Minden egy júniusban a szerkesztőségnek eljuttatott sajtóközleménnyel kezdődött. A Kék Pont írt a legújabb programjáról, a Digitális Kikapcsolódásról, aztán egy Qubit-podcastban Dávid Ferenccel részletesen meg is beszéltük, hogy miben áll a kihívás. Nem digitális aszkétizmusról volt szó, csupán arról, hogy a telefonokat és a képernyőket egy hétig csak munka céljából lehet használni, illetve olyankor, amikor tényleg szükség van rájuk. Nekem ilyen volt a bérletfelmutatás, egyes esetekben az autós navigáció vagy a telefonhívások lebonyolítása.

Én már a podcastfelvétel előtt tudtam, hogy dolgom lesz ezzel, a beszélgetés viszont megerősített abban, hogy ki kell próbálnom, milyen egy hétig határokat szabni a mobilhasználatnak az életben. Ez az egy hét kifejezetten tanulságosnak bizonyult.

Napok a képernyő előtt

Sokkoló volt látni az emberkísérlet kezdete előtt, hogy mennyi időt töltök a laptopom, az iPadem és a telefonom képernyőjén csüngve. Az elsőt még meg tudtam magyarázni munkával, a másodikat azzal, hogy a fotók utómunkálatait sokszor azon végzem el, de arra semmilyen épkézláb magyarázatom nem volt, hogy mit csinálok ezen felül még további órákig a telefonomon.

Persze a választ nem volt nehéz megtalálni: a közösségi médiát görgettem, ez az, ami 7 napig gyakorlatilag nullára szorult vissza a detox alatt (kivétel ez alól a Messenger, amit üzenetváltásokra használtam). És valójában egy pillanatig sem hiányzott. Bár be kell vallanom, nagyon bírom a kisállatos videókat, viszonylag hamar rájöttem, hogy a könyvek sokkal jobban lekötnek, mint a Nimbus nevű sztármacska aktuális heti képgyűjteménye. (Ugyanakkor, ha valaki nem ismerné Nimbust, az influenszermacskát, aki különleges, berregő hangjával vált híressé, mindenképpen ajánlom.)

Ami viszont tényleg hiányzott, az a könnyű információszerzés: hogy megtudjam, mennyibe kerül egy repülőjegy, hogy hol tudok megvenni egy könyvet, amit nagyon szeretnék elolvasni, vagy hogy mik a feltételei annak, hogy amatőrként indulhassak egy triatlonversenyen. A felsoroltak mind olyan példák, amikkel kapcsolatban fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy valóban kell-e nekem ez az információ az adott pillanatban, vagy sem. Utólag ebben látom a digitális detox lényegét: nem nyúltam azonnal a telefonom után, hanem megálltam egy pillanatra, és döntöttem arról, hogy mennyire kell azonnal információhoz jutnom.

Ezt tartom az egész hét legfontosabb eredményének. Ugyanis, ha minden egyes ilyen kérdés után azonnal a telefonomért nyúlnék, gyakorlatilag tényleg nem tenném le egész nap. Ennek az egyszerű önellenőrző kérdésnek a beiktatásával viszont minimálisan késleltetek, és ez sokszor elég arra, hogy rájöjjek, nem is kell mindent tudnom. Ha pedig valami mégis fontos, még mindig ott van a telefon vagy a számítógép, és az interneten szinte bármit megtalálok.

Maszat, püfölés és ínhüvelygyulladás

Bár ez már tényleg csak egy kiegészítő szerkesztőségi ötlet volt, az elmúlt egy hétre egy százéves írógépet is béreltem, ami nagy segítségemre volt abban, hogy kicsit lelassuljak. Ezen az írógépen készültek Analóg Gizi naplóbejegyzései, amiket a hétvégén jegyzetfüzetben kellett folytatnom, mivel vidéken voltam. De mind a gépelés, mind a kézírás hozott valamennyi megnyugtató lassulást, és persze csökkentette a képernyőidőmet, hogy nem a számítógépemen írtam cikkeket.

Azt viszont szeretném leszögezni, hogy lehet akármilyen gyönyörű ez az Underwood No. 5. modell, hálás vagyok a technológiának, hogy meghaladtuk. Egyébként is állandóan az ínhüvelygyulladás határán libikókázom, most viszont határozottan érzem, hogy a jobb csuklóm nem bírná tovább a püfölést. Össze sem lehet hasonlítani, mekkora erőre van szükség az írógép használatához a klaviatúrámhoz képest, pedig egy viszonylag kemény és hangos brown switch-es Logi POP billentyűzetet használok a szerkesztőségben, és még így sem én vagyok a leghangosabb.

De a fájdalmon túl is akadtak nehézségek az írógéppel: miután elkezdte ledobálni a szalagot, mindennapossá vált a maszatolás, a festékből pedig hol a nyakamra, hol az arcomra jutott. Ehhez képest a kézzel írás tiszta, egyszerű és kíméletes volt, ráadásul kevésbé szokatlan is, mert nagyon sokat írok kézzel egyébként is, amikor jegyzetelek vagy vázlatot készítek.

Az írógép hangja ugyanakkor békés nosztalgiával töltött el sokunkat, ezért egyáltalán nem bánom, hogy kipróbáltuk, milyen lenne egy ilyen géppel (is) dolgozni. Az már más kérdés, hogy 2025-ben gyakorlatilag lehetetlen elég termelékenynek lenni vele.

Információelvonón

Az első pár napban az egész olyan volt, mint egy nyaralás, az idegrendszerem mintha pillanatok alatt kisimult volna. Ez nálam azt jelenti, hogy a beszűrődő kevesebb információ miatt jobban tudtam koncentrálni, jobban aludtam éjjel, és azt éreztem a nap végén, hogy a teendőlistámon is végigértem. Szóval kevésbé éreztem magam stresszesnek.

A probléma akkor kezdődött, amikor pár nap után elkezdtem azt érezni, hogy nem tudom, miről beszélnek körülöttem. „Láttad ezt meg azt a videót?”, „Olvastad, hogy…?” – ezek a kérdések ébresztettek rá, hogy miről is maradok le, de szerencsére a kollégáim felzárkóztattak. Volt, amikor videókat szerettek volna mutatni, ezek nagy részét elutasítottam, az utolsó pár napon viszont már engedékenyebb voltam magammal.

Egyrészt azért, mert máshogy nem értettem volna, hogy miért tartja a beszélgetőpartnerem szépnek az izlandi vízeséseket, másrészt azért, mert rájöttem, óriási különbség van a doomscrolling, vagyis az agyzsibbasztó görgetés és egy beszélgetés apropóján megtekintett videók között. Utóbbiakról úgy ítéltem meg, hogy hasznos elemei az online és a digitális térnek, az, hogy a telefonunkkal képeket és videókat készíthetünk, segít abban, hogy elmesélhessük másoknak is az élményeinket.

Arra pedig nem tudtam nemet mondani a hétvégén, amikor tőlem kérték, hogy mutassam meg Lénát, a kutyámat valakinek, aki még nem látta.

Detox a számítógépemnek és a telefonomnak is

A baj nem is az élménybeszámolókhoz gyűjtött fotókkal van talán. Sokkal inkább azzal, hogy gyakorlatilag korlátlanul rendelkezésünkre áll a telefon kamerája, így van, aki komplett koncerteket vesz fel videóra magának, vagy az egész utazását digitálisan dokumentálja, és szinte semmikor nincs jelen a valóságban.

Szerencsém volt ebben a pár napban azzal, hogy a környezetemben lévő emberek elkészítették azt a pár képet arról, amit szerettem volna megörökíteni, például az írógépszalagtól maszatos kezemről vagy a Tiszaújvárosi Triatlon Világkupa-állomás befutókapujáról, de az elmúlt egy hétben nem születtek céltalan (pontosabban pillanatnyilag hasznosnak tűnő, majd soha elő nem kerülő) screenshotok a mobilomon.

Az iPademet egy hétre kikapcsoltam, éppenséggel nem is kellett használnom, így pedig kísértés sem volt, hogy azt nyomkodjam. Amikor pedig ellenállhatatlan vágyat éreztem rá, hogy telefonozzak, rászántam 1-1,5 órát arra, hogy a fotóimat szelektáljam, rendet tegyek a letöltések között, a laptopomon pedig soha nem látott funkcionális mapparendszert alakítottam ki, valamint archiváltam, amire nincs szükségem a mindennapokban.

Tudom, hogy ez nem fért volna bele a szűken vett detoxba, de azt hiszem, soha máskor nem szakítottam volna időt efféle digitális takarításra, ha nincs ez az egy hét, most pedig meglepően könnyen megtalálok mindent, általában töredékidő alatt, mint korábban.

Verdikt

Egy hét távlatából talán nem lehet határozottan kijelenteni, hogy a digitális detox jó vagy rossz dolog, azt viszont ki merem mondani, hogy már ennyi idő is megmutatja, hogy mennyi időnk szabadulhat fel, ha korlátozzuk a képernyő használatát. Nekem ez most két könyv elolvasására volt elég, és három baráti találkozót is beiktattam a szabad délutánjaimra.

Van pár dolog, amit szívesen meg is tartanék az elmúlt egy hétből: az okosórámon például továbbra sem jelennek meg az értesítések, csak a bejövő hívások és munkaidőben az e-mailek. A mobilom is nyugton van: csak munkaidőben villan fel a képernyő, este pedig csak az sms-eket látom, így ritkábban zavar meg olvasás közben. Ugyanis egy hét alatt visszataláltam egy nagyon kedves hobbimhoz, az olvasáshoz, aminek újra dedikált helye lett az életemben a mobilozgatás rovására, amit egyáltalán nem bánok.

Ugyanígy reggelente, bár a telefonom és az órám ébreszt, nem kapom fel azonnal, hogy e-maileket és híreket olvasgassak kávézás közben, a táskámban pedig továbbra is lesz egy novellás vagy verseskötet, hogy utazás közben se a telefonommal próbáljam elfoglalni magam.

Jót tett még a kevesebb képernyőzés a szememnek és a fejemnek is, az időjárás viszontagságai ellenére sem jelentkezett az ilyenkor menetrendszerű migrénem, és a kontaktlencse viselése mellett sem száradt ki a szemem annyira, mint szokott.

És persze a kedvenc kérdésem is velem marad: „Tényleg szükségem van azonnal az adott információra?” – így tudom, hogy kevesebbet fogok képernyőt bámulni, és többet leszek jelen, ami nagyon hiányzott. Így azt hiszem, a Digitális Kikapcsolódás program nálam elérte a célját, és sikerült kicsit átkereteznem a kapcsolatomat a képernyőkkel.