Az elmúlt hetekben – elsősorban a kormánypropaganda össztüze miatt – a figyelem középpontjába került egy, a Tisza Pártnak tulajdonított adóprogram. Míg a Fidesz minden erejével igyekszik elhitetni a választókkal, hogy a Tisza növelné az adóterheiket (s a java még hátravan), a párt arról győzködi a választókat, hogy éppen adót csökkentene, de semmiképp sem növelne. Az alábbiakban nem azt vizsgálnom, melyik állítás igaz, sem azt, hogy melyik lenne jó, ha igaz lenne. Ehelyett azzal a kimondatlan feltevéssel szeretnék foglalkozni, hogy a választópolgárnak szíve joga aszerint dönteni a jelöltek, pártok között, hogy kormányra kerülve melyikük fogja az ő adóterheit csökkenteni, de legalábbis pénztárcáját megkímélni. A legkevésbé sem magától értetődő ugyanis, hogy ez a választópolgári döntéshozatal jogos szempontja lenne. A politikai filozófia választási etikának nevezett, alkalmazott területe foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miként, milyen szempontok alapján kellene döntenünk a szavazófülkékben. Az alábbiakban azt járom körül, hogy a választási etika meghatározó elméletei mit gondolnak arról, hogy a választópolgárnak – akármennyire is törvényi joga van ehhez – erkölcsi értelemben van-e felhatalmazása rá, hogy saját adóterheinek vagy tágabban gazdasági terheinek csökkentése érdekében gyakorolja a választójogát, a pártoknak pedig arra, hogy önérdekvezérelt polgárokként szólítsák meg a választókat.

Egyáltalán, így szavaznak az emberek?

Mielőtt a probléma filozófiai, erkölcsi oldalára rátérnénk, érdemes megvizsgálni, hogy vajon valóban gazdasági érdekek motiválják-e a választópolgárokat, amikor leadják a voksukat. A politikatudomány – azon belül is a politikai gazdaságtan – hagyományosan a 20. század közepe óta szkeptikusan fogadja azt a feltevést, hogy a választópolgárok elsősorban önérdeküket követve szavaznak. Többek között arra hívja fel a figyelmet, hogy a szavazás az önérdek-érvényesítés kiugróan kevéssé hatékony módja. Ahhoz ugyanis, hogy bármelyikünk érvényesíteni tudja az önérdekét szavazás útján, arra lenne szükség, hogy ő döntse el, melyik párt vagy jelölt nyer. Ennek viszont elenyészően kicsi az esélye a legtöbb nagy, országos szintű választáson. A politikatudomány ebből az okfejtésből sokáig arra a következtetésre jutott, hogy legalábbis a racionális választópolgár nem szavaz saját gazdasági érdekei alapján. Sőt: épp azért, mert annyira elenyésző ráhatást várhat az eredményekre, nagyobb valószínűséggel dönt ehelyett altruista megfontolásokból. Leegyszerűsítve: a szavazás könnyű, alacsony költségű módja a jóemberkedésnek, és mivel a saját szekerünket hiába próbáljuk tolni a szavazófülkében, nem is veszíthetünk sokat a jóemberkedéssel. Ez az úgynevezett „szociotróp szavazás” elmélete, amely azt jósolja, hogy az emberek többnyire nem pusztán a gazdasági önérdekük mentén szavaznak.

Ugyanakkor más országok, így különösen az USA választási kampányait már sok-sok éve meghatározzák az adócsökkentéssel kapcsolatos nézeteltérések. Ezekben a kampányokban is jellemzően a konzervatívabb (vagy a konzervatívabb szavazókra hajtó) jelöltek igyekeznek meggyőzni a választókat arról, hogy nem kell félniük, nem fogja a pénztárcájuk bánni, ha egy adott jelöltre szavaznak, nem kell adóterheik növekedésére számítaniuk. Felmerülhet persze – különösen az USÁ-ban –, hogy ez a kampányüzenet valóban a szavazóknak szól-e, vagy sokkal inkább az adott jelölt kampányát beláthatatlan összegekkel támogató gazdag magánadományozóknak, akik egy-egy szavazónál sokkal nagyobb ráhatással rendelkeznek a jelöltek győzelmi esélyeire. Az ő adományozási hajlamukra ugyanis nagyon is hatással lehet, hogy számíthatnak-e a jelölt győzelme esetén növekvő adóterhekre. Mindenesetre ha az adományozóknak vagy (nekik is) szól ez a típusú kampányüzenet, tény, hogy a szavazók legalább egy részének döntését is meghatározza – racionálisan vagy sem –, hogy választásuk eredményeképp az adóterhük várhatóan csökken-e vagy nő.

Idehaza köztudomású, hogy a Fidesz azokra a témákra helyezi a hangsúlyt, amelyekről adatokkal, közvélemény-kutatásokkal alátámasztottan feltételezi, hogy fontosak a szavazóknak. A Tisza Párt is komolyan veszi a Fidesz „támadását” a saját állítólagos adóprogramja ellen, ami arra utal, hogy a Tiszának szintén van oka feltételezni: választópolgárokat veszíthet azzal, ha elterjed róla, hogy növelné az adókat (vagy egyesek adóit). Érdemes tehát megvizsgálnunk: azok, akik vélt vagy valós gazdasági önérdeküket követve szavaznak – akár a Fideszre, akár a Tiszára –, erkölcsileg elfogadható módon járnak-e el a választási etikai elméletek szerint.

Csak önérdekből lehet adók ellen vagy mellett szavazni?

Az adókról szóló közéleti viták és döntések azóta részei a politikának, amióta csak kivetnek adókat az államok. (Sőt: adók jóval régebb óta léteznek, mint modern értelemben vett államok.) Fel sem merül, hogy ne lehetne erkölcsileg elfogadható, sőt bizonyos formáiban kívánatos is az adókról szóló közpolitikai vita és választópolgári vagy egyéb politikai döntéshozatal. Számos okból lehet azonban az adók mellett vagy ellen érvelni és szavazni. Ezek az indokok pedig a választási etikai elméletek szerint erkölcsi szempontból egyáltalán nem egyenértékűek.

Az egyeseket sújtó adók lehetnek igazságtalanul magasak vagy alacsonyak, esetleg lehetnek közpolitikai szempontból aggályosak (pl. túl könnyen elcsalhatók, túl nagy költségen, azaz túl kis megtérüléssel behajthatók stb.), vagy éppen kedvezőtlenek azok számára, akiket terhelnek (vagyis érdekeikkel ellentétesek). Az adórendszer tehát sokféle szempontot érvényesítő politikai kritika vagy konstruktív javaslat tárgya lehet. Ezen értékelési szempontok közül számunkra legfőképp az utolsó az érdekes: erkölcsi alapon elfogadható-e, hogy a választópolgár egyszerűen saját érdekhátrányára hivatkozva utasítsa el az adók növelését, igényelje azok csökkentését, vagy fordítva? A kérdést akkor tudjuk megválaszolni, ha megvizsgáljuk, hogy a meghatározó kortárs választási etikai elméletek szerint egyáltalán miről szól a választás, a szavazás, és ennek tükrében melyek a választópolgári döntéshozatal elfogadható szempontjai.

Önérdek vs. közérdek a választópolgár kezében

A választási etikai elméletek adottnak tekintik az általános és egyenlő választójogot, ám abból indulnak ki, hogy ezt a jogot – más jogokhoz hasonlóan – lehet erkölcsi szempontból jól és rosszul, jobban és rosszabbul használni. Attól még, hogy törvény adta jogom van valamihez, nem mentesül az erkölcsi értékelés alól az, ahogyan ezt a jogot gyakorlom. A liberális demokráciák elméletei a 18. századtól napjainkig úgy fogják fel a kollektív politikai döntéshozatal tétjét, hogy az a közjóról, az igazságos közpolitikáról szól. Ez alól a választások, és így a választópolgárok döntései sem számítanak kivételnek. Ezek az elméletek egyébként számos jelentős filozófiai nézeteltérésük mellett – tágan értelmezve akár a 18. századi Jean-Jacques Rousseau-tól a 19. századi John Stuart Millen keresztül a kortárs, 21. századi Jason Brennanig vagy Julia Maskivkerig – közös pontként azt hangsúlyozzák, hogy a politikai döntéshozatal elsősorban hatalomgyakorlás, mások feletti rendelkezés, ami sajátos felelősséggel jár.

Márpedig más erkölcsi normák vonatkoznak arra, amikor egy-egy jogunk gyakorlásával, egy-egy döntésünkkel elsősorban saját magunk felett rendelkezünk, és mások arra, amikor a politikai jogaink gyakorlásával elsősorban mások felett rendelkezünk. Az előbbi (az egyszerűség kedvéért: magánjellegű) döntéseink során az önérdekünket is szabadon mérlegelhetjük – vagy akár túlnyomórészt önérdekünket érvényesítve dönthetünk – anélkül, hogy ebben bármi erkölcsileg kifogásolható lenne. Ám az utóbbi (az egyszerűség kedvéért: politikai jellegű) döntéseink során a liberális demokráciák politikai etikája szerint az önérdekünk nem játszhat szerepet. Ez alól pedig a választási részvétel sem kivétel. Ahogy a miniszter, közhivatalnok sem mérlegelheti egy-egy rábízott politikai döntés meghozatalakor, hogy az neki magának érdekében áll-e (többek között ezért ellenezzük a korrupciót), éppígy a választópolgár is akkor jár el helyesen, ha a szavazófülkében csak azt nézi, milyen döntés állna a köz érdekében, melyik jelölt mozdítaná elő az igazságos(abb) társadalmi-gazdasági körülmények megteremtését, és e célok, de csak ezek elérése érdekében ki alkotna működőképesebb közpolitikát. Noha sokan vitatják, hogy valóban ilyen szépen elkülöníthetők-e egymástól a magánjellegű és a politikai jellegű döntések, e kritikusok általában azt hangsúlyozzák, hogy a magánjellegű döntéseinknek is meghatározó következményei vannak másokra nézve – vagyis szerintük inkább a politikai jellegű döntések erkölcsi követelményeit kellene alkalmaznunk a látszólag pusztán magánjellegű döntésekre is. Tehát ez a kritika sem a választópolgári döntéshozatal erkölcsi terheltsége ellen érvel, hanem épp ellenkezőleg: e terhek más döntéseinkre történő kiterjesztése mellett tör lándzsát.

Mi a helyzet az adókkal?

Szavazhatunk-e tehát az adócsökkentésre, adónövelésre? Az előbbi elméleti megfontolások alapján a válasz attól függ, hogy milyen okból szavazunk az egyikre vagy a másikra. A dúsgazdag választópolgár nem szavazhat adócsökkentésre pusztán azért, mert az áll az ő érdekében – és épp így a nagyon szegény sem szavazhat adónövelésre csupán azért, mert az adók az ő helyzetét javítanák. Ugyanakkor az nem erkölcsi elvárás a fenti elméletek szerint, hogy választópolgár a saját érdeke ellenében szavazzon. Így például amennyiben az adók igazságtalanul alacsonyak – mert nem elégségesek ahhoz, hogy a mindenkinek megfelelő színvonalon járó közszolgáltatásokat finanszírozzák --, vagy egyesek adóterhe igazságtalanul alacsony másokéhoz képest – pl. mert az előbbiek jelentős részben a társadalmi infrastruktúrának és/vagy családi hátterüknek köszönhetik gazdagodásukat –, akkor a szegényebb választópolgár helyesen él a választójogával, ha az adóemelésre vagy a gazdagokat terhelő adók emelésére szavaz. Ám azért jár el helyesen, mert igazságossági megfontolások alapján szavazott. Akkor is, ha ő ezzel történetesen jól jár.

Természetesen minden demokráciában nézeteltéréseink vannak azzal kapcsolatban, hogy mi igazságos és mi nem, és ez alól az adórendszer sem kivétel. A gazdag is, a szegény is gondolhatja úgy, hogy épp az az igazságos adórendszer, amely az ő érdekeinek megfelel. (Ahogy persze a gazdag és a szegény is gondolhatja azt, alappal vagy alap nélkül, hogy egy, a saját érdekeivel ellentétes adórendszer lenne az igazságos.) Csakhogy gondolni kevés. Abból, hogy a választópolgárnak alapvetően a közjó, az igazságos közpolitika kérdéseiről kell döntenie a szavazófülkében, az is következik, hogy komoly felelősséggel kell átgondolnia, miért az a megfelelő választás, amelyre voksolna. A szavazás demokráciákban titkos, de ettől még a választópolgárnak olyan szempontok alapján kell meghoznia döntését, amelyek akár polgártársai számára is értelmezhető keretek között indokolják azt – vagyis elsősorban a közösség java, az igazságos közpolitika nyelvén.

A megszokott könnyen magától értetődőnek tűnik, Magyarországon pedig volt bőven idő megszokni például az egykulcsos jövedelemadót, hiszen egy nemzedék nőtt fel azóta, hogy a Fidesz bevezette. Nincs azonban ebben semmi magától értetődő: a Föld országainak jelentős része, így Nyugat-Európa legtöbb országa is többkulcsos jövedelemadót alkalmaz, részben éppen igazságossági megfontolásokból. Vagyis nem lehet megspórolni, hogy érdemi vitákat folytassunk az adórendszer és egyes elemeinek igazságosságáról. Az erkölcsileg elfogadható szavazáshoz sem az önérdekre hivatkozás, sem a fennálló adórendszer igazságosságának puszta állítása, érdemi érvek nélkül, nem elégséges.

Szabad ezzel kampányolni?

Ha önérdekből szavazni erkölcsileg nem elfogadható, akkor hogyan értékeljük, ha egy párt vagy jelölt azzal kampányol, hogy az adórendszere nem lesz rossz a választóknak, azaz nem kell félniük a magas adóktól? Ez a kampányüzenet az egyszerűbb esetben csak annyit fejez ki, hogy a kampányoló szerint az adóteher és annak elosztása igazságos, vagyis a választópolgár nyugodtan szavazhat annak fenntartására. Mivel – az így kampányoló szerint – az igazságosság azt követeli, amit a választópolgárok (tévesen vagy sem, de) az önérdeküknek vélnek, a választópolgárok nem kell félniük önérdekükkel összhangban szavazni. A nehezebb esetben azonban a kampányüzenet bármiféle erkölcsi felhang nélkül színtisztán a választópolgár önérdekéhez szól, vagyis épp arra a motivációra épít, amelynek nem lenne keresnivalója a választópolgári döntéshozatalban. „Szavazz arra, ami neked jó – ne légy hülye, ne árts magadnak egy számodra terhesebb adórendszer támogatásával!” (Nagyjából a Fidesz verziójában.) Vagy: „Persze, önérdekből szavazol úgyis, de nyugalom, az én adórendszerem se lesz rossz neked!” (Kb. a Tisza Párt verziójában.) A hamarosan várható „nemzeti konzultáció” semleges a két értelmezés között, bár tendenciózusan hamis színben tünteti fel a Tisza vonatkozó programját. A Tisza kommunikációja utóbb szintén a két értelmezés között lavíroz, de végezetül érdemes megvizsgálnunk, mi a helyzet akkor, ha mindkét párt kampányüzenetére az utóbbi értelmezés a helytálló.

Hogy erkölcsileg elfogadható-e a fenti kampányüzenet az utóbbi értelmezésben, erősen függ attól, milyen versenyhelyzetből hangzik el. Aki először kampányol önérdekre hivatkozva, az a választási etika nézőpontjából erkölcsi visszaélést követ el. Lerontja a kampánydiskurzust, illegitim döntési szemponttal csalogatja magához a választópolgárokat, hogy saját versenyelőnyét növelje. A reaktív helyzetbe kerülő politikai ellenfél vagy igyekszik más területen behozni az így elszenvedett versenyhátrányt, miközben tartja magát a kampány erkölcsi normáihoz, vagy maga is lesüllyed a nemtelen támadó szintjére, hogy kompenzálja az elszenvedett versenyhátrányt. Egyet azonban nem tehet: nem nézheti tétlenül a versenyhátrányát, nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy saját maga is egy versenyben van, amelyet meg kell nyernie ahhoz, hogy a közjó általa képviselt felfogásának – demokratikus úton a hatalomba kerülve – érvényt szerezzen.

Ha a reaktív helyzetben lévő fél eleve sokkal rosszabb esélyekkel küzd a versenyben, akkor sokkal kevesebb lehetősége van az erkölcsi korlátokon belül, a választók önérdekére apellálás nélkül felvenni a kesztyűt. Ha pedig egy párt nem veszi fel a kesztyűt, azzal nemcsak magának árt, hanem cserben hagyja azokat is, akiknek a közjóról vallott felfogását képviselni hivatott. A Tisza Pártra jelenleg mindez igaznak tűnik: az adórendszer körüli csetepatéban reaktív kommunikációs helyzetbe került a Fidesszel szemben, az utóbbi pedig – a Tisza Párttal ellentétben – óriási erőforrásokhoz fér hozzá, és érdemi korlátok nélkül használja kampánycélokra a közpénzeinket. Ha tehát az erőforrásokban túltengő és a kampány erkölcsi szintjét romboló Fidesz elhiteti a választókkal, hogy elfogadható önérdekük alapján mérlegelni a jelöltek, pártok között, akkor előfordulhat, hogy a Tisza Párt kénytelen ehhez legalább részben igazodni. Aki ugyanis nyerni akar – és pártként már tartozik is a választók egy részének azzal, hogy megpróbál nyerni –, az nem hányhat fittyet a választók motivációira – akár dicséretesek ezek, akár nem.

Ettől még pusztán önérdek alapján választópolgári döntést hozni (akármely párthoz is vezet ez bennünket) nem lesz erkölcsileg elfogadható, és mint általában, erkölcsileg elfogadhatatlan cselekedetre buzdítani másokat szintén nem helyeselhető – akármely párt kampányol is így. De a versenyben érvényesülés kényszere, amely a képviselet feladatából következik, továbbá a verseny már erkölcsileg korrumpált mivolta, amit az erőforrásfölényben lévő fél idézett elő, együttesen az erőforráshátrányból küzdő lévő fél reakciójának valamelyest enyhébb erkölcsi megítélését indokolják.

Ugyanakkor az erkölcsi megfontolások nem válnak semmissé a versenyhátrányban lévő, jóhiszeműnek feltételezett fél oldalán sem. A kampányban szorult helyzetbe került félnek is kötelessége az első adandó alkalommal elkezdeni javítani a közbeszéd minőségén, de legalább felhagyni annak további rombolásával, és (újra?) úgy beszélni a választópolgárokhoz, mint akik a közjó letéteményesei, nem pedig csak önmagukkal törődő egyének.

A szerző filozófus, jogász, egyetemi adjunktus. „Választási etika: új perspektívák” c. kutatási projektjét az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíja támogatja (BO/430/22).

A címlapkép illusztráció.