Amikor megjelentek az első számítógépek, senki sem hitte volna, hogy mostanra már a lapátnyélben is mikroprocesszorok lesznek. Az internet hajnalán nehéz lett volna elképzelni, hogy milyen változásokat hoz majd az emberek életébe a közösségi média. Amikor kifejlesztették az első képgenerátorokat, nem lehetett számítani arra, hogy néhány év múlva az egész világot elárasztják a Mijazaki-stílusú képek. Az viszont, hogy hogyan lehetne szabályozni, és egyáltalán mit kell szabályozni a mesterséges intelligencia használatán, egyelőre nagyon képlékeny – pláne, hogy olyan gyorsan alakuló területről van szó, amivel a törvényhozás nehezen tudna lépést tartani. De baj ez? Ezt a kérdést járták körbe a HunCERT kiberbiztonsági meetupján április 16-án, a HUN-REN SZTAKI alagsori Nagytanácstermében.

A budapesti, Kende utcai helyszín némileg hasonlított egy Roger Moore-féle James Bond-film díszletéhez, csak itt nem főgonoszok vagy titkosügynökök gyűltek össze, hanem a meetup előadói: Bödecs Béla, az Internetszolgáltatók Tanácsának (ISZT) alelnöke, a VIVAnet DataCenter ügyvezetője; Héder Mihály tudományfilozófus, a HUN-REN SZTAKI munkatársa, a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék tanszékvezetője és Csősz Gergely, a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala (SZTNH) Szerzői Jogi Hatósági Osztályának osztályvezetője. És persze az érdeklődők, akik kezdetben csak szállingóztak az előadásokra, aztán végül 20-25 fő gyűlt össze az alagsorban, ahol nem sikerült megváltani a világot: a beszélgetés során több kérdés merült fel, mint válasz.

Nyomasztó kérdések

Mi történik, ha a kódom felét a ChatGPT írja? Jó ötlet mindent generatív MI-re bízni? Mit jelent ez a nem nyílt forráskódú szoftverek nyelvére fordítva? – sorakoztak a kérdések a beszélgetés ismertetésénél, de szerencsére ennél többről volt szó, és még ha hardcore filozófiai témákig nem is jutottunk el a végére, nyomasztó kérdésből bőven akadt. Bödecs programozói oldalról közelítette meg a témát, viszonylag optimistán, de óvatosan: ha az ember egy kódot a ChatGPT segítségével ír meg, előbb-utóbb elfogja a kísértés, hogy egyre többet és többet bízzon a gépre, ez viszont nemcsak szerzői jogsértéshez vagy plágiumhoz vezethet, hanem súlyos biztonsági kockázatot is rejthet magában.

Persze erről nem az MI tehet, hanem az, aki használja: felügyelni kell a mesterséges intelligencia munkáját, különben maradhatnak benne olyan hibák, amelyeket ugyan ember is el tud követni (hiszen javarészt emberi munkából, legalábbis létező kódokból tanul az algoritmus), de nem biztos, hogy meg is kellene sokszorozni őket. Ha pedig mindent rábízunk az algoritmusra azzal, hogy rendben, csakis az érdekel, hogy működjön a program, talán túlságosan is elengedjük a gyeplőt – a végeredménynek pedig nincs is gazdája, ami több problémát is felvet. Ki kap érte pénzt? Ki lesz a hibás, ha valami félremegy? Ki plagizál kit, amikor már mindent a mesterséges intelligencia ír majd, és ennek milyen jogi következményei lehetnek?

Egy határozott nem tudom

A felvetett kérdésekre a válasz egy határozott nem tudom, méghozzá több szinten is: a három előadó egymástól függetlenül, és egymással nem egyeztetve ugyanúgy előhozta a majom esetét, amelyik lefotózta magát egy természetfotós gépével, és bár a fotós nagyot akart kaszálni, végül nem jártak neki jogdíjak, hiszen a szerzői jogok a majomhoz tartoztak, nem a fotóshoz. A majomszelfi sztorija 2011-ben indult, amikor a ChatGPT-ről és társairól még csak nem is hallottunk, 2018-ban zárult le, de a tanulságai, ha vannak neki egyáltalán, most fontosabbak, mint valaha. Az első az, hogy a majmok elveszik a fotósok munkáját, a második meg az, hogy a majmok után itt a mesterséges intelligencia, ami még inkább elveszi mindenki munkáját.

Ez így is van, meg nincs is így. Bödecs a kubikosokat hozta fel példának, akik földmunkából éltek, és akiknek a munkáját elvették a földmunkagépek. A szakma eltűnt, de az élet egyszerűbb lett, és ahogy a programozó is mondta, azért még mindig látni embereket lapáttal a kezükben, tehát teljes egészében nem váltotta ki a kubikosmunkát a gépi erő – csak ott, ahol hasznosabbnak bizonyult. Ugyanígy a programozásban vagy bármilyen más területen is csak azt lehet kiváltani a mesterséges intelligenciával, amit ki érdemes, és amit túl fárasztó vagy időigényes lenne kézi módszerekkel megoldani.

A DALL-E a szegény ember Dalíja

Héder csak tovább szaporította a kérdéseket, és filozófustól meglepő módon (vagy kevésbé meglepő módon, hiszen egyúttal programozó is) inkább a gyakorlati kérdésekre koncentrált, így sajnos nem került terítékre, hogy mit szólt volna Heidegger a chatbotokhoz (a vele készült interjúban a Qubiten hasonlóan pragmatikus hangot ütött meg). Ezúttal egy közgazdasági példát hozott: mi van akkor, ha valaki (ő) illusztrációkat szeretne rendelni egy könyvhöz? Két út áll előtte: a képgenerátor és a grafikus. Ha az erőforrások szűkösek, és nem tud kifizetni egymillió forintot a képekért, marad a szegény ember Salvador Dalíja, a mesterséges intelligencia, ami hatékonyan és olcsón, talán ingyen is elvégzi a feladatot. Ez még viszonylag egyszerű, de itt az MI-nek nincs morális felelőssége, ha lehetne neki egyáltalán, és nem is különösebben veszélyes dolog, hogy képeket generálgat – ennek nem etikai, hanem szerzői jogi szempontból van tétje.

Héder szerint ugyanis az MI lehetővé tette, hogy az ember döntéseket delegáljon, de ezeknek gazdájuk már nincs: egyszerűbben szólva, nem világos, hogy kit kell megbüntetni, ha valami balul sikerül. A gépet megbüntetni lehet, de nincs értelme, a felelősségérzés viszont azt diktálja, hogy ha valami hiba történt, kell keresni felelőst is. Erre szolgálnak az MI felelősei, akik ellenőrzik a munkáját – úgy, ahogy a programozó is megnézi, hogy a ChatGPT helyes kódot dobott-e ki neki. Ha ellenőrizte, innentől elvileg az övé lehetne a felelősség, de a helyzet persze nem ennyire egyszerű.

Ha lehet, még ennél is több a szerzőségre és a szerzői jogokra vonatkozó kérdés: ha van valami, amit már kitalált valaki (egy ember), és amin taníttatnak valamit (egy gépet), az bizonyára ide tartozik, de a terület jogi szempontból teljesen szabályozatlan.

Ki a szerző?

Erre a problémára világított rá Csősz Gergely: egy szoftver nem lehet védett, ha a kódja nem védett, másmilyen módon nem lehet beszélni szerzői jogról. A vibe code, amivel csak úgy létre lehetne hozni valamit, ebből a szempontból nem működik: ahhoz, hogy valaki jogalany legyen, valakinek kell lennie, márpedig az MI nem valaki, hanem valami. És itt is a vége a szerzői jogoknak: lehet, hogy el kell búcsúzni tőlük, ha ilyen messzire jutottunk, és a szerző már nem szerző, hanem egy tanulási folyamat része.

Másfelől viszont egy svájci bicskát kaptunk a kezünkbe, amivel úgy bánunk, ahogy akarunk, sőt nincs már messze a mesterséges általános intelligencia (AGI), azaz a szent grál sem, ami olyan, mint az ember, sőt, még olyanabb (leszámítva a rosszindulatot és a többi emberi tulajdonságot). Mi lesz, ha találkozunk vele? Héder szerint semmi: nem ugyanazon a pályán játszunk, mert nem ugyanazokért az erőforrásokért versenyzünk. Bödecs szerint inkább azt kellene megtudni a mesterséges intelligenciáról, hogy meg tud-e inni velünk egy sört. Amíg nem jutunk el idáig, a munkákat sem tudja elvenni.