Ahány ház, annyi szokás, ahány ország, annyiféle karácsony – legalábbis a külsőségeket tekintve, hiszen a dátum adott, a keresztény kultúrkörben az is, hogy épp mit ünnepelnek. Abban viszont már nincs akkora egyetértés, hogy hogyan. Lehet, hogy egy angol elborzadna a harmadik emeleti panellakás fürdőkádjában úszkáló pontyon, egy izlandi a kocsonyán (pedig ők birkafejet is esznek), egy kenyai meg nem értené, hogy miért szenved valaki órákon keresztül a lakás egyetlen használható konyhakését gumikalapáccsal püfölve csak azért, hogy végül ferdén beleszerencsétlenkedjen a talpba egy fenyőt, aminek addigra a legtöbb levele lehullott, a konyhaszekrény tetején tárolt díszeket sikerült leejteni, a bejgli kirepedt, a kutya meg megette a töltött káposztát. A magyarok viszont azon csodálkoznának, hogy hogy néz már ki a csengettyűkkel feldíszített trópusi fa, illetve azon, hogy az izlandiak miért azt tartják a lehető legjobb karácsonyi programnak, ha békén hagyják őket, és leülhetnek nyugodtan elolvasni az ajándékba kapott könyvet.

Izland: könyvmolyok és bilinyaló manók

Olvasni jó. Karácsonykor olvasni is jó, de nem számít hagyománynak – legalábbis a legtöbb helyen. Izlandon viszont igen, aminek több oka is van. Az egyik az, hogy ott már nagyon régóta mindenki tud olvasni, a másik pedig az, hogy a második világháború alatt a legolcsóbb és leginkább praktikus ajándék a könyv volt: mindenből hiány volt, papírból viszont éppenséggel nem.

Ez az izlandi kiadóknak persze nagyon jól jött, de nem is nagyon kellett győzködni a lakosságot arról, hogy olvasni jó, Bernáth István irodalomtörténész-műfordító a Három izlandi történet című könyv előszavában már ismertette a nagyközönséggel, hogy a sziget lakói hagyományosan szeretnek írni-olvasni, olyannyira, hogy 1969-ben az országban 290 lakosra jutott egy kiadott könyvcím. Összehasonlításképp: Magyarországon ugyanebben az évben, amikor a könyvkiadók még jelentős támogatásokban is részesültek, 2000 főre jutott egy új cím. Az olvasásnak Izlandon addigra már komoly hagyománya volt: a zord telek miatt a fiatalon leölt állatok bőréből kiváló minőségű pergamen készült, amire az ottaniak bőszen írtak is, egyebek mellett ennek köszönhetjük Snorri Sturluson költő prózai Eddáját is.

Külön érdekes, hogy miután Gutenberg feltalálta a könyvnyomtatást, az izlandiak még mindig ragaszkodtak a pergamenhez: ritkaság, de preparált állatbőrre még könyvet is nyomtattak. Bónusz, hogy míg több külföldi szokást csak nehezen lehetne itthon másolni (kinek a kertjében van banánfa?), ezt nem nehéz: vacsora után elég kitölteni egy pohár bort, esetleg gyújtani egy gyertyát, kézbe kell venni egy könyvet, és kész. Az pedig külön megnyugtató, hogy Izland messze van, és az ottani karácsonyi manók bizonyára nem veszik a fáradságot, hogy Magyarországra látogassanak, ami jó hír, mert az izlandi karácsonyi manók között van kecskeabuzáló, bilinyaló és gyerekevő is. Igaz, ez utóbbi nem manó, hanem macska, de ez bizonyára kevéssé vigasztalja a gyerekeket (ráadásul néha megtévesztésig hasonlít a vasorrú bábára, ami viszont cseppet sem hasonlít egy macskára, csak hogy még bonyolultabb legyen a helyzet).

Japán: csirke csirkével

Ha karácsony és Japán, akkor KFC – egy ideje már lehet róla tudni, hogy a hetvenes évek óta valamiért a gyorsétteremlánc az országban egybeforrt a karácsonnyal, olyannyira, hogy az ottani éttermek a forgalmuk harmadát ebben az időszakban bonyolítják le. A zseniális árukapcsolás állítólag Takeshi Akawarának köszönhető, aki az első japán csirkéző igazgatójaként ebben látta meg a megoldást az étterem forgalmának növelésére. Korábban az országban nem igazán törődtek a karácsonnyal, ami, tekintve, hogy a lakosság mindössze 1 százaléka keresztény, nem is olyan meglepő.

Az viszont már igen, hogy a kulturális gyökerek hiánya ellenére a japánok nagyjából fele megünnepli a karácsonyt, akár KFC-vel, akár anélkül, bár az ünnep nem egészen úgy néz ki, ahogy Európában megszoktuk: egybecsúszik valamelyest az újévvel, ráadásul a Valentin-nap is nyomot hagyott rajta, így a csirkézés után a szigetországban elsősorban a szerelmesek szokták megajándékozni egymást. David W. Plath amerikai antropológus 1990-es tanulmánya szerint ez volt az egyetlen olyan ünnep, aminek a népszerűsége a második világháború után növekedett az országban; a karácsonyt először a nagyvárosokban kezdték el népszerűsíteni, de nem sokkal a háború vége után már vidéken is egyre többen ünnepelték. Akármilyen meglepőek tudnak lenni az európaiak számára a japán szokások, az izlandiakkal nem tudják felvenni a versenyt: sehol egy gyerekevő macskatroll vagy bilifétises törpe.

Kenya: se hó, se fenyő

A fehér karácsony Magyarországon is egyre ritkább, de itt legalább van rá némi esély – nem úgy Kenyában, ahol soha nem is volt. A hóhiány miatt nyomasztó kérdés lehet, hogy akkor min hozza a Télapó az ajándékot (abba, hogy valóban ki hozza az ajándékot, a Télapó, a Mikulás, a Jézuska vagy az Angyalka, most ne menjünk bele: Kenyában a Télapó hozza). Mivel a szán értelemszerűen nem látszik, a rénszarvas pedig még kevésbé illeszkedik a kenyai díszletek közé, mint a hó, a Télapó itt tevén vagy Range Roveren érkezik.

Ez utóbbi még az izlandi trolloknál is meglepőbbnek tűnik, az mondjuk már kevésbé, hogy a télapósimogatók ebben az országban is inkább a nagyvárosokban találhatók. És ha már hideg nincs, karácsony viszont van, a karácsonyi menü, legalábbis a Kenya Wildlife Tours tájékoztatása alapján, grillezett mindenféle rizzsel és sörrel. Miután az időjárás-jelentés december 24-re 26 fokot jósol Nairobiban, ez sokkal jobb ötletnek tűnik, mint a töltött káposzta. Mivel nemcsak hó nincs, hanem fenyő sem, a karácsonyfát egyesek valamilyen ciprusfélével pótolják.

Egyesült Államok: nyolc óra munka, nyolc óra ropogás

Bár sok minden különösnek tűnhet az amerikai karácsonyban, az egyik legérdekesebb benne a kandallótévé töretlen népszerűsége. A műfajt egyesek szerint a Coca-Cola találta ki, ami valószínűleg ugyanúgy nem igaz, mint az, hogy a Mikulás az amerikai cég reklámjai miatt kapott piros ruhát. Mások szerint a fejlesztést Fred Throwernek, a New York-i WPIX-TV Channel 11 igazgatójának a fejéből pattant ki az ötlet, amit azóta rengetegen másolnak, sikerrel - íme, nyolc óra munka után nyolc óra ropogás:

Ez már valószínűbbnek tűnik: Thrower 1966-ban vetette fel, hogy december 24-re az adón megszakítások nélküli kandallóropogást sugározzanak három órán keresztül, ezzel egy időben pedig a WPIX-FM rádióadón karácsonyi dalokat játsszanak. A kandallófelvétel 17 másodpercenként ismétlődött, és hatalmas sikert aratott, akkorát, hogy bár 1970-ben egy kaliforniai kandallónál új anyagot vettek fel, két évtizeden keresztül folytatódott a műsor. 1990-ben a csatorna vezetősége úgy döntött, hogy nem éri meg a háromórányi reklámbevétel-kiesés, és a kandallót levették a műsorról. A rajongók ezt nem hagyták annyiban, petíciót indítottak, tíz évvel később pedig visszakapták a tévékandallót – de most már számtalan verzió közül lehet válogatni, a Netflixen 2023 utolsó hetében a kandalló volt a második legnézettebb műsor Amerikában, míg a kifinomult ízlésű rajongóknak szánt, nyírfás Fireplace for Your Home: Birchwood Edition volt a negyedik. A Netflix sima kandallós műsorához kanadai fenyőt használtak tűzifának, a műsor rendezője, George Ford két éven át dolgozott a tökéletes kandallófelvételen, végül 200 próbálkozás után készültek el a műsorok.

Ukrajna: a nyolc láb benne van a pakliban

Bár egyes források szerint a karácsonyi pók meséje nem feltétlenül Ukrajnából származik, hanem Németországban és Lengyelországban is ismerik, máshonnan nem láttam emlegetni, hogy valakik pókokkal díszítenék a karácsonyfát – ilyesmit előzetesen úgyis csak az Addams családról feltételeztem volna. Mégsem ez a helyzet, úgy tűnik, Ukrajna nyugati részén, illetve az ukrán származású emigránsoknál is gyakran előfordul, hogy stilizált pókhálókkal vagy pókfigurákkal díszítik fel a karácsonyfát. A szokás mögött egy mese áll; a karácsonyi pókról szóló történet sok változatban kering, de nem különböznek egymástól olyan sokban, és ahogy az egyik verzió írója, az amerikai Trinka Hakes Noble is megjegyezte a mese előszavában, ő jól tudja, hogy az ember a karácsonyfával akár egy pókot is bevihet a lakásba, és amikor utánanézett a dolognak, arra is rájött, hogy a pókok díszes hálót szőnek, szóval a pókmese innentől fogva gyakorlatilag igaz (a mesét magát több országban is ismerik, különböző változatokban, így akad belőle svéd, lengyel, orosz, dán és norvég is; ezekben az országokban állítólag szerencsét is hoz, ha valaki pókhálót talál a karácsonyfán).

A történet szerint egy erdő szélén élő szegény özvegyasszony egy szép nyári napon leejtett egy fenyőtobozt. A tobozból kiszóródó magok gyökeret eresztettek a kunyhó földpadlójában, az asszony gyerekei pedig megörültek, hogy abban az évben lesz karácsonyfájuk. A fácska szépen is fejlődött, de mire eljött a karácsony, a családnak nem volt elég pénze arra, hogy fel is díszítse a karácsonyfát. A gyerekek szomorúan tértek nyugovóra, de reggel, amikor felkeltek, látták, hogy a fát pókháló borítja, amikor pedig kinyitották az ablakot, a reggeli napfény arany- és ezüstszálakká változtatta a pókhálót (mások szerint ezt személyesen Szent Miklós, esetleg a Kis Jézus tette, abban viszont minden forrás egyetért, hogy innentől fogva az özvegynek és a gyerekeknek nem kellett többé nélkülözniük).

Megjegyzendő, hogy Trinka Hakes Noble változatában dupla csavar is található, ott ugyanis nemcsak a történetben szereplő emberek, hanem a pókok is szegények, de karácsonyi jelleggel annyit elárulhatok, hogy a végén minden jóra fordul.