Kamu randiappal csalja lépre Putyin katonáit egy lengyel művész

Két éve februárban, az észtországi Narva városában debütált egy színházi előadás, amely egyszerre performansz, radikális kiberaktivizmus, technológiai bravúr – és nem utolsó sorban egy gyilkos rezsimmel szembeni vádirat. Először talán a Spy Girls című előadás nézői sem lehettek biztosan abban, hogy amit látnak, az minden pillanatában eleven és valódi-e, nem pedig kitalált és megrendezett események láncolata. Pedig eleven és valódi: az alkotók egy randiapplikációt működtettek élőben a színpadról. Az orosz Telegramra fejlesztett fake randiapp, illetve hamis női profilok segítségével már hosszabb ideje kapcsolatban álltak orosz katonákkal, az előadás során pedig élőben szövődnek tovább ezek a virtuális viszonyok. Három maszkos, a kilétét eltitkoló szereplő a színpadról működteti a teljes technológiai apparátust, és ott helyben teszi a közönséget a felkavaró és felforgató akció részesévé. Hívják a „partnereiket”, és beszélgetnek velük.

A katonák végig abban a hitben vannak, hogy létező nőkkel létesítenek online kapcsolatot, és valódi beszélgetéseket folytatnak, pedig nem: a randiapp adatokat gyűjtött róluk, lokalizálta őket, és ezeket az adatokat megosztotta az ukrán katonai hírszerzéssel. Így képet lehetett alkotni bizonyos csapatmozgásokról, a fronton és a hátországban zajló tevékenység egyes elemeiről, valamint a személyi állomány egy részének állapotáról is.

Kegyetlen tréfa? Könyörtelen eljárás? Az applikáció „terms and conditions” részébe az alkotók beleírták, mi fog történni, csak éppen az appot letöltő és a feltételeket egy kattintással jóváhagyó férfiak valószínűleg nem olvasták el. A Spy Girls valóban etikai és morális határokat feszeget, de ha arra gondolunk, hogy tulajdonképpen az orosz dezinformációs technikákat sajátítja ki, fordítja meg és irányozza az orosz hadsereg ellen, akkor már árnyaltabb a kép.

Hiszen az oroszok fejlesztettek például olyan fake weboldalakat, mint a WarTears.org, vagy ForeignCombatants.ru, amelyeken ukrán családok illetve katonák kereshették a hozzátartozóikat – miközben persze a személyes adataik begyűjtésére szolgált az egész. Innen nézve a Spy Girls csupán az agresszor eszközeit veti be az agresszor ellen.

A bemutatás helye és kontextusa különösen érdekes. Az észtországi város a Narva folyó mentén helyezkedik el, amely az EU és a NATO külső határa, azon túl Oroszország kezdődik. Az ott élő, döntő többségükben orosz anyanyelvű lakók folyamatos célpontjai a putyini propagandának, ami az Ukrajna elleni teljes körű háború megindítása óta szintet lépett. A folyamatosan terített dezinformáció mellett, az orosz oldalon lévő Ivangorodban időnként hatalmas képernyőket is felállítanak, amelyeken propaganda anyagokat közvetítenek – mint ahogy ez például 2023 májusában történt, a folyóparton rendezett koncert keretében, amikor a Győzelem napi parádé diadalmas képeit sugározták az unió polgárai felé.

A Spy Girls kitalálója a lengyel színházi rendező és kiberaktivista, Magda Szpecht. Oknyomozó újságíróként kezdte pályáját, ezután fordult a színház felé. Krakkóban és Wroclawban tanult rendezést és kreatív írást, közben az aktivizmus különféle formái és az open source intelligence (OSINT, nyílt forrású hírszerzés) is foglalkoztatták. Most pedig úgy érezte, hogy az Ukrajnában dúló orosz agresszió közepette kevés az, ha színműveket állít színpadra. Többre és másra van szükség.

„A Spy Girls folyamatában a közönséggel együtt annyira közel kerülünk a tényleges frontvonalhoz, hogy a szemébe tudunk nézni az ellenségnek – bizonyos esetekben még a nadrágjába is. Számomra itt a legfontosabb filozófiai kérdés az volt, hogy művészként jogunk van-e részt venni egy fegyveres konfliktusban úgy, hogy közben a művészet és a művészeti intézmény kereteit és eszközeit használjuk – mondta a Qubitnek Magda Szpecht. – Vagyis alapvetően az, hogy az művészet képes-e ölni. Megtehetjük-e ezt a fajta szolidaritási gesztust azok felé a barátaink felé, akik Ukrajnában a hadsereghez csatlakoztak? Mi van akkor, ha találunk egy ismeretlen orosz katonai pozíciót, átadjuk a helymeghatározási adatokat a hírszerzésnek, aztán bombázzák az adott helyet, és ott emberek halnak meg? A kérdés tehát az volt, hogy a színház és a művészet háborús időkben képes-e ténylegesen ölni.”

Arra a kérdésre, hogy mit gondol az etikai és morális határsértésről, valamint a konkrét katonai következményekről, Szpecht azt mondta, hogy a Spy Girls projekt nem volt képes olyan információval szolgálni, amit az ukrán hírszerzés magától ne tudott volna. „Sokkal kevésbé vagyunk képzettek, mint az ukrán hírszerzés. Szóval nem bizonyultunk különösebben hasznosak az igazán komoly adatok tekintetében, de bizonyos információk, amelyek a birtokunkban voltak, valamelyest használhatók lehettek. Leginkább a logisztikára vonatkozók.” A katonák fotóiból és videóiból ugyanis a csapatok állapotára, felszereltségére, illetve a katonák között uralkodó harci morálra is következtetni lehetett. „Mindazok, akikkel beszéltünk, jobbára nagyon szegények és rendkívül rosszul felszereltek” – mondja Szpecht. Sok évtizedes, maradék katonai holmikat kaptak, sőt, olykor az Ali Expressről rendelt hamisítványokat is, amelyek a NATO-katonák felszereléseit utánozzák.

„Ahogy az is elég gyakori az orosz hadseregben, illetve az orosz társadalomban, hogy az emberek megpróbálnak közvetlenül a »cárhoz« szólni. Így találtunk például olyan videókat, ahol annak a katonának az egysége, akivel beszéltünk, Vlagyimir Putyinhoz intéz üzenetet. Arról beszélnek, hogy nincs lőszerük, nincs fegyverük, hogy ők simán csak ágyútöltelékek. Konkrétan azt mondják: »emberek vagyunk, nem hús«.”

A rendező számára ugyanakkor másfajta tanulságokat is hordoz a Spy Girls. Mint elmondta, érdekelni kezdte, hogy a beszélgetésekből milyen szélesebb társadalmi háttér és miféle pozíciók rajzolódnak ki. „Érdekel a patriarchátus és az imperializmus metszéspontjának feminista kritikája: hogy az ideológia miként formálja a család, vagy a szerelem képét az orosz katonák fejében.”

Szpecht szerint nyilvánvaló, hogy ezek a radikálisnak tűnő, kiberaktivista beavatkozások sem képesek megváltoztatni a háború menetét, hiszen az igazi harcok a frontvonalon zajlanak. „De azt is hangsúlyozni akartam, hogy létezik hibrid háború, és manapság az internetet fegyverként használják. Nem csupán ártatlan eszköz, ami összeköti az embereket, hogy csevegjenek a barátaikkal.” Közben pedig tesztelte a saját érzéseit, viszonyulásait is. „Valójában egyetlen tisztességes embert kerestem. Olyan valakit, akit ki akarsz onnan menteni. De ennek a több mint kétszáz beszélgetésnek a során nem akadt senki, aki ilyen lett volna. Nagyon meglepett, hogy milyen mennyiségben volt jelen a gyűlölet és az ostobaság.”

Nem ez az egyetlen munka, amelyben Magda Szpecht a cselekvés és az intervenció lehetőségeit keresi a technológia, az alkotás és az aktivizmus közös metszetében. Szpecht egy kitalált karaktert (vagy inkább perszónát) mozgat, amelyet Cyber Elf-nek nevez, és ezt a háború kitörése óta zömmel az orosz propaganda ellensúlyozására használja. Kollégáival térképre viszik az ukrajnai háború eseményeit és azok képi dokumentumait (Eyesonrussia.org), de készítettek adatelemző dokuvideót is a Mariupol városát ért károkról.

Létrehoztak egy hamis adománygyűjtő oldalt is, amelyen keresztül orosz emberektől irányítottak át pénzt – ők azt hitték, az orosz hadsereget támogatják, valójában Ukrajnába ment az adomány. „Ki mondta, hogy a művészeknek mindig csak »jónak« kell lenniük?” – teszi fel a kérdést Cyber Elf jelmezében az alkotó. Foglalkoztak az álhíreket és orosz propagandát terjesztő lengyelekkel is: nyomon követték tevékenységüket, összegyűjtöttek mindent, amit csak lehetett. „Elküldtük az illető barátainak, családjának, munkahelyének azzal az üzenettel, hogy tényleg együtt akarnak-e működni valakivel, aki nap mint nap azt mondja, hogy Vlagyimir Putyinnak igaza van. Ez a fajta »bosszú« tökéletesen működött. Ma viszont, amikor AI gyártja a tartalmat, botok támogatnak más botokat, és botok olvassák a botok által előállított tartalmakat, ez már rendszerszintű megközelítést igényel." Szpecht szerint meg kell érteni, hol és milyen pénzből készül mindez, honnan jön, és hol lehet csapást mérni rá.

„Az ember folyamatosan azt kérdezi magától, hogy meddig mehet el. Több kezdeményezésben is dolgozom, amelyek háborús bűncselekmények archiválásához kapcsolódnak, és ezzel a tudással, illetve annak közeli, néha szinte valós idejű megfigyelésével, hogy egy ilyen kegyetlen háború ma Európában miként válik lehetségessé, újabb réteg adódik ehhez a kérdéshez: hogyan lehet dolgozni ebben a helyzetben, ha valóban hatékony akarsz lenni? Lehet-e végig morálisnak, igazságosnak maradni közben? Mert úgy tűnik, hogy ami száz százalékig morális és igazságos marad, annak végül csak valamilyen szimbolikus jelentése lesz.”

Szpecht következő darabja is a háborúval foglalkozik, egész pontosan egy katonanővel az ukrán hadseregben (She Stands In The Middle Of The Battlefield, 2025). Valós személyről van szó, színházi alkotóról, aki félbehagyta nemzetközi karrierjét, és belépett a haderő kötelékébe. Szpecht a vele folytatott beszélgetésekből, online üzenetváltásokból írt librettót, amelyhez zene készült. Egyszemélyes operának is nevezhetnénk: az előadást egy olyan színésznő játssza, aki élőben szólaltatja meg a zenét a színpadi hangszerparkkal.

Ez a gondolkodásmód a kultúra intézményi környezetét is teszteli: mit vállal és mit nem, milyen mértékig foglal állást, mennyire képes képviselni és megvédeni a benne dolgozókat? Szpecht előadásait az Aefekt nevű csoport jegyzi producerként, a Spy Girlst az észt Vaba Lava független színházi centrum gondozta, de Észtországon kívül másutt is játszották. Éppenséggel budapesti bemutatóról is szó volt, de ez egyelőre anyagi okokból nem valósult meg.

„Az én felfogásomban ez nem más, mint kortárs színház. Kapcsolódik a hagyományhoz is, hivatkozhatnék itt Bertolt Brechtre például. Hiszem, hogy az én küldetésem is az, hogy erős politikai művészetet hozzak létre, amely valamennyire képes megváltoztatni az emberek gondolkodását. A Spy Girls-zel azt próbálom elérni, hogy mindezeket a morális és etikai kérdéseket felszínre hozzam. De a legfontosabb mégis az, hogy megmutassam: aktívan részt kell vennünk a történelem alakulásában. Nem szabad magunkat ettől eltávolítani.”