A keltákról az emberek többségének nem a gondos várostervezés jut eszébe, hanem az, ahogy Asterix és Obelix jól irányzott pofonokkal és pusztító szóviccekkel móresre tanítja a rómaiakat. Ennek több oka is lehet: az egyik az, hogy René Goscinny és Albert Uderzo, az Asterix-képregények szerzői 1959-ben újra elhelyezték a köztudatban a keltákat, a másik pedig az, hogy ezelőtt a megítélésüket nagyban meghatározták a görög és római történetírók némileg elfogult beszámolói arról, hogy milyen válogatott borzalmakat követtek el ezek a népek.

A félreértett kelták

Graham Robb brit író és irodalomtörténész 2013-ban megjelent könyvében (The Ancient Paths: Discovering the Lost Map of Celtic Europe) amellett érvelt, hogy a Brit-szigetek és az európai kontinens keltái a rómaihoz hasonlóan fejlett civilizációt építettek ki, csak a sajtójuk nem volt elég jó, és persze le is győzték őket, a történelmet meg ugye a győztesek írják. Robb elmélete szerint vaskori-bronzkori Európát a kelták által épített utak hálózták be, amelyek pozícionálása fejlett csillagászati ismeretekről árulkodik, és amelyek mentén fontos rituális központok és virágzó települések álltak. Részben ezeket az utakat (és csomópontokat) vették át később a rómaiak – és ezek az utak eredetileg kelta nagyvárosokat, oppidumokat kötöttek össze egymással.

Robb szerint a rómaiak beszámolói a kelták rémtetteiről javarészt propagandacélokat szolgáltak, a görögök pedig még a legjobb esetben is csak félreértették, amit hallottak vagy láttak. Ilyen félreértés lehetett az is, amikor egy görög utazó a Kr. e. 6. században elborzadva számolt be arról, hogy a kelták egytől egyig vérszomjas őrültek, a folyóba vetik a gyerekeiket, karddal rontanak neki a tengernek és mindenkit megerőszakolnak, akit vendégül látnak. Robb szerint itt inkább valamilyen kereszteléshez hasonló szertartásról, a fegyver isteneknek történő felajánlásáról és arról a szokásról lehetett szó, hogy az udvarias házigazda megosztotta az ágyát a vendéggel.

Városépítők

Az egyik legismertebb és legtöbbet kutatott oppidum a mai Bajorország területén, Manchingban található, és vaskori mércével mérve valóban jelentős település lehetett: több mint 400 hektáron terült el, fénykorában pedig nagyjából 10 ezer embernek adhatott otthont. Ezzel nagyobb volt, mint a középkori Nürnberg, az eddigi feltárások szerint pedig külön negyedben voltak a műhelyek, a lakóövezetek, az utcák és terek pedig tudatos várostervezésről árulkodnak. Ezzel még nem is számított kiemelkedően nagynak: Jan Filip cseh történész szerint Manchingtól mindössze 30 kilométerre, Kelheimben egy 600 hektáros területű oppidum található, a Grabenstetten melletti Heidegraben területe pedig az 1400 hektárt is meghaladja.

Az oppidum falait Kr. e. 130 körül emelték (gall sáncként, murus gallicusként), a Kr. e. 2. században pedig megerősítették őket. A falak maradványai máig kivehetők, és bár korábban úgy gondolták, hogy római erőd állt itt, a Paar és a Duna találkozásánál, Paul Reinecke német régész már 1903-ban megállapította, hogy egy kelta település nyomairól van szó.

A területen 1955 óta folyamatosan folyik a régészeti munka, a 2021 és 2024 közötti ásatásokról a bajor műemlékvédelmi hivatal és a Pro Arch Prospektion und Archälogie GmbH a közelmúltban tette közzé a beszámolóját. Ahhoz képest, hogy milyen régóta folynak itt ásatások, még bőven akad feltárnivaló: a területnek mindössze 13 százalékát vizsgálták át eddig.

A nadrág nélküli harcos

A három év alatt 40 ezer lelet került elő, köztük egy érdekes, a maga nemében egyedülálló szobrocska is, ami egy harcost ábrázol karddal, pajzzsal és mellvértben, viszont nadrág nélkül. A bronzfigura feje búbján egy karika található, ezért elképzelhető, hogy amulettként viselték. A szobrocska alaposan kidolgozott, és Thomas Stöckl, a bajor műemlékvédelem restaurátora szerint viaszveszejtéses technikával készült.

A figura gyönyörűen kidolgozott, de a nadrág hiánya a szakembereket is töprengésre késztette: ez az első ilyen ismert szobrocska, és bár a görög történetírók szerint egyes kelta törzsek (vagy még inkább a gaesatusok, kelta zsoldosok) a berserkerekhez hasonlóan szerettek meztelenül harcolni, nem tűnik túl praktikusnak csak az alsótestet csupaszon hagyni ilyen alkalmakkor. Egyes feltevések szerint a szobrocska görög hatásokat mutat: volt rá példa, hogy a kelták görög zsoldba álltak, a görögöknél a meztelenség pedig a bátorságot és az erőt szimbolizálta, így elképzelhető, hogy az ismeretlen művész ezeket az erényeket akarta megjeleníteni, amikor megformálta a figurát. És persze a férfiasságot, valószínűleg nem véletlen, hogy a kis harcos úgy félmeztelen, ahogy.

Mathias Pfeil, a bajor műemlékvédelem főrestaurátora szerint bár a harcos figurája érdekes, az ásatáson előkerült több mint 15 ezer fémtárgyból, cseréptöredékből, csontból és egyebekből kirajzolódik, hogy hogyan élhettek annak idején az oppidiumban. A lelőhelyről az eddigiekben még nem kerültek elő állati csontok, most viszont ezekből is találtak: kiderült, hogy az itt élők a Dunából és a Paarból édesvízi halakat fogyasztottak, emellett disznó, marha és gabona is szerepelt az étlapjukon. A lovakat leginkább munkavégzésre használták, csak öregen vágták le őket, a birkákat és a kecskéket szintén.

Aranykincsek és tolvajok

A leletek tanúsága szerint Manching (a település kelta neve homályba veszett) fontos kereskedelmi központ volt, amelynek lakói a mediterráneummal, germán és kelta törzsekkel is kereskedelmi kapcsolatban álltak. A városiak vagyonáról árulkodnak az itt talált kincsek is: Jan Filip szerint 1855-ben több mint „1000 kelta aranypénzt (ún. Szivárvány tálacska-típusút) találtak az egykori város területén”, 1936-ban pedig jelentős ezüstpénz-leletre bukkantak. 1999-ben a régió legnagyobb kelta aranykincsét találták meg a területen: a 483 pénzérméből és egy 3,7 kilós aranytömbből álló leletegyüttest 2022-ben lopták el a manchingi múzeumból. Az ügyben három férfit ítéltek el idén júliusban, a legenyhébb ítélet 4 éves és kilenc hónapos, de a banda egyik tagja 11 évet kapott. A kincs nem lett meg, a gyanú szerint a Kr. e. 100 körül vert érméket a bűnözők beolvasztották.

Az sem véletlen, hogy a városban ennyi pénzt találtak, hiszen nemcsak gazdag volt, hanem saját pénzverdével is rendelkezett. „Az oppidium belsejében azonban igen sűrűn lakott település nyomaira akadtak. Volt benne fegyverkovácsműhely, készítettek üveg karperecet (a durva nyersanyagot valószínűleg ide szállították), égettek kerámiát. Mindezt fejlett vasöntöde és saját pénzverde egészítette ki” – írja Filip.

A sok kincs persze további kérdéseket is felvet: mi történhetett Manchingban, ami miatt valaki (sőt, valakik) ekkora vagyont hagytak hátra? A régészeti leletek tanúsága, illetve az erődfal felújítása szerint komoly harcok dúlhattak a térségben. Pfeil szerint az, hogy mindeddig ennyi arany- és ezüstkincsre bukkantak, azt is jelentheti, hogy a terület 87 százaléknyi feltáratlan részén még továbbiak is lapulhatnak, de erre legfeljebb tippelni lehet: hiába a negyvenezer újonnan feltárt lelet, Manching történetében még mindig sok a homályos részlet.

Az oppidum bukása

Annyi a leletek alapján biztosnak tűnik, hogy az itt lakók a közeli vasércbányát is használták, és az is valószínű, hogy a Dunán hajókikötő is működött (Manching néhány más oppidumhoz hasonlóan egy adott iparág szempontjából volt kiemelkedő fontosságú, ez itt a vas- és bronzművesség volt). Az oppidumban talált tárgyak (egy lószobor, két frissen feltárt szent kút, egy aranyból készült, fát ábrázoló szobrocska) szerint a városnak vallási szempontból is kiemelt szerepe lehetett – ahogy ez Manuel Fernández-Götz történész szerint egyébként is jellemző volt az oppidumokra, amelyeknek a falai nemcsak védelmül szolgáltak, hanem mivel a közösség tagjai együtt építették őket, az összetartozást is szimbolizálták, és vallási jelentőségük is volt. Erre utalnak a falaknál és kapuknál elhelyezett áldozati tárgyak is. A közösségi terek és szentélyek különösen fontosak lehettek, és Fernández-Götz szerint hasonló funkciót láttak el, mint a közép-amerikai plazák.

Manching bukását nagy valószínűséggel nem a rómaiak okozták: míg Filip úgy véli, hogy az oppidumot Kr. e. 15-ben a rómaiak szállták meg, az újabb kutatások szerint már az érkezésük előtt elnéptelenedett, Fernández-Götz szerint valószínűleg azért, mert germán törzsek érkeztek a térségbe. A település fénykorában bort és edényeket importáltak a mediterráneumból (a kapcsolatot az itt talált érmék is megerősítik), a vasáruk mellett pedig az itt feldolgozott borostyánnal, bőrárukkal, üvegékszerekkel kereskedtek, de a Kr. e. 1. században az importáruk megfogyatkoztak, a falakon belül található birtokok mérete csökkent, Manching pedig egyre kevésbé tűnt fontosnak, és egyre kevesebben is laktak benne. A város az első századra elnéptelenedett, a kereskedelem összeomlott, a rómaiak pedig még csak nem is az egykori kelta oppidum helyén hoztak létre egy helyőrséget, hanem annál nyugatabbra, két fontos kereskedelmi útvonal találkozásánál – ezek közül az egyik, a nyugat-keleti irányú megegyezett a régi kelta úttal, ami átvezetett Manchingon.