló feltételek mellett nemcsak az Egyesült Államok nyújtott segítséget Moszkvának, de Nagy-Britannia (1,7 milliárd dollár) és Kanada is (200 millió dollár).

A háború befejezése után az amerikaiak a szállításaik ellenértékeként 2,6 milliárd dollár visszafizetését várták el, de ezt az összeget a tárgyalások megkezdése előtt megfelezték. A szovjet delegáció azonban még ezt az 1,3 milliárd dolláros követelést is eltúlzottnak tartotta, és 170 millió dolláros ellenjavaslattal élt, amit egy idő után 200 millióra emelt azzal, hogy annak visszafizetését 50 év alatt vállalja. Vagyis kezdetben meglehetősen távol álltak egymástól a tárgyalási pozíciók. De ne feledjük, hogy ezek az egyeztetések a negyvenes évek második felében, vagyis a kibontakozó hidegháború idején folytak. Az amerikaiak azonban még ebben a bizalmatlansággal teli időszakban is igyekeztek megállapodásra jutni, ezért újabb engedményt tettek, és már csak 1 milliárd dollárra tartottak igényt, úgy, hogy a Szovjetunió azt 30 év alatt köteles visszafizetni. Moszkva ezt az ajánlatot sem fogadta el, mire az amerikaiak 1951-ben tovább csökkentették követelésüket: már csak 800 millió dollárt szerettek volna visszakapni, miközben a Kreml – némi engedékenységet mutatva – csak 300 milliót lett volna hajlandó kifizetni. A tárgyalások ekkor hosszú időre megszakadtak, és csak 1972-ben, az enyhülés évtizedének kezdetén folytatódtak újra. Éveken át tartó tárgyalások után végül megszületett a megállapodás: a Szovjetunió készen állt 722 millió dollár megfizetésére. A teljesítés határidejét 2001-ben határozták meg, ám hiába egyeztek meg, a szovjetek fizetési készsége egy idő után megszakadt. Azt követően, hogy Moszkva három tételben 48 millió dollárt átutalt, újra hosszú évekig nem történt semmi. A kölcsönbérleti szerződés ügyéhez csak az 1985-ben pártfőtitkárrá választott Mihail Gorbacsov idején tértek vissza. A tárgyalások 1990-ben sikerrel zárultak. A szovjet fél, tekintettel a korábban átutalt 48 millióra, elismerte 674 millió dolláros tartozását, aminek visszafizetését 2030-ig vállalta. De röviddel a megállapodás után, 1991 végén felbomlott a Szovjetunió. Egy ideig tisztázatlan volt, hogy a szovjet szuverén adósság visszafizetéséért ki vállal kezességét. Az első változat szerint az új szuverén államok GDP-arányosan megosztva közösen fizették volna vissza a szovjet korszakban felhalmozott adósságot, beleértve a Lend-Lease Acttel összefüggő tartozást is. 1993-ban azonban Oroszország vállalta, hogy ezt egymaga megteszi cserében azért, hogy a Szovjetunióval szemben fennálló tartozások kizárólag őt illessék meg. Ezt a vállalását Moszkva 2006 augusztusára teljesítette is, lezárva ezzel a kölcsönbérleti szerződés alapján fennálló tartozásainak kifizetését.

Ez a történet és az a mód, ahogyan a háború idején keletkezett tartozások visszafizetéséről még a hidegháború éveiben is tudtak az érintett felek egymással tárgyalni, teljesen másfajta amerikai magatartást mutat, mint amit most Ukrajnával szemben a Trump-adminisztráció képvisel. Az persze a két korszak, illetve a két eset között fontos különbség, hogy az amerikai vezetés a 2. világháború idején súlyos egzisztenciális kockázatot látott a tengelyhatalmak esetleges győzelmében, ezért hajlandó volt jelentős segítséget nyújtani szövetségeseinek, így a Szovjetuniónak is. Ez a segítség rendkívül sokrétű volt, de mindenekelőtt fegyvereket jelentett. Nagyon sok fegyvert. Az amerikaiak a háború alatt több mint 11 ezer különböző típusú repülőgépet, csaknem ugyanennyi különböző kategóriájú harckocsit, nagy mennyiségben tűzérségi és légvédelmi eszközöket, kézifegyvereket, lőport, teherautókat, dzsipeket, mozdonyokat, teherszállító vagonokat, vasúti síneket, legkülönböző kategóriájú hajókat, rádióadóvevőket, telefonokat, repülőgép-üzemanyagot, esztergagépeket és egyéb berendezéseket, élelmiszert, gyógyszereket és millió egyéb dolgot szállított a Szovjetuniónak. A Moszkvának szállított tankok száma 20 százalékát tette ki annak, mint amennyit a Szovjetunió a háború alatt maga gyártani tudott. Ugyanez a mutató a repülőgépek esetén 15 százalékot tett ki. De nem egy olyan amerikaiak által szállított termék akadt, aminek a hazai termeléshez mért aránya még a fentieknél is jóval nagyobb volt.

Ezt a hatalmas mennyiségű fegyvert és egyéb eszközt, aminek összsúlya több mint 4 millió tonnát tett ki, öt különböző útvonalon juttatták el rendeltetési helyére. A legbiztonságosabb útvonalnak a Vlagyivosztokba tartó számított. A szállítmányokat az Egyesült Államok nyugati partján tették hajóra, amik három hét alatt érték el a Szovjetunió legnagyobb távol-keleti kikötőjét, ahonnan a szállítmányt a transzszibériai vasútvonalon vitték tovább az ország belső területeire, illetve a front közelébe. A szállításokhoz az Egyesült Államok 650 hajót adott kölcsön szövetségesének, amik szovjet zászlók alatt szelték át a Csendes-óceán északi részét. Ugyan a japánok tévedésből néhány hajót elsüllyesztettek, de még így is ez volt a legbiztonságosabb és a legnagyobb kapacitású útvonal. Ezen keresztül jutott el a Szovjetunióba a fegyverek és egyéb eszközök 43 százaléka. A második legnagyobb teljesítményt nyújtó útvonal kevésbé volt biztonságos, de a konvojok még ezen az útvonalon is nagy valószínűséggel veszteségek nélkül tudtak 75-80 nap alatt Iránig eljutni. Ebben az esetben a szállítmányt az USA keleti partján rakták hajókra, amik az Atlanti-óceánon délre tartottak, megkerülték Afrikát, és így érték el az akkor már részben szovjet, részben brit megszállás alatt tartott közel-keleti országot.

Az iráni kikötőkből pedig teherautók vitték tovább a Szovjetunióba az amerikai küldeményt. A harmadik, legkevésbé biztonságos útvonal északon szelte át az Atlanti-óceánt, és a konvojok Murmanszkba vagy Arhangelszkbe tartottak. Ezek a hajók voltak a leginkább kiszolgáltatva a német tengeralattjáróknak. Létezett még két további útvonal is, ezeken azonban jóval kevesebb mennyiségben érkezett szállítmány. Közülük az egyik a Bering-szoroson áthaladva valamelyik kelet-szibériai kikötőt vette célba, míg a másik – ami csak a háború utolsó szakaszában, azok után nyílt meg, hogy a törökök átengedték szorosaikon az amerikai hajókat – az Atlanti-óceán–Földközi–tenger–Fekete-tenger útvonalon haladt. A Lend-Lease Act keretében megvalósuló szállítás óriási szervezőmunkát, hatalmas szállítási kapacitásokat és nem kevés bátorságot követelt mindazoktól, akik ebben részt vettek.

Most viszont Trump az ukrajnai háborút csak regionális konfliktusnak látja, ami Amerikára nézve nem jelent egzisztenciális fenyegetést. Ebben ugyan nem különbözik elődjétől, de abban igen, hogy míg a demokrata kormányzat igyekezett segítséget nyújtani az ukránoknak honvédő háborújukhoz – ami legfeljebb csak arra volt elég, hogy megóvja Kijevet a gyors és súlyos vereségtől –, addig elképzelhető, hogy Trump még ennyit sem tesz. Őt láthatóan csak két dolog foglalkoztatja. Egyrészt az, hogy miképpen lehetne az ukrajnai háborút minél gyorsabban lezárni, nem foglalkozva annak tartósságával és lehetséges következményeivel. Másrészt az, hogy miképpen húzhatná Amerika ebből a helyzetből a legnagyobb hasznot. Mindez azonban nagyon távol áll attól, ahogyan az Egyesült Államok korábban, de különösképpen a 2. világháború idején viselkedett.

A szerző történész, Oroszország-szakértő. A Qubiten megjelent korábbi cikkei itt olvashatók.