Sok más gyerekhez hasonlóan kiskoromban én is dinómániás voltam: minden, a kilencvenes években magyarul hozzáférhető, dinoszauruszokról szóló könyvet igyekeztem elolvasni, és kívülről tudtam az őshüllők latin neveit. Ugyanakkor nemcsak a dinoszauruszok monumentális világa nyűgözött le, hanem a jóval kevésbé látványos gerincteleneké is. Alsós koromtól kezdve szenvedélyesen érdekelt az őslénytan: édesapámmal bejártuk a Mecsek és a Villányi-hegység lelőhelyeit, majd középiskolásként már komolyabb kutatásokat is végezhettem triász időszaki brachiopodákkal a Pécsi Tudományegyetem Földtani Tanszékének akkori vezetője, Konrád Gyula segítségével. A Pécs nyugati része fölé magasodó Jakab-hegy alsó-triász vörös homokkő sziklaformációinál azt próbáltam elképzelni, hogy milyen lehetett a táj mintegy 250 millió évvel ezelőtt, ezeknek a kőzeteknek a kialakulásakor – egy olyan vidéken, ahol folyók formálták a felszínt, majd a terület süllyedésével sekély tengerek is moshatták a partot, mielőtt a geológiai erők mai helyükre emelték volna ezeket a rétegeket. Bár akkori fejjel ez természetesen nem tudatosult bennem, ezek a mentális időutazási gyakorlatok nemcsak tudományos szempontból lehetnek érdekes, hanem abban is segíthetnek, hogy a saját életünket is más perspektívából szemléljük.

Három éve jelent meg a fiatal skót paleontológus, Thomas Halliday Otherlands című kötete, amit még abban az évben el is olvastam. A könyv nagyon tetszett, a paleontológiai ismeretterjesztés – illetve általában a tudománynépszerűsítés – egyik kiemelkedő kortárs példájának tartom. Egyfelől, ahogyan a kötet – a Corvina Kiadó gondozásában Más-világok címmel megjelent – fordításáról írt recenziómban részletesen kifejtettem, Halliday tudatosan szakít több olyan narratív hagyománnyal, ami a földi élet történetét kronologikusan leíró műveket általában jellemzi. Szándékosan kerüli azt a hagyományos sémát, amely lineáris fejlődésként, az első élő rendszerektől az ember, mint valamiféle „végkifejlet” felé tartó elkerülhetetlen menetelésként ábrázolja az élet történetét. Az egyes fejezetek nem puszta tudományos leírások, inkább olyan táj- és életképek, amelyek mikrokozmoszként mutatnak be valamilyen földtörténeti szempontból jelentős epizódot. Másfelől megfogott Halliday lírai prózája, amellyel életre kelti a kötet fejezeteit adó híres ősmaradvány-lelőhelyeket, és a maguk egyediségében mutatja be az azokat benépesítő különböző életformákat. A szöveg nem pusztán részletesen ismerteti a kortárs, ökológiai szemléletű paleobiológiai kutatások legújabb eredményeit, hanem a múltbeli ökoszisztémák érzéki gazdagságának irodalmi igényű leírásával azt is lehetővé teszi, hogy az olvasó a tudományos ismereteken túl, esztétikai és érzelmi szinten is kapcsolatba lépjen ezekkel az elveszett világokkal és azok lakóival. Ahogy W.G. Sebald nagyhatású művében, A Szaturnusz gyűrűiben a múlt rétegeinek és a pusztulás nyomainak a szemlélése egyszerre jelent intellektuális és esztétikai élményt, úgy a földtörténeti tájak rekonstrukciója Halliday könyvében az elmúlásról és változásról szóló meditációvá is válik.

Úgy tűnik, hogy a paleontológiától egyáltalán nem idegen az esztétikai aspektus. Derek Turner amerikai biológiafilozófus Paleoaesthetics and the Practice of Paleontology (Paleoesztétika és a paleontológia gyakorlata) című könyvében amellett érvel, hogy a történeti természettudományok – mint amilyen paleontológia és a geológia – számos gyakorlata nem érthető meg teljesen pusztán az episztemológiai, tehát a tudásszerzéssel kapcsolatos aspektusra fókuszálva, az esztétikai dimenzió figyelmen kívül hagyásával. Turner megállapítása elsőre talán meglepő, de valójában jól illeszkedik a kortárs tudományfilozófiának ahhoz a belátásához, hogy a tudomány nem értéksemleges, hanem értékterhelt, tehát számos, a tudásszerzés szempontjából „külső” (pl. etikai, politikai, ökológiai, vagy, mint ebben az esetben, esztétikai) érték működik a tudomány művelésekor. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ezek az értékbehatások minden esetben elfogadhatók és kívánatosak, de a tudománynak az az értéksemleges ideálja, ami a közfelfogását máig nagymértékben meghatározza, nem tartható. Turner tézise szerint a paleontológia sok gyakorlata nem érthető meg az esztétikai dimenzió nélkül, ez ugyanis elválaszthatatlan az episztemikus aspektusoktól, a kettő sok esetben nem válik szét élesen egymástól. Nézetét történeti kognitivizmusnak nevezi; eszerint a mély múlt megértése elmélyíti a fosszíliákkal és az azokat tartalmazó tájakkal való esztétikai elköteleződést, ami visszahat a tudományos megértésre.

A paleontológia perspektíváját és belátásait nemcsak esztétikai, hanem spirituális gyakorlatokként is értelmezhetjük. Úgy gondolom, hogy a paleontológia a szűkebb esztétikai dimenzión kívül sokszor markáns spirituális aspektussal is rendelkezhet. Amikor a paleontológia spirituális dimenziójáról beszélek, nem valami misztikus élményre gondolok. Sokkal inkább arra, hogy a mély idő távlatából önkéntelenül is elgondolkodunk mulandóságunkon és azon, hogyan kapcsolódunk a folyamatosan változó világhoz. A mély múlt tanulmányozása nem csupán a földtörténet rekonstruálására ad lehetőséget, hanem a változásra, elmúlásra, halálra és kölcsönös függésre való reflexióra, és ezek által a saját életünk gazdagítására is. Ennek megvilágítására az alábbiakban az antik sztoicizmus néhány központi gondolatát állítom párhuzamba a mély múlt tanulmányozásának gyakorlataival.

Bár a spiritualitás kifejezés sokakban berzenkedést válthat ki – különösen egy tudományokkal foglalkozó oldalon –, fontos azonban hangsúlyozni, hogy a kifejezés eredeti, ókori filozófiához kapcsolódó jelentése semmiféle ezoterikus vagy áltudományos felhanggal nem rendelkezett. Pierre Hadot francia filozófiatörténész nagy hatású, magyarul A lélek iskolája címmel megjelent könyvében hangsúlyozza, hogy az antik filozófia sok iskolája nem csupán elméleti rendszer volt, hanem különféle spirituális vagy – a magyar fordítás alapján – lelkigyakorlatok révén az élet aktív átalakításának eszköze is. Még ha Hadot tézise – miszerint az antik filozófiai iskolák közös metszete az életmód átalakítását célzó lelkigyakorlat fogalmában ragadható meg – történetileg esetleg túl erős is, az kétségtelen, hogy a legtöbb antik filozófus számára a gyakorlati relevanciával rendelkező életfilozófia központi fontosságú volt, és a logikai, metafizikai vagy ismeretelméleti vizsgálódások sokszor csak annyiban voltak fontosak, amennyiben az etikai értelemben vett jó élethez hozzásegítették az egyént. Az, hogy a filozófia a hétköznapi életünkhöz közvetlenül kapcsolódó kérdésekben gyakorlatilag hasznosító útmutatást tud adni, modern kifejezéssel élve „önsegítő” funkciója lehet, sok mai filozófusban ellenérzéseket vált ki. Nem gondolom, hogy a sokszor rendkívül absztrakt kérdéseket vizsgáló, technikai nyelvezetet használó, egyetemeken és kutatóintézetekben művelt filozófia ne lenne hasznos; ugyanakkor hiba lenne lemondani arról az igényről, hogy a filozófia valamit mondjon arról, a minden ember számára fontos kérdéskörről, amit szókratészi kérdésnek is nevezhetünk: hogyan, milyen értékek mentén éljem az életemet, milyen ember legyek?

Visszatérve Halliday könyvére: természetesen nem akarom azt sugallni, hogy a kötetnek a mély múlton való meditáció lenne a fő célja, és nem elsősorban a szerző által nagyszerűen művelt tudományos ismeretterjesztés. Ugyanakkor a puszta ismeretátadáson túl a mű esztétikai-spirituális perspektívából is értelmezhető, ráadásul a szöveg alapján úgy gondolom, hogy ez az értelmezés magától a szerzőtől sem idegen. Az, hogy Halliday a paleontológia nyelvén szólítja meg az olvasót, nem zárja ki azt, hogy a geológiai idő perspektíváján keresztül az emberi lét alapvető kérdéseit is érintsük. A fosszíliák tanulmányozása nem csupán a földtörténet egy-egy pillanatának rekonstruálására, hanem a geológiai léptékű változás és a saját életünk mulandóságán történő eltűnődésre való lehetőség is. Ha belegondolunk, a különböző tudományterületek közül a csillagászat mellett valószínűleg a paleontológia a legalkalmasabb erre; míg az előbbi a hatalmas térbeli, addig az utóbbi a nem-emberi időléptékekre, az úgynevezett mély múltra világít rá.

Az egyik központi motívum Halliday könyvében a változás állandósága. Az antik filozófiai iskolák közül több is hangsúlyozta a világ szüntelenül változó természetét; ez a gondolat a sztoikus filozófiában különösképpen központi jelentőségű volt. Minden, ami valaha létezett és jelenleg létezik, csak ideiglenes, múlandó, és ez a mulandóság minden léptékben érvényes; ugyanúgy az egyes organizmusokra, amelyek élete tipikusan éves nagyságrendben mérhető, mint az egész ökoszisztémákra, amelyek akár évszázmilliókon át is meghatározzák a Föld arculatát, de végül ugyanúgy eltűnnek, például a túlélés játékszabályait alapvetően felbolygató tömeges kihalási eseményekkor. Ahogy Marcus Aurelius írja az Elmélkedésekben: „Az egyik lény siet a létbe, a másik siet el a létből, abból is, ami most keletkezik, valami máris elmúlt. A világot szakadatlan áramlás, változás újítja meg, mint ahogyan a végtelen örökkévalóságot az idő megállás nélküli folyama frissíti fel. (6.15)” A sztoikus gondolkodásban a világ folyamatos átalakulása a természet olyan alapvető sajátosságaként jelenik meg, amit elfogadni és érteni kell, nem pedig küzdeni ellene – ez a szemlélet különösen erős visszhangot kaphat a paleontológia tanulságain keresztül.

A paleontológia a múlandóság tanulmányozásának is felfogható: végső soron maguk a fosszíliák egykor élt, de már régóta halott élőlények maradványai vagy nyomai. A múltbeli élet tanulmányozása definíció szerint az individuum- és sokszor ökoszisztéma szintű pusztulással és a halállal való szembesülés, még ha a nagy időbeli távolság miatt erre sokszor nem is gondolunk. A paleontológusok a tudományos munkájuk során természetesen nem ezen gondolkoznak – és ez így jól is van –, mindazonáltal a mély múltba való betekintés lehetőséget ad arra, hogy az elmúlás elkerülhetetlenségéről a saját életünk kapcsán is elgondolkozzunk. Persze az, hogy meghalunk, olyan trivialitás, amivel egy bizonyos életkor után mindannyiunk tisztában van, mindazonáltal a hétköznapokban a legtöbb ember igyekszik elhessegetni magától a saját és szerettei halálának a gondolatát. A sztoikus filozófia egyik központi lelkigyakorlata a memento mori, vagyis a saját halálunkon, mulandóságunkon való elmélkedés. Marcus Aurelius azt tanácsolja, hogy várjuk lelki békességgel a halált, „hiszen az nem egyéb, mint az őselemek bomlása, melyekből minden élőlény összeállt. Ha pedig az őselemeknek éppen nem rettenetes, hogy mindegyikük folyton mássá és mássá változik, miért néznénk mi szorongó szívvel mindenek változását és bomlását? Hiszen ez a természet szerint van. Márpedig semmi sem rossz, ami a természet szerint való. (2.17)” Ez szervesen kapcsolódik a folyamatos változás gondolatához: ha elkerülhetetlen, hogy az energia és anyagok rendszere, ami jelenleg engem alkot, egyszer megszűnik ilyen rendszerként létezni, akkor a saját lelki békém érdekében érdemes megbarátkozni a saját – és a szeretteim – elmúlásának gondolatával. A paleontológia perspektívájából látható, hogy a halál elkerülhetetlen – és ennek tudatosítása segíthet abban, hogy az elmúlás ne félelemmel, hanem a világ alapvető rendjébe való beilleszkedés nyugalmával töltsön el.

A mély múlt tanulmányozása egy másik sztoikus meditációs technikára is rímel: a perspektívánk tudatos tér- vagy időbeli kitágítására, hogy ezáltal a saját életünket és problémáinkat is másik megvilágításba helyezzük. Marcus Aurelius ezt írja: „Szemléld mintegy a magasból a sok ezer embercsoportot, a sok ezer vallási szertartást, a mindenféle viharban, szélcsendben szétrajzó hajókat, a születő, együttélő, elmúló lények tarkaságát. Gondolj a mások már régen leélt életére, s arra, amit utánad fognak élni, meg arra, amit most barbár népeknél élnek: hányan nem ismerik még a nevedet sem, hányan felejtik el mihamar, hányan vannak, akik ma talán dicsérnek, holnap már gyaláznak... (9.30)” Bár Marcus Aurelius itt az emberi történelemről beszél, gondolatai logikus kapcsolatban vannak a földtörténeti léptékekkel is. A modern sztoikus irodalomban ezt a vizualizációs technikát időnként úgy is nevezik, hogy „nézőpont a magasból” (view from above). Ha belegondolunk a földi élet történetébe, könnyen szédülés fog el minket; az évmilliókban mérhető időléptékek annyira különböznek a saját életünk megszokott idejétől és ritmusától. Ugyanakkor éppen az időléptékeknek ez a nagymértékű különbözősége lehetőséget is ad arra, hogy a saját életünket ebből a kozmikus vagy földtörténeti perspektívából másképpen lássuk. Ami ma felbosszant vagy aggodalommal tölt el, nem több egy múló pillanatnál a Föld 4,5 milliárd éves történetében. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a saját, illetve más emberek és érző lények élete közömbös lenne vagy annak kéne lennie, hanem hogy érdemes tudatosítani, hogy a mindennapok sok problémája és kihívása már néhány óra vagy nap múlva is jelentéktelen apróságnak fog tűnni. A földtörténeti perspektíva persze önmagában nem megoldás a problémákra, de ezek „magasból történő szemlélése”, tudatos kognitív eltávolítása éppen a racionálisabb cselekvésre ad lehetőséget.

Elsőre talán úgy tűnhet, hogy ez a perspektíva túlságosan lélektelen, hiszen a kozmikus idő távlatában az egyéni élet jelentősége elenyészőnek látszik. Azonban saját létünk parányi mivoltának felismerése az élet hatalmas történetében sokkal inkább annak fokozott tudatosításához vezet, hogy milyen mélyen beágyazódtunk az élő világ szövetébe. Az életem nem elszigetelt a földi élet egészétől, hanem szervesen kapcsolódik ahhoz, egyfelől az életet planetáris szinten lehetővé tevő biogeokémiai ciklusok, másfelől a közös evolúciós múlt révén. Az összes élőlény egy utolsó univerzális közös ősre (LUCA, Last Universal Common Ancestor) vezethető vissza, és ez a felismerés szorosan összecseng a sztoikus kozmopolisz eszméjével, amely szerint minden ember és élőlény egy nagyobb, kozmikus rend része. Sejtjeinkben a mitokondriumok valaha önálló baktériumok voltak, amelyek több mint egymilliárd évvel ezelőtt egyesültek az első eukarióta sejtek őseivel. Az, hogy mit is jelent egy individuum, nem érthető meg a más élőlényektől való függés és az egymásra utaltság időbeli viszonyainak figyelembevétele nélkül. Marcus Aurelius úgy fogalmaz, hogy a világ egyetlen élőlény, amelynek minden része összefügg és kölcsönhatásban áll egymással. Ahogyan az ökoszisztémákban minden organizmus hatással van a másikra, úgy az ember sem élhet elszigetelten, függetlenül a neki otthont adó társadalmi és természeti világtól. A paleontológia nemcsak a változás és elmúlás, elsőre lehangolónak tűnő tanulságára emlékeztet, hanem arra is, hogy az élet története folytonos együttélés és kölcsönös függés története – egy világközösség, amelyben minden élő és élettelen dolog részt vesz, az energia és kémiai anyagok körforgása révén.

A kozmopolisz gondolata még egy problémakört megvilágít. Bár a változás elkerülhetetlen és természetes része a földi életnek, nem minden változás azonos okokra vezethető vissza. Ahogyan azt nemrég egy esszémben áttekintettem, az óriásalka eltűnése kapcsán a viktoriánus korban megjelent az ember okozta kihalás elképzelése. Ez nem tekinthető egyszerűen a természetes háttérkihalások folytatásának, hiszen geológiai értelemben nem fokozatos, hanem olyan gyors változásokhoz vezet, ami inkább a földtörténeti múlt tömeges kihalásaihoz hasonlítható. Az emberi tevékenység olyan mértékben alakította át a Föld klimatikus és ökológiai rendszereit, hogy egyes tudósok szerint a fajkihalás jelenlegi üteme egy új, hatodik tömeges kihalási eseményként jellemezhető. A kétféle kihalás közötti különbséghez a római sztoikus Epiktétosz híres, kontrollra vonatkozó dichotómiája köthető: „Egyes dolgok a hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek”. Vannak olyan történések, amik teljes mértékben a mi akaratunkon és cselekvési lehetőségeinken kívül állnak, mint például egy, a dinoszauruszok kihalását is okozóhoz hasonló aszteroida becsapódása. Vannak azonban olyan dolgok, amelyek tőlünk függenek – például az, hogy hogyan bánunk a természettel, és hogyan reagálunk a fajok pusztulására. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a jelenlegi ökológiai problémáink individuális szinten, felelős egyéni cselekvéssel megoldhatóak, és ne igényelnének kollektív, rendszerszintű változást – ettől függetlenül azonban az a belső átalakulás, amely a természet iránti alázatból és többi földlakóval, evolúciós rokonainkkal való közösségi érzésből fakad, elengedhetetlen alapja lehet ennek a folyamatnak.

Esszémben megpróbáltam rávilágítani a paleontológia és az antik sztoikus filozófia közötti párhuzamokra, illetve arra, hogy ezekből milyen életfilozófiai tanulságok következhetnek. Végezetül fontos tisztázni ennek a párhuzamnak a hatókörét: a skót felvilágosodás nagy alakja, David Hume óta filozófiai közhely, hogy a leíró és az előíró állítások között alapvető különbség van. Abból, hogy a világ milyen, önmagában még nem következik az, hogy milyennek kellene lennie, vagy hogyan éljük az életünket, tehát önmagában egy tudományos vizsgálódás nem képes megalapozni semmilyen etikát vagy életfilozófiát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a természettudományok és a filozófiai-spirituális szemlélet között ne lenne kapcsolat. Ahogyan igyekeztem rávilágítani, a tudomány segítségével a világra történő rácsodálkozás és abban való elmélyülés révén hétköznapi életünk szempontjából is hasznos belátásokra és a saját életünkön túlmutató perspektívához juthatunk. Az egykor élt élőlények megkövesedett maradványainak vizsgálata egyszerre tárja fel a földi élet törékenységét és lenyűgöző változatosságát, miközben a mély idő perspektívájából saját mulandóságunkra és a természettel való kölcsönös függésünkre reflektálhatunk. Ebből pedig egy gazdagabb, naturalisztikus alapú életfilozófia adódhat, amelyben az ember helyét nem az univerzum középpontjaként, hanem a folyamatosan változó és összefüggő nagyobb egész részeként láthatjuk. Ez pedig mélyebb kapcsolatot teremt az élet egészével – nem valamiféle transzcendens valóság, hanem éppen ellenkezőleg: a saját véges létünk elfogadásával.

A Jakab-hegy szikláinál ülve próbálom elképzelni, hogy az eddig leélt három és fél évtizedem hogyan viszonyul a kőzetek keletkezése óta eltelt 250 millió évhez. Azóta mennyi élőlény jelent meg, élt és tűnt el többségében észrevétlenül és nyomtalanul. Ez emlékeztet arra, hogy nem túlságosan sokára – bár remélhetőleg csak évtizedek múlva – én is feloldódom a keletkezés és elmúlás örök körforgásában. A halált láthatjuk valami rettenetes végpontnak, aminek még a gondolatát is megpróbálhatjuk elhessegetni magunktól vagy pedig a természet és a mély múlt tanulmányozása segítségével elfogadhatjuk, és ennek révén nagyobb lelki nyugalommal élhetünk. A halál ebből a perspektívából nem pusztán vég, hanem változás: ahogyan a 250 millió éves homok is végül kőzetté válik, majd ismét elmállik, alkotóelemei új élőlények részeként öltenek formát, majd ezek halálával visszakerülnek az energia és anyag szüntelen földi ciklusaiba. Amikor a Jakab-hegy homokköveit nézem, már nem csak a letűnt folyókat és tengereket látom, hanem saját tünékeny életemet is a Föld történetében.

Bárdos Dániel az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport munkatársa, a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének egyetemi adjunktusa. A szerző szeretne köszönetet mondani Nemes Lászlónak a kézirathoz fűzött hasznos megjegyzéseiért.