Hétfő délelőtt tíz óra környékén a budapesti Mammut bevásárlóközpont még csak ébredezik, de a vele összeépült Fény utcai piac sincs éppen csúcsra járatva: egy hentesbolt és néhány zöldséges kínálgatja csak a portékáit nagyjából senkinek, az ide kihelyezett zongoránál egy ázsiai lány játszik valamit (első hallásra talán Chopint), a piaci kocsmákban viszont legalább már zajlik az élet.

Szokás szerint túl korán érkeztem a sajtóeseményre, ezért volt időm bejárni a környéket: a Csongor és Tünde egész estés rajzfilmjének premier előtti vetítésére tíztől lehetett regisztrálni, a film (papíron legalábbis) fél tizenegykor kezdődött, és miután aláírtam, hogy jövő hétfőig, azaz máig nem formálhatok róla véleményt (nyilvánosan), már csak meg kellett nézni, hogy mit hoztak ki Vörösmarty klasszikusából, ami a középiskolás élményeimre visszagondolva elég rosszul öregedett, de nem olyan rosszul, mint a Moszkva tér, ami időközben valahogy elszéllkálmánosodott.

Na de vajon mit lehet kihozni 2025-ben egy olyan színműből, ami csaknem kétszáz éve, 1830-ban jelent meg, és amit hosszú ideig próbált filmre vinni a talán legismertebb magyar rajzfilmes, Dargay Attila , aki, bár a terveket elkészítette, 2009-es haláláig nem jutott a végére?

Nem túl nagy várakozással néztem elébe a Csongor és Tündének: ha ezer éve untam és kétezer éve írták, púp a hátamra ez az egész, ráadásul hiába legendás, Dargay munkásságáért sem voltam kifejezetten oda. Ha már rajzfilm, akkor inkább a Hófehér vagy a Macskafogó fogott meg, nem a Szaffi vagy Az erdő kapitánya. Márpedig a Csongor és Tünde lehetett volna egy újabb Szaffi, ha minden összejön. Dargay nagyon meg akarta csinálni ezt a filmet: a forgatókönyv és a figuratervek is elkészültek, de az ötlet csak ötlet maradt. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne szerettem volna a filmjeit: a vetítés előtt pár nappal pont a Ludas Matyi volt műsoron otthon, de nem mondhatnám, hogy tűkön ültem volna a készülő (illetve már elkészült) Csongor és Tünde miatt.

Innen szép nyerni – gondoltam, mikor beültem a sajtóvetítésre, ami előtt üdítő kivételként nem kellett végignézni fél órányi üvöltő reklámot, cserébe viszont nem is vittem magammal szortyogtatós kólát és autóbaleset-hangú ropit sem. Bevallom, rosszindulatúan vártam a filmet: jön egy újabb kurzusfilm, magyarkodós lesz, dorombos-sírva vigadós, eleve, hogy lehet feldolgozni egy klasszikust, amit ugyan már ezerszer feldolgoztak, de ez speciel biztos rossz lesz. A látványtervek sem győztek meg különösebben. Csongor és Tünde egy cseppet sem tűnt Dargay gyermekének, hiába állt a sajtóanyagban, hogy végre vászonra viszik azt, amit neki nem sikerült. Aztán eltelt nagyjából másfél óra, és úgy keltem fel a székből, hogy láttam egy tök jó animációs filmet, ami a hanyatló nyugaton is megállná a helyét, és szívesen megnézném még egyszer, mert biztos vagyok benne, hogy volt olyan poén (vizuális vagy nyelvi, mindegy), amiről lemaradtam. Ennek Magyarországon lenne is hagyománya (Macskafogó, Hófehér, sőt akár Az erdő kapitánya), de hát ez magában persze még nem garantál semmit.

Csongor, aki mindent átalszik

A történet mindenkinek ismerős, ha máshonnan nem, hát a kötelező olvasmányok közül: ott van Csongor, az ifjú hős, akiről ennél többet nem is lehet tudni, és aki rögtön a darab elején találkozik Miríggyel, akiről Vörösmarty csak annyit köt az orrunkra, hogy boszorkány.

Az aranyalmafa adott, de az nem szereplő, Tünde pedig tündérként egyszer csak felbukkan Ilmával (nem egészen leánykori nevén Böskével) együtt. A két fiatal eldönti, hogy ők bizony egymásba szeretnek, de Mirígynek ez nem tetszik, ezért levág egy tincset Tünde hajából, és általában is minden lehetséges módon megpróbál keresztbe tenni a szerelmeseknek. A közben szintén meglepetésszerűen megjelenő ördögfiak csak tovább bonyolítják a helyzetet, mert az első dolguk, hogy megegyék Mirígy rókává változott lányát, aki ezen felháborodik, és megátkozza őket, hogy innentől fogva folyton veszekedjenek egymással az örökségükön.

Csongor közben összeakad Balgával, akit a darabban folyamatosan lehord mindenféle büdös alkoholista parasztnak, és Ilma után vágyakozik, aki meglépett tőle, hogy Tünde szolgálatába álljon, és leveti magáról a Böske nevet. Csongor és balfasz segítője ezután bejárják a fél világot, hogy megtalálják a nőiket, ami végül sikerül is nekik, és számos népmesei/shakespeare-i fordulat után végül mindenki egymásra talál, de előtte Balga még jól felpofozza Ilmát. Csongor a történet minden lényeges pontján elalszik, de Tünde ettől még nem ábrándul ki belőle, miután pedig mindenki más elment, hosszasan és időmértékesen örvendeznek egymásnak.

Nincs rókaevés

A film is követi a történetet, csak itt-ott igazít rajta egy kicsit: az in medias res kezdés helyett Csongor kap valami minimális hátteret (vár, szolgák, apa, kiskutya), illetve Vörösmarty Csongorjával ellentétben már a történet elején kiderül róla, hogy milyen kétbalkezes és kelekótya. És meglepő módon egyáltalán nem hasonlít Dargay karaktereire, ahogyan Tünde is csak nyomokban tartalmaz Dargayt; még az is lehet, hogy ez tudatos döntés volt, hogy a főszereplők közelebb álljanak a mai ifjúság ízléséhez. A három ördögfióka (Kurrah, Berreh és Duzzog) viszont le sem tagadhatná, hogy kinek a tervei alapján születtek, ahogy Balga is jellegzetes Dargay-karakter.

A dialógusokat Speier Dávid írta, iszonyatos szóviccekkel súlyosbítva, és ez határozottan jót tett a végeredménynek, ami így fogyaszthatóság szempontjából inkább hasonlít a Hófehérre, mint például a Szaffira. Látszik, hogy amolyan pixarosan itt már a felnőtt nézőkre is gondoltak. Ahogyan az is látszik, hogy volt, amit a készítők erősnek ítélhettek a mai ifjúságnak: az ördögfiókák nem eszik meg Mirígy lányát, a rókát, ebből inkább egy mókás félreértést csináltak, Csongor inkább csak viccesen ugratja Balgát, nem folyamatosan alázza, Balga cserébe pedig nem veri meg az asszonyt, amikor a film végén találkoznak, Ilma pedig nem is tenyeres-talpas szolgáló, aki Vörösmartynál volt, és aki, amikor átkeltek Balga hátán, komoly nyomást helyezett a parasztra. Kimaradt az is, hogy Tündének a keresztúton, ahol Csongor tanulságokkal szembesül, Ilma javaslatára a saját levágott kisujját kellett volna ott hagynia, így marad a lábnyom, ami nyomra vezeti Csongort és Balgát.

Ezek a változtatások nem ártottak meg a mesének, sőt, használtak neki. Aki az eredeti Csongor és Tündére kíváncsi, nézze azt, de az biztos, hogy az elmúlt lassan kétszáz év után a darabnak nem ártott egy kis ráncfelvarrás. Ha Shakespeare-t lehet újraértelmezni, Vörösmartyt is lehet, és annak ellenére, hogy most már felnőtt fejjel olvasva a darab is rendkívül szórakoztató, a rajzfilmesítéssel sikerült leverni róla a veretességet, és többé-kevésbé megőrizni azt, ami 2025-ben már nem hat annyira frissnek. Alapvető gyanakvásom ellenére a film bejött, annyira, hogy egy idő után már elengedtem magam, néztem a mesét, és már csak a kakaót hiányoltam a délelőtti rajzfilmezéshez.

Vörösmarty és Dargay

Vörösmarty darabját először cenzúrázták, aztán csak megcsonkítva mutatták be, először 1879-ben, jóval a szerző halála után; Dargay Attila évtizedeken keresztül próbálkozott a rajzfilm ötletével, de hasonlóan járt, mint Vörösmarty – nem sikerült filmre vinni a forgatókönyvet, amit a rendező-rajzoló már a hetvenes évek óta kihagyott lehetőségként emlegetett. Most sikerült, így ez a Csongor és Tünde inkább Dargayról szól, mint Vörösmartyról: a film keretes szerkezetben azzal nyit, ahogy Dargay leül rajzolni, és azzal záródik, hogy a kéz odakanyarítja, hogy „Vége”, majd aláírja a rajzlapot és lekapcsolja a villanyt.

Lehet, hogy a mai gyerekek nem fognak rajongani érte, és nem lepik el a boltokat a Csongoros és Tündés pizsamák, homokozólapátok, és télifagyik – nem tudom, én csak a tegnapi gyerekekről tudok valamit, ezek közül pedig a bennem élőnek tetszett a mese. Az alkotók mindent megpróbáltak: a kötetet megtámogatja egy mesekönyv is, a trailerek már egy ideje futnak a tévében, gondolom, a mozikban is, van dalbetét, akció, minden, ami már bevált Hollywoodban, és arrafelé tesznek egy kikacsintást is: a film végén megjelenő tündérpalota egyértelmű utalás a Disneyre, de a fő karakterek is inkább a Disney-szereplőkre hajaznak, mint Dargay figuráira (Mirígy a kivétel; úgy tűnik, Dargay vázlatai inkább a gonoszoknak állnak jól, de ez azzal együtt, hogy a darab morbidabb részein azért vágtak, csak szerethetőbbekké teszi őket). Ahogy Shakespeare-nek is, úgy Vörösmartynak is jól áll egy új fordítás, és ha már leginkább gyerekeknek szóló meséről van szó, igazából szükség is volt rá, de valószínűleg a felnőtteknek sem árt, ha kevésbé veretes a nyelvezet, mert elég ciki lehet, ha a gyereked megkérdezi, hogy miről volt szó, és be kell vallanod, hogy fingod sincs róla. Valami volt az aranyalmával, aztán énekeltek, ugye.

Miközben végig attól féltem, hogy a Csongor és Tündéből Dargay Emlékét meglovagoló Macskafogó 2. lesz, nem az lett (bár szerintem az sem olyan gyalázatos, mint aminek sokan elhordták): kedvez a mai gyerekeknek is, kedvez a Dargay-rajongóknak is, és nem markol többet, mint amennyit meg tud fogni. Nem mondja el az élet értelmét, de a jók végül boldogok lesznek, a gonoszok meglakolnak, a kicsit gonoszokról pedig, ahogy az eredetiben is, kiderül, hogy azért nem velejükig romlottak. Ha minden mese ilyen lenne, engem ki se lehetne robbantani a Mammutból.