2005-ben Trapp Dominika gimnazista levelet írt Tandori Dezső költőnek, írónak, műfordítónak, verebek aggódó és gondoskodó társának, gombfociszakértőnek, korábban alkalmi popzenekritikusnak, kerékpárverseny-kommentátornak és lóversenyfogadónak, amire Tandori kedves szöveggel és öt ideogrammával (vagy az egyszerűség kedvéért, kicsit pontatlanul: képverssel) válaszolt. A válaszlevél a borítékkal együtt most ott lóg az ötödik kerületi Kisterem Galéria bejárata melletti falon, a szomszédos teremben pedig Trapp Dominika festményei és grafikái és a 2019-ben elhunyt Tandori rajzai láthatók üvegtáblák mögött, egymás mellett és alatt. Trapp a Kisterem szerződött művésze, míg Tandori kiállított munkái Pándi Balázs gyűjteményéből valók, aki a kísérőszöveg szerint a költő lemezgyűjteményének kutatásakor kezdte gyűjteni annak rajzait. Aki ráér, még ma, jövő kedden és szerdán kettő és hat között megnézheti a kiállítást.

A koncepció első hallásra enyhén kérdőjeles. Tandori rajzainak többsége ugyanis nem túl jó, témáit és formáit tekintve monotón-repetitív, ahogy szövegei nem kis részének olvasásakor is könnyű elfáradni, a folyamatosan visszatérő motívumok, az egotripek, a panaszok és gyötrelmek a rajongókat is próbára tudják tenni (mindeközben és ezektől aligha függetlenül Tandori esendő-kitárulkozó szerzői énjéé az egyik leglenyűgözőbb hang a magyar nyelvű irodalomban, és talán azon túl is). Egy kaptafára készült és jellegzetesen nyomasztó fejei – amiket arcoknak vagy portréknak szokás nevezni, holott nagyon gyakran csak üres körvonalak, amelyek nélkülöznek bármiféle arcvonást – olyanok, mintha Bob Dylan próbált volna rajzolni Antonin Artaud stílusában (mármint Artaud rajzstílusában), az ideogrammák metafizikai és morbid poénjainak többségéről pedig nehéz elhinni, hogy a nyelv mögé hatolva valami leírhatatlant ragadnának meg, amihez viszont Tandori nem egy verse közel kerül. Ennek ellenére rajzainak értelmezései egész komoly szakirodalmat tesznek ki, és az elmúlt harminc évben több, kimondottan a grafikákra koncentráló Tandori-kötet is megjelent. (Ezek között a legjobb talán az első, amely a Liget Galéria gondozásában jelent meg, és a Tandori által társalapított DIA oldalán olvasható, nézegethető).

A dolgot könnyen el lehetne azzal intézni, hogy a nagynevű költő és író rajzai az irodalmi mezőben kivívott pozíciójának köszönhetően részesülnek kitüntetett figyelemben, de a képlet ennél bonyolultabb. (És nemcsak azért, mert Tandorit, aki számtalanszor írt festőkről és kiállításokról, és a nyolcvanas évektől több kiállítást is rendeztek a grafikáiból, nem lehetett a hazai képzőművészeti mezőn kívül állónak tekinteni.) Szerencsére a Kisteremben kiállított Tandori-munkák közel fele nem klasszikus értelemben vett rajz, hanem absztrakt és félig absztrakt frottázs, amelyek az elengedhetetlen verbális-fogalmi poénok nélkül is működnek. De ez még így sem egy különösen izgalmas anyag, és a Képíró utcai kiállítás nem attól valódi esemény, hogy ez vagy az a rajz önmagában elég erős vagy sem.

Tandoriéval ellentétben Trapp Dominika rajzai és festményei önmagukba visszafordulók, intimek, szuggesztívek, elsődlegesen képi erejükkel hatnak. Az ő része voltaképp egy rendhagyó kisretrospektív diákkori csonka aktoktól a közelmúltban született munkákig, a válogatás fő szempontja vélhetőn a Tandori-rajzokkal való párbeszédbe állíthatóság volt. Erre engednek következtetni a kiállított képein megjelenő motívumok, mint a végtelenjel (Tandori ideogrammáinak egyik leggyakoribb eleme), a madár, vagy a költő frottázsaihoz jól passzoló hínárszerű alakzatok.

Trapp elmúlt hét-nyolc évben keletkezett képein vészjóslóan tér vissza a harmincas évek elején a szürrealizmus vonzásterében kibontakozó, de annak főáramával szembemenő képi nyelv, amelyet olyan nevek fémjeleznek, mint André Masson, Joan Miró és Toyen, és amely eltorzított testekből, testrészekből és természeti formákból épít asszociatív és látomásszerű kompozíciókat. (Bár kicsit lazábban, de Tandori két nagy kedvence, Henri Michaux és Wols is ide sorolható). Ez a vonulat, amelybe Vajda Lajos utolsó alkotói korszakának munkái is illeszkednek, a klasszikus szépség eszményéhez vonzódó fasizmus árnyékában az archaikus kultúrák kifejezésmódjaiból merítve a határokat felszámoló formátlanságban találta meg a képalkotás megújításának lehetőségét. Az ezt újból időszerűsítő Trapp Kisteremben kiállított hipnotikus képein többek között beazonosíthatatlan, egyszerre vulvára és tengeri élőlényre emlékeztető formát, monokróm foltok közegében lebegő zsigereket („Simone Weil emésztőrendszere”), kicsavart és csonka emberalakokat és lírai szépségű növényszerű képződményeket látunk. Az említett intimitás ellenére nem nehéz e kompozíciók többségét obszcén fantáziákhoz társítani. Trapp munkáin nincs helye a Tandori rajzaira jellemző iróniának, ahogy az utóbbiak alapvetően konceptualista természetét, a fogalmi gondolkodást mozgásba hozó játékosságát sem osztják. Ha valamilyen módon részük is szöveg (ami egész gyakran előfordul), nem játszanak a nyelvvel, az legfeljebb loholhat a képalkotó vágy néma burjánzása után.

Ami viszont közös a két alkotó képi munkáiban, az a topológia iránti affinitás. Ez ugyan nem kézenfekvő – mivel épp a kézenfekvő, a Tandori által egy helyen „anorex konceptualizmusnak” nevezett alkotói szemlélet felőli értelmezés ellentart a lehetséges alternatív olvasatoknak – pedig a Tandori rajzain feltűnő fejeket, a gyakori tojásmotívumot, a rengeteg nullát és végtelenjelet érdemes lenne alávetni a Paul Klee írásaiból kivonható, a vonal mozgására figyelő képelemzési módszernek. Mert gyanús, hogy nem elsődlegesen fogalmi, hanem vizuális-formai indíttatás áll a rajzok létrehozása mögött, ami leggyakrabban hurkoló, illetve körkörös vonalmozgásként írható le. Ez a mozgás maga a Tandori rajzciklusaira jellemző kontinuum, amiben a homokórából végtelenjel, abból pedig fej vagy tojás, palack vagy gyertyaláng lesz, ahogy kedvelt témája, a kör négyszögesítése is a topológia irányába mutat. Ez a vonás Trapp képein jóval feltűnőbb, fontos mozzanatai a Möbius-szalag-szerű testek és a kívül-belül és a zárt-nyitott közti határok elmosódása, csak épp nála a tekeredő és gabalyodó formák nem gondolatképzőkké (ahogy Tandori saját rajzait jellemezte), hanem eleven energiamezőkké sokszorozódnak.

De a kiállítást nem a rajzok közötti hasonlóságok és különbségek teszik igazán fontossá, hanem az, ami a képeken nem látható. Ennek felfejtéséhez viszont megint csak egy különbségre kell utalni. Trapp a 2010-es években másokkal közösen megvalósított művészeti projektjei nyomán – amelyekre leginkább a szociális plasztika fogalma illik – a társadalmi változás iránt elkötelezett, aktivista művészként lett elkönyvelve. Tandorival ellentétben, aki közismerten viszolygott a politikától és Szilágyi Ákostól már 1974-ben megkapta, hogy költészete ironikus nyelvi játékba zárkózik, Trappot a kultúra peremén élő közösségek, azok gyakorlatai és tárgyi világa, a társadalmi normák, az emancipáció lehetőségei foglalkoztatják, miközben ezek nem egyszerűen témái, hanem médiumai korábbi projektjeinek.

Tandori apolitikussága persze csak egy bizonyos szemszögből érvényes, irodalmi és közírói munkássága a kultúra nyilvános, kollektív, hozzáférhető és párbeszéden alapuló erejébe vetett hitéről tanúskodik. Ami azonban itt lényegesebb: Tandori mindig másokkal együtt gondolt, állandóan és deklaráltan más lények (költők, művészek, verebek, plüssmackók) vonzásában élt és alkotott, és számára is elsődleges volt a megosztás gesztusa. Ahogy nagyjából minden lehetségesről, úgy erről is rengetegszer írt, gyakran Rilke „Nem vagyunk egyek” gondolatát idézve, vagyis arra emlékeztetve, hogy bármit teszünk, mindig ott vannak velünk-bennünk hőseink, voltaképp mindig velük közösen gondolkodunk és alkotunk. Trapp láthatóan azonosul ezzel a gondolattal, és kiállított munkáiban megidézi saját hőseit, a kiállításon Sylvia Plath-t, Simone Weilt és Pilinszky Jánost.

A megosztás kényszere Tandorinál nemcsak a közlés, a vallomás, hanem az ajándékozás aktusában is megnyilvánult. Rajzainak értelmezéseiben eddig kevés figyelmet kapott, hogy sűrűn ajándékozta rajzait, bátyámnak például mindjárt első találkozásukkor adott egyet. (Ezt Trapp Dominika a Kisteremmel kötött szerződése folytán valószínűleg nem tehetné meg.) Így ma sok száz embernél vannak Tandori-rajzok, és a jellegzetes ismétlések, a képversek monotematikussága nem egyszerűen Tandori rögeszmés jellemével magyarázható, hanem arra utal, hogy a rajzok alkalmi kézi sokszorosítás révén jöttek létre, hogy újból reprodukálhatók és szétoszthatók legyenek. Azaz sorozatgyártó tevékenységének értelmezését illetően nemcsak a tematikus ciklus, hanem a darabszám fogalma is lényeges lehet.

A Képíró utcai kiállítás épp azért fontos és felemelő, mert a megosztás, az osztódás, az egynél-többként-létezés mozzanatát teszi láthatóvá, ami itt elsősorban Trapp Tandori iránt kinyilvánított szeretetéből érthető meg. Ahogy Tandori hordozta magában Kosztolányit, Szép Ernőt, Ottlikot és millió másik figurát, úgy lett ő is része Trapp Dominikának és minden bizonnyal sok száz vagy ezer másik embernek.

A szerző a Kortárs Építészeti Központ és a BME Urbanisztika Tanszékének munkatársa.

Korábbi cikkei a Qubiten:

A kietlenség szépsége – 80 éve született Gabriele Basilico, az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb építészeti fotósa

Németh Ádám tudomány 2024. augusztus 12.

Milánó hanyatló ipari negyedei, Bejrút szétlőtt utcái, sanghaji felhőkarcolók: Basilico képein a modern városi tereket az emberi tevékenység hordalékának látjuk, amelyekből mégis morbid szépség árad.

Öt fiatal építész 1981 nyarán úgy döntött, hogy meghekkeli a rendszert

Németh Ádám tudomány 2023. december 26.

Ekler, Gyarmathy, Nagy, Pikler, Rajk – a legendás Keszthely-pályázat kiötlői azon kevesek közé tartoztak a Kádár-korban, akik nyíltan és élesben szembe mertek szállni a szakmai szempontokra fittyet hányó pártállami akarattal.

Társadalmi kísérlet kétmillió résztvevővel: ma 60 éves a magyar panel

Németh Ádám tudomány 2020. január 3.

1960. január 3-án adták át az első magyar panelházat, amelyet a rendszerváltásig több ezer másik követett, radikálisan átformálva számos hazai város képét. A nálunk szovjet mintára beüzemelt panelgyártás leginkább az építészeket traumatizálta, ezzel együtt viszont érdekes projektek születtek, és a házgyári építészet jóval változatosabb, mint gondolnánk.