Magyar fiatalok a covid idején: „Hányni tudtam volna a chateléstől”
„Annak a nemzedéknek, amelynek tagjai 2020 és 2022 között végezték a középiskolát és utána rögtön egyetemre mentek, teljesen egyedülálló volt a szocializációja. Lényegében kimaradt a felnőtté válás összes szimbolikus szocializációs lépéséből és eleméből, a szalagavatóból, a ballagásból, az érettségi bankettból. Kiesett a gimnáziumból és beesett az egyetemre, és nem tudjuk, hogy ennek milyen következményei lesznek. És azt is csak 5-10 év múlva tudjuk meg, hogy mi van azokkal a kis elsősökkel, akik akkor kezdték az iskolát, a tanítójukat még csak fél éve ismerték, és utána egyszer csak azt mondták nekik, hogy akkor most holnaptól otthon fogsz megtanulni írni, olvasni, számolni. Ennek a következményei egyébként már most látszanak az oktatásszociológiai kutatásokban, de a hosszú távú hatásait természetesen csak jó pár évvel később tudjuk leírni.” Ezt Szabó Andrea politológus, a TK Politikatudományi Intézetének igazgatója mondta múlt csütörtökön a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpontjában megrendezett könyvbemutatón, ahol Albert Fruzsina szociológus, a TK Szociológiai Intézetének kutatóprofesszora most megjelent, Társas kapcsolatok válsághelyzetben – Mi történt a kapcsolatainkkal a COVID-19-járvány idején? című könyvéről beszélgettek.
„A kapcsolatok olyanok, mint az oxigén: emberségünk velejárói, nélkülük nem tudunk létezni. A covid végeredményben egy nagy emberkísérlet volt arról, hogy mi történik, amikor mindenkit ugyanaz a krízis ér. Persze mindenkit különböző mértékben ért a krízis, de ha már fel tudunk állítani egy diagnózist, egy kicsit távolságot tudunk tartani attól, hogy miben vagyunk benne, az már a gyógyulás felé vezető út, mert onnantól tudunk elgondolkodni, hogy akkor ezzel mit kezdjünk. Igazából a kapcsolatok formálnak minket. Persze mindenki más-más adottsággal, genetikával, személyiséggel születik, de hogy mivé leszünk, az a kapcsolatainktól függ” – mondta a könyvbemutató másik meghívott vendége, Asztalos Bernadett szociológus, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének egyetemi adjunktusa.
„A könyv egyik nagy tanulsága, hogy mennyire nem statikusak a kapcsolataink, hiszen annyi helyzet adódik az életünkben, amikor ez módosul: megszületnek a gyerekeink, elválunk, meghalnak a szeretteink, munkahelyet váltunk, új iskolába járunk, tehát számos olyan egyéni szintű tényező van, ami megváltoztatja a kapcsolatállapotokat, és a covid, a védekezés módjából fakadóan, nagyon-nagyon érintette a kapcsolathálózatokat. Globális szintű hatása volt, és nagyon érdekes megvizsgálni, hogy erre ki hogyan tudott reagálni, és hogy a reakciókban mennyi egyéni és mennyi társadalmi tényező van” – mondta a bemutatón a kötet szerzője, Albert Fruzsina.
Az erős barátságok túlélték, a haveri viszonyok viszont elvesztek a covid hullámok alatt
Míg korábban az emberek érzelmi támogatása egyre inkább a barátoktól és egyre kevésbé a családtagoktól érkezett, 2021-re, az adatfelvétel idejére a családtól és a barátoktól egyaránt támogatást kapók aránya 22-ről 35 százalékra nőtt, míg a kizárólag nem rokonokkal, azaz főleg barátokkal fontos dolgokról beszélgetők aránya 47-ról 33 százalékra esett vissza. Albert adataiból az is látszik, hogy az emberek a covid alatt jobban ragaszkodtak az úgynevezett erős kapcsolataikhoz, míg a gyenge kötések vagy kapcsolatok – vagyis a távolabbi ismerősök, munkatársak, haverral beszélgetős típusú kapcsolatok – drámaian megritkultak. Ez különösen azért aggasztó, mert Albert szerint ezek a kapcsolatok is komoly hatással vannak az emberek mentális egészségére és boldogságérzetére.
Akik különösen veszélyeztetettek, azok az idősek: a 60 év felettiek körében kétszer annyian voltak, akik egyetlen bizalmas kapcsolatot sem tudtak megnevezni, mint a 40 év alattiak. Bár sokan számoltak be pozitív változásokról, például a szoros kapcsolataik felértékelődéséről, ennek ellenére az emberek társas élete szűkült, és a kapcsolati szorongás és a bezárkózás is megerősödött.
A barátok elvesztése leginkább a legfiatalabbakat, a 18–23 éveseket érintette a járvány alatt. Míg az idősebb korosztályoknak csak 4–6 százaléka mondta, hogy megszakadt egy baráti kapcsolata, a fiataloknál ez az arány 16 százalék volt. Ez persze szorosan függ attól is, hogy ki mit csinál éppen az életben: a tanulók közel negyede számolt be arról, hogy elveszített egy barátot, miközben azokkal, akik már dolgoztak vagy más módon inaktívak voltak, csak 3–5 százalékban történt ez. Albert könyve szerint ezek az adatok is jól mutatják, hogy mennyivel sérülékenyebbek voltak a fiatalok a többi korosztálynál, bár, mint mondta, „az is igaz, hogy ez a korosztály rendelkezik átlagosan a legtöbb baráttal, tehát valószínűleg volt is miből veszíteni.”
A fiatalok érezték magukat a legmagányosabbnak
Arra az állításra, hogy „gyakran érzem magányosan magamat”, a 18-29 évesek 14 százaléka mondta, hogy ez teljesen jellemző rá, és további 32 százalék inkább jellemzőnek érezte, ez pedig az összes korcsoporton belül a legmagasabb érték volt. A 18-29 éves korcsoport az idősebb, de még aktív korú csoportokhoz képest kétszeres eséllyel érezte magányosnak magát, függetlenül nemtől, iskolai végzettségtől, lakóhelytől. Fontos szempont, hogy volt-e valakinek ebben az időben munkája, mert ha nem, a munkanélküliek a dolgozókhoz képest kétszeres eséllyel voltak magányosak. Az is sokat számított, hogy volt-e valakinek párkapcsolata, ők a társ nélküliekhez képest 37 százalékkal kisebb eséllyel érezték magukat magányosak, derül ki a könyvből.
Érdekes módon a magány érzésénél nem számított, hogy ki hány fontos családtagot vagy barátot nevezett meg, ami azt mutatja, hogy az, hogy ki érzi magát magányosnak, sokkal inkább a kapcsolatok minőségével és nem a mennyiségével függ össze. Viszont a lelkiállapot covid alatti romlása és a magányosság érzése szorosan együtt jár: akiknek romlott a lelkiállapotuk, majdnem hatszoros eséllyel érezték magányosnak magukat azokhoz képest, akiknek nem.
Szabó ezt azzal egészítette ki, hogy a 2020 őszén készült magyar ifjúságkutatás nagymintás vizsgálatában 20 év után először bekerült a magány vagy a barátok hiánya a négy legfontosabb probléma közé. „Ez pont azt jelzi, hogy a fiatalok kapcsolatai megsérültek ebben az időszakban.”
„Most láttam egy 2024-es európai adatot, ami szerint a magány és a depresszió is megugrott a covid alatt. Utána, 2023-ra kicsit jobb lett ez az arány, majd 2024-re megint kilőttek az adatok és még magasabb szinten tetőztek, mint a covid alatt” – mondta Albert, hozzátéve, hogy bár a könyvében ezzel még nem tudott foglalkozni, a témát mindenképpen kutatni kell a jövőben.
Albert szerint a kötet egyik legfontosabb tanulsága, hogy az erős kapcsolatok nem véletlenül erősek: jóval reziliensebbnek tűntek, mint a többi. „Az persze jó kérdés, hogy mi van akkor, ha épp a legközelebbi kapcsolatod rossz. A kapcsolatokat alaposan próbára tette a covid, amiből egy csomó típusú kapcsolat jól jött ki, de összességében polarizálódás tapasztalható, és leginkább a gyenge kötések sérültek.”
A fiatalok épp az örök barátságok születésének idején nem tudtak találkozni
Sok ember esetében a középiskolában és az azt követő években alakulnak ki az életre szóló barátságok, amikkel a később szerzett barátságok már nehezen tudnak versenyezni. „Ezek az örök barátságok a covid alatt nem feltétlenül tudtak kialakulni, és ezt később mér nem nagyon lehet bepótolni, hiszen az olyan színterek, mint a középiskola vagy az egyetem nem lesznek adottak. Ha ezt nézzük, akkor lehet, hogy az elején egészségügyi szempontból az időseket féltettük, más szempontból viszont a fiatalok voltak a legsérülékenyebbek” – mondta Albert.
Szabó saját kutatásukat hozta példának, ami kifejezetten a 16-30 éves korosztályt vizsgálta abból a szempontból, hogy milyen módon élték meg a covidot, és milyen hatásai maradtak az életükben. A kutatás az úgynevezett social listening módszerére épült, amikor egyszerűen „leszívták” a fiatalok nyilvános beszélgetéseit a social media-felületekről, és ennek alapján korszakolták a fiatalok „covidmegélését”.
„Az első korszakra egyfajta izgalom volt a jellemző, hogy ilyen még nem volt az életükben, sőt szüleik és a nagyszüleik életében sem nagyon – utoljára 1956-ban történt meg, hogy otthon kellett maradni, és nem kellett iskolába menni.
A második szakaszban megjelent a félelem, ugyanis a második-harmadik hullám során egyrészt kiderült, hogy a betegség rájuk is komoly veszéllyel járhat, másrészt a szüleik és a nagyszüleik életéért is nekik kell felelősséget vállalniuk. Itt történt egy nagyon erős törés a gondolkodásmódjukban, méghozzá az, hogy hirtelen véget ért a »forever fiatal« gondolkodás, hogy soha semmiért nem felelősek és élhetik az életüket. Ehhez képest egyik napról a másikra óriási felelősség nehezedett egy olyan generáció vállára, ami korábban nem volt azzal tisztában, hogy neki is lehet társadalmi szintű felelőssége a világ felé. Hogy ők nem egyéni szinten, hanem társadalmilag felelősek azért, hogy az idősek ne haljanak meg. Na, ez volt az a pont, amikor elkezdtek átalakulni a beszélgetések.
Aztán jött a harmadik korszak, amikor először hallják meg, hogy lesz vakcina, és már beígérik a tömeges oltásokat, akkor teljesen új szakasz kezdődik, és azt mondják a fiatalok, hogy »köszönjük szépen, akkor ennyi volt a felelősség. Innentől kezdve letesszük a vállunkról a társadalmi felelősség terhét és mostantól mindenki egyénileg felelős önmagáért«. Ezek után szinte egycsapásra eltűnik a covidról való beszélgetés a társas kommunikációból. Úgy zárják le a történetet, mintha soha nem is lett volna. Ebből látszik, hogy ez mekkora óriási társadalmi trauma volt a fiataloknak: nem kivezetik és nem kibeszélik ezt a történetet, hanem egyik napról a másikra lezárják.”
Arra, hogy a covid hogyan zavart be a pubertáskor kihívásaiba, Asztalos úgy reagált, hogy „amikor nekik épp az lenne a feladatuk, hogy leváljanak a szülőkről, hogy a társak felé nyitva elsajátítsanak társadalmi szerepeket, vagy később, fiatal felnőttként bele tudják magukat adni a szeretetbe és az intim kapcsolatokba, vagy hogy egyáltalán legyenek intim kapcsolataik, ahhoz kell merítés, amiből ez kialakulhat, ahhoz viszont kellenek a személyes találkozások. Ezt a covid jól lebombázta”.
„Hányni tudtam volna a chateléstől”
„Barátaimmal voltak online videóbeszélgetések, iszogatások, illetve nagyon nyomtuk a hangüzeneteket egymásnak. Aztán a harmadik hullámban ez már elvesztette a varázsát, és személyesen akartam mindent. Hányni tudtam volna a chateléstől. Ekkor inkább már nem is írtam körülbelül senkinek, csak vártam, hogy találkozzunk.”
Az Albert könyvében szereplő idézetre Szabó úgy reagált, hogy hiába vannak a válságoknak pozitív következményei is – ilyen például a kreativitás, amikor az emberek új ötletekkel, új innovációkkal és új találmányokkal reagálnak krízishelyzetekre –, „pont a fiataloknál jól látszott, amikor az emberek rájönnek arra, hogy nemcsak személyes barátságok léteznek, hanem online barátságok is, nemcsak személyesen lehet bulizni, hanem online is lehet bulizni, de aztán eltelik két, három, négy hónap, és rájönnek, hogy azért ez mégsem olyan, mert valami hiányzik belőle. A harmadik hullámtól kezdve ezt egyszerűen megunják, és rájönnek arra, hogy mégiscsak az az igazi, amikor meg tudom érinteni a másikat, és rájöttek arra, hogy mennyire fontosak a szoros barátságok, amik szó szerint testközelben vannak.” Érdekes fejlemény, hogy 2023-ban, amikor már egy évek nem voltak nagyobb covidhullámok, Szabóék újra megkérdezték a fiatalokat arról, hogy milyen szokások maradtak meg az életükben azok közül, amiket a covid alatt vettek fel. A legtöbb válaszadó azt mondta, hogy semmi nem maradt meg belőlük.
„A covid két évének a fiatalság szempontjából legsúlyosabb következménye az oktatási problémákon túl a rendkívül súlyos mentális következmények. Teli vannak a különböző segítő intézmények, teli vannak a pszichiátriák, a pszichológiai tanácsadások, és egyik évről a másik évre többszörösére növekedett azoknak a fiataloknak a száma, akiket pszichiátriai szakrendelésen nyilvántartásba vesznek. És ez az, amivel a politika sem hajlandó szembesülni, mert ez hosszú távú beavatkozásokat és óriási forrásokat igényelne.” Asztalos ennél kicsit optimistább: ő úgy látja, hogy a fiatalok rendkívül rugalmasak, és nagyon jól tudnak regenerálódni, akár a kapcsolódások terén, akár mentálisan is, „tehát igazából, ha lennének jó intervenciók, ez nem lenne vesztett csata”.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: