Egy 2024-es európai felmérésben a válaszadók több mint harmada úgy vélte, hogy az antibiotikumok nemcsak a baktériumokat, hanem a vírusokat is elpusztítják. Ez a tévhit azért is jelentős, mivel a mindennapi egészségügyi gyakorlatban komoly következményekkel járhat. Ennél kicsit kevésbé drasztikus eredmények születtek olyan kérdésekben, mint hogy a dinoszauruszok és az emberek egy időben éltek, valamint hogy a rák gyógymódja már létezik, csak kereskedelmi érdekek miatt titkolják a nyilvánosság elől.

Az ilyen eredmények könnyen megerősítik azt a széles körben elterjedt vélekedést, hogy a laikusok tudatlanok az alapvető tudományos és technológiai tényeket illetően. Nem véletlen, hogy a tudománykommunikáció diszciplínája is ebből a feltételezésből indult ki: a társadalom tudományos álláspontokkal szembeni ellenállásának fő oka az ismerethiány, és ha növeljük a lakosság tudását, az növeli a tudomány és a technológiai innováció iránt tanúsított nyitottságot és elfogadást. Ez a logika máig meghatározó, a kutatók és a politikusok körében egyaránt. Valós következménye pedig, hogy a laikusokat gyakran kizárják a tudományos és technológiai döntéshozatalból.

Ugyan valóban létezik a laikusok és a szakértők közötti kognitív aszimmetria, de a helyzet ennél árnyaltabb. A korábban említett felmérésben például a válaszadók 53 százaléka egyetértett azzal az állítással, hogy „a tudomány annyira bonyolult, hogy nem értek belőle sokat” (érdekes adalék, hogy a 2021-es felmérésben ez az arány még csak 46 százalék volt). Ez az adat azt is sejteti, hogy a tudományhoz való viszony sokszor nem pusztán a tudás mennyiségén múlik, hanem azon is, hogy az emberek mennyire érzik magukat kompetensnek ahhoz, hogy bekapcsolódjanak a szakértői diskurzusokba, ami pedig a tudomány és a politika képviselőinek a laikusok iránt tanúsított hozzáállásán is múlik.

Továbbá a feltételezett tudatlanság-probléma annak is betudható, ahogyan a laikusok tudását mérjük. A sztenderdizált, kontextus nélküli kérdőívek bináris módon értékelik a válaszokat, figyelmen kívül hagyva a részleges tudást és a mögöttes tapasztalatokat. Más módszerek viszont lehetőséget adnak arra, hogy a laikusok tudását a maga összetettségében térképezzük fel, és így bevonjuk őket a tudományos és technológiai döntések dialógusalapú, demokratikus formálásába.

Mit nem tud a tudománykommunikáció?

A felmérésekben született eredmények félreértelmezésének elkerülése végett érdemes áttekinteni a tudománykommunikáció diszciplínájának különböző paradigmáit, mert ezek nemcsak leírják, hogyan gondolkodunk a tudás terjedéséről, hanem meghatározzák azt is, ahogyan értékeljük a laikusok ismereteit. Ahogy Bruce Lewenstein, a Cornell Egyetem tudománykommunikációval foglalkozó professzora hangsúlyozza, a modellek mögötti előfeltevések erősen befolyásolják, hogy egy felmérés eredményét tudatlanságnak vagy más típusú tudásnak tekintjük, és ebből milyen társadalmi következtetéseket vonunk le.

• Deficit-modell: a közönség tudáshiánya akadályozza a tudomány és a technológiai innovációk támogatását; a feladat a hiány pótlása egyirányú kommunikációval. Ha például a páciensnél az antibiotikum mégsem gyógyítaná meg a vírusos megbetegedést, kiábrándulhat az orvostudományból, és ez a felvilágosításával elkerülhető lenne.

• Kontextuális modell: a tudományos üzenetek befogadása a társadalmi, kulturális és személyes kontextustól függ. Elképzelhető, hogy egy válaszadó nem ismeri a kerti növények taxonómiáit, mégis képes elsajátítani egy kert gondozásához szükséges ismereteket.

• A laikus szakértelem modellje: a helyi, nem tudományos tudás releváns és értékes forrásként való kezelése, ami kiegészítheti vagy árnyalhatja a tudományos álláspontot. Kiváló példa erre a Lancesteri Egyetem professzora, Brian Wynne esettanulmánya a cumbriai birkatenyésztőkről, ami azt találta, hogy a helyi tapasztalati tudás sok szempontból pontosabb és relevánsabb volt a radioaktív szennyezés kezelésében, mint a hivatalos tudományos számítások.

• A nyilvános részvétel modellje: a laikusok bevonása a tudományos és technológiai döntésekbe deliberatív módszerekkel, például konszenzuskonferenciák révén. A dél-koreai kormány 2017-ben deliberatív közvélemény-kutatással, 500 állampolgár háromnapos, szakértőkkel folytatott vitáját követően döntött a Shin Kori atomerőművek építésének folytatásáról.

Ami a deficit-modellben egyértelmű hiányosság, az a kontextuális vagy részvételi megközelítésekben másfajta tudásként – úgynevezett rivális racionalitásokként – vagy kommunikációs lehetőségként értelmezhető. Mindazonáltal a deficit-modell gondolatvilága makacsul kitart. Hiába jelentek meg a kétirányú és részvételi paradigmák, a tudáshiány narratívája újra és újra visszatér kísérteni. Ennek több oka van:

• mérhetőség: a faktuális kérdések könnyen számszerűsíthetők és összehasonlíthatók, ami gyors és látványos adatokat biztosít a döntéshozóknak;

• intézményi önkép: a tudományos közösség hajlamos önmagát a tudás egyedüli forrásaként látni és láttatni;

• médiadiskurzus: a tévhiteket leleplező történetek vonzóbbak a nyilvánosság számára, mint a laikus tudás komplexebb formái.

A deficit-modell tehát nem pusztán elavult paradigma, hanem olyan mélyen beágyazott gondolkodásmód, amit a tudományos intézmények, a politika és a média kölcsönösen erősítenek. Így annak ellenére, hogy a tudománykommunikáció ma már sokkal szélesebb eszköztárral rendelkezik, nem könnyű teljesen magunk mögött hagyni a deficitlogikát.

Tudáshiány vagy mérési hiba?

Ha a felmérésekben rendre az jön ki, hogy sokan hiszik például, hogy az antibiotikumok a vírusokat is elpusztítják, könnyű a közönség tudatlanságára, valamint a további oktatás és ismeretterjesztés szükségességére következtetni. De vajon maga a mérés hogyan befolyásolja, hogy milyen képet kapunk a laikusokról?

Világszerte több évtizedes hagyománya van annak, hogy a tudomány és a társadalom viszonyát nagymintás kérdőíves vizsgálatokkal térképezik fel. Ezek három fő mérési hagyományhoz kapcsolódnak – írja 2007-es tanulmányában Martin Bauer, a London School of Economics szociálpszichológusa:

• a tudományos műveltség, ami főként faktuális ismeretekre és módszertani alapfogalmakra kérdez rá;

• a publikus tudományfelfogás, ami a tudás szintjéhez hozzáteszi a tudomány iránti attitűdöket is;

• a tudomány társadalmi beágyazottsága, ami a bizalom és a részvétel mérésére összpontosít.

Bár ezek célja eltérő, van bennük egy közös vonás: szinte mind előfeltételezi, hogy a publikum oldalán valamilyen deficit található – akár tudásbeli, akár attitűdöt érintő, akár bizalmi –, amit kvantifikálni lehet. Ez a logika akaratlanul is a deficit-modell szemléletét erősíti.

Bauer és szerzőtársai szerint azonban a kérdőíves kutatás nem ágyaz meg szükségszerűen a deficit-alapú elképzeléseknek, hanem pusztán eszköz, amit lehet reflexíven és árnyaltan is alkalmazni. Például figyelembe lehet venni a válaszok kulturális és társadalmi kontextusát, vagy azt, hogy a „nem tudom” válasz sokszor nem tudatlanságot, hanem óvatosságot, bizonytalanságot vagy a kérdés irrelevanciáját jelzi.

A kérdőívek kritikája tehát felfedi azt, hogy a laikus tudás nemcsak helyes vagy helytelen lehet, hanem gyakran kontextusfüggő. Az élettapasztalatból származó tudás például pontos és releváns lehet anélkül, hogy illeszkedne a tankönyvi definíciókhoz, és ezt a hagyományos, feleletválasztós kérdések nem tudják jól megragadni. Ráadásul az empirikus kutatások rendre azt mutatják, hogy a nagyobb tudományos műveltség nem feltétlenül jár együtt pozitívabb attitűddel vagy nagyobb támogatással. Egyes témákban – például a génmódosítás vagy az atomenergia esetében – a jobban informáltak között is magas a kritikus, sőt elutasító álláspontok aránya. Ez arra utal, hogy az attitűdöket nem kizárólag a tudás, hanem értékek, világnézetek, politikai ideológiák és személyes tapasztalatok is formálják.

A rivális racionalitások rehabilitációja

Ahogyan arra Wynne rámutatott, a közvélemény látszólagos félreértése sokszor racionális reakció a tudományos és technológiai döntésekben megmutatkozó intézményi kudarcokra, a rossz kockázatkezelésre és a nyilvánosság aggodalmainak figyelmen kívül hagyására. A tudománykommunikáció történetében a felmérések gyakran éppen ezekre a feszültségekre világítottak rá, ami hozzájárult ahhoz, hogy az intézmények Wynne által neurotikusnak nevezett önképét részben felváltsa egy másik narratíva: a deficit nem (illetve nemcsak) a laikusok, hanem a tudományos közösség oldalán is megjelenhet, például a közönség tudásának és tapasztalatának lebecsülésében vagy az attitűdök leegyszerűsítő értelmezésében.

A deficit-modell árnyképének ellenére a diszciplína ma meghatározó elvei szerint a közönség tudásszintje nem rögzített mennyiség, sőt még csak nem is egy lineáris skála mentén változó állapot, hanem dinamikus gyakorlat, amely a kontextuális tudásra és laikus szakértelemre épül. E nézőpont képviselői kvalitatív módszerek – interjúk, etnografikus megfigyelések, akciókutatások – alkalmazását szorgalmazták, mert ezek képesek feltárni a tudás sokféleségét.

E logika mentén előtérbe kerültek a részvételi fórumok, a nyilvános konzultációk és a deliberatív folyamatok, amelyek célja a bizalomépítés, a tájékozott döntéshozatal elősegítése, valamint a társadalmilag robusztus és nyilvánosan elszámoltatható tudományos és technológiai döntések támogatása. A deficit feltételezése helyett ez az irányzat arra ösztönzi az intézményeket, hogy újragondolják, miként kommunikálnak és vonják be érdemben a társadalom szereplőit.

Csak módjával

Ha komolyan gondoljuk a tudomány és technológia demokratizálását, el kell kerülni a látszólagos vagy manipulatív részvételt, amikor a laikusok bevonása csak formális gesztus, vagy a cél pusztán az, hogy a már megszületett döntést elfogadtassuk velük. De meddig terjedhet a bevonás, a tudás közös létrehozása? Valóban helyes lenne a döntést teljes egészében a laikus közönségek kezébe adni? Nem biztos, de éppen ezért izgalmas kérdés, hogy egy-egy döntés mely részéről kérdezzük meg őket, és milyen módon.

A tudományos és technológiai dilemmák világa sokkal változatosabb annál, hogy egyetlen, mindenre érvényes diagnózist lehessen felállítani. Ezért minden helyzetben újra fel kell tennünk a kérdést: milyen racionalitások, milyen értékek, milyen érintettek hangja kell ahhoz, hogy a döntés valóban legitim legyen? És azt is, hogy milyen keretek között lehet ezeket a hangokat ténylegesen hallatni, nem csak meghallgatni. A tét végső soron nem az, hogy totális konszenzust érjünk el – ami tulajdonképpen lehetetlen –, hanem az, hogy a döntéshozatal folyamata átlátható, felelősségteljes és számonkérhető legyen – még akkor is, ha a végeredmény vitatott marad.

Egres Dorottya a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék adjunktusa, a Budapesti Metropolitan Egyetem Digitális Tanulmányok Intézetének docense.

Kapcsolódó cikkeink:

A tudománykommunikáció ötven árnyalata

Tuboly Ádám Tamás tudomány 2023. április 5.

A tudománykommunikáció híd a tudósok és a nyilvánosság között. De hogyan érdemes ezt a hidat felépíteni, és mennyit számítanak a tartalomhoz képest a prezentáció külsőségei?

Lehet-e egészséges heti egy pálinka?

Tuboly Ádám Tamás tudomány április 5.

A dietetika évezredeken át átfogó elmélet volt, ami legalább annyira szólt az ember testéről, mint a társadalomban betöltött szerepéről. A 20. század elejére a holisztikus szemléletet teljesen kiszorították a kalóriatáblázatok mérhető paraméterei, de manapság egyre több teret nyer az újfajta, egyéni különbségekre érzékeny szemlélet.

Nagy Ádám vs. Tudóslány: a tudománytalan vallásellenesség a tudománykommunikáció csődje

Bárdos Dániel, Tuboly Ádám Tamás tudomány 2024. október 12.

A Fókuszcsoport YouTube-csatorna egyik készítője a tudomány védelmére kelt a vallással szemben, de a tudománynak nincs szüksége ilyen védelemre, sőt az ilyen videók sokkal több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hoznak.