Kezdetben volt a fazék, majd a dzsezva. Aztán elszabadult a pokol, és gyors egymásutánban jött a a Faema E61, a Budapest BPR-18 vagy épp a Sanremo Café Racer – már ahhoz képest gyorsan, hogy mióta isznak kávét Európában: a Faema 1961-es, a Café Racer gyártása 2015-ben indult. Ez utóbbi egy profi kávéfőző profi baristáknak, 3,7 és 7 millió forint közötti árral, modelltől függően. Az Elektrotechnikai Gyűjteményben (ami a tetszhalott és elvileg Debrecenbe költöző Közelekedési Múzeumhoz tartozik) a fazék és a prémium kávéfőző is megtekinthető egy március 4-én nyílt időszaki kiállításon, a Fő a kávén, aminek két nagy hibája van: az ember megkívánja tőle a kávét, amit helyben kap is, és a vintage kávégépeket, amiket nem kap. Egy 1964-ben gyártott, működőképes Faema E61-es kávéfőző nagyjából négyezer euróba kerül, elfoglalja a fél konyhát, bele kell kötni a vizet, de akinek nem kellene, annak vagy nincs ízlése, vagy nem szereti a kávét, vagy mindkettő.

Magabiztosan és teljesen hazug módon kávékedvelőnek vallom magam: az első tárgy, amit megvettem a lakásba, amikor még csak két szék, konyhabútor és egy tűzhely volt benne, egy Bialetti Brikka volt, amiben nagyjából egy kiló kávét égettem szénné, mielőtt sikerült volna kinyerni belőle valami kávéhoz hasonlót, de akkor már majdnem baristának képzeltem magam. A Brikkáról azt lehet tudni, hogy egy sima kotyogós kávéfőző egy olyan alkatrésszel (nyomásfokozó szelep), amit hivatalosan arra találtak ki, hogy az alacsonyabb nyomás ellenére imitálja az espresso tetején keletkező cremát, nem hivatalosan pedig arra, hogy az ember inkább felejtse el ezt az egész kávéfőzés-dolgot, vegyen egy kapszulásat vagy egy üveg instant kávét, és ne főzzön soha többet olyan kávét, ahol bele tud nyúlni a folyamat bármely részébe. Ez ilyen olasz dolog: maga a kávéfőző legalább szép, ha az ember nem bánja, hogy valami folyamatosan a kudarcaira emlékezteti, jól mutat a konyhapolcon.

A Pilvax pörkölőjétől az olasz csodáig

Ez persze még csak a jéghegy csúcsa: bár a kotyogós csinos darab, azért nem lehet elektromechanikai csodának nevezni, pláne azért, mert nem is az. De nem elektromechanikai csoda a Pilvax kávépörkölő eszköze sem, ami egy irdatlan teatojásra hasonlít, és nyílt tűzön pörkölték benne a kávét, és nem az a különböző pesti kávéházakból származó csészék sora sem – nem is beszélve arról a tömörfa asztalról, amiről először azt hittem, hogy az is a Pilvaxból jött, de nem, ez csak egy sima századfordulós asztal.

Vannak még hamutálak, kanalak és kávészsákok is, a háttérzaj pedig egy nyugodalmas kávéházat idéz: gurulnak a babok, csilingelnek a kanalak, és mivel a kasszánál az időszakos kiállítás idején az MTRM Roast kávéit is kóstolhatjuk, néha megszólal a kávégép is. Ez kissé furán hat, amikor az ember még csak a kávébabot rágcsáló etiópoknál tart a kronologikusan felépített kiállításban, de a kávéillat kárpótol a hangért. A későbbiekben, a bejárattól távolabb pedig már inkább az jut az ember eszébe, hogy milyen hangja lehetett az 1913-as olasz La Pavoni Omega presszógépnek, ami pont úgy néz ki, mint egy jelentősebb szent ereklyetartója, van vagy egy méter magas és tippre úgy száz kiló, sas is van rajta, de természetesen otthonra is kéne. Már csak a sas miatt is.

Jementől Pestig

A kiállítás a kávé eredettörténetével indít, ami egyébként egy jó kis történelemlecke is: bár néhányan vitatják, itt az etióp eredetről és a jemeni közvetítésről szóló forgatókönyv kapott helyet egy térképen, valamivel az 1915-ből származó dzsezvák (most már elárulhatom: kávéfőző edények) után és Mikes Kelemen előtt. A kávétörténeti gyorstalpaló ugyan érdekes, de még érdekesebb, hogy hogy kerül ide Mikes Kelemen – Petőfin már meg sem lepődöm, a Pilvax az Pilvax, lelki szemeim előtt látom is, ahogy a viharvert tömörfa asztalra csapva szabadságharcot hirdet, természetesen alaposan bekávézva. Ha már itt tartunk, a kiállításból is kiderül, hogy a kávéház nem feltétlenül az a kávéház, amit ma kávéháznak gondolhatnánk: ahhoz, hogy valamit így lehessen hívni, szükséges volt legalább két biliárdasztal, élő zene, ételek, italok, no meg kávé is, de a többi nélkül az üzlet legfeljebb kávékimérésként működhetett.

A magyarok kezdetben ódzkodtak a kávétól, mert túl törökösnek gondolták (már csak azért is, mert a török hódoltság időszakában a törökök kávéztak csak), a külföldön tanuló diákok azonban később igényelték, hogy Pesten is kávézhassanak, ezt először örmény kávéárusoknál tehették meg, aztán hipp-hopp, sorra nyíltak a kávéházak, ahol nemcsak a márciusi ifjak kávéztak be alaposan, hanem a magyar irodalom egyéb nagyságai is Karinthytól Kosztolányin át Mándy Ivánig. Mint a biliárdból és a többiből kiderült, erős lehet a gyanú, hogy nem csak kávé fogyott, de ez most mindegy is.

Moriondótól Kádárig

Hagyjuk az asztalokat, irány az elektrotechnika: Angelo Moriondo első, 1885-ös presszógépe után (ez nem látható, de az előbb említett 1913-as Omega se kutya) egymást követik azok a gépcsodák, amik nélkül ugyan lehet élni, de nem érdemes. Ugyan fogékony vagyok a hülyeségek vásárlására, valójában a Bialettit is azért vettem meg, mert a maga nemében az olasz dizájn egyik csúcspontja, még ha el is égetem benne a kávét, az itt felvonultatott gépek közül talán csak a gázzal és villanyal működő hibrid megoldás nem kellene, különben simán kipakolnám a lakást, és csak gyönyörködnék bennük.

A Budapest BPR-18 például kiválóan fest, és csak dob a fényén, hogy a Mézes Mackóból származik – arról a helyről, ami azzal égett be az emlékeim közé, hogy a szüleimmel elmentünk volna oda, de addigra végleg bezárt.

A magyar kávéfőzők között kiállított Mocca-2 egyenesen Kádár János egyik vadászházából származik, ami szintén egy hozzáadott érték, és jól összeköthető azzal, hogy a titkosszolgálatok annyira jó helyszínnek tartották a presszókat, hogy még az ügynökök kiképzésére szolgáló filmben is kiemelték őket (a teremben egy film is megy egy jelentésről). Aki valami rosszban töri a fejét, az biztos kávézni és dohányozni fog, ugye (mellékszál, de 1737-ben Pesten tűzvédelmi okokból betiltották az utcán való dohányzást, ami szintén kedvezett a kávéházak divatjának, mert ott meg lehetett dohányozni is).

A magyar presszó

Ez a kiállítás legérdekesebb része: a hétköznapok és a magyar kávégépek, amilyeneket az ember akár láthatott is még (ettől függetlenül még mindig jobban kéne egy Faema E61, mint egy Star2 vagy egy Mocca). „A mi nemzedékünknek a presszó jutott”, olvasható egy Tamás Gáspár Miklós-idézet a kávégépek között, és tényleg, a nála fiatalabbaknak még az sem: nemcsak a nagy kávéházak tűntek el visszahozhatatlanul Budapestről (hol van még két biliárdasztal, cigányzenekar, Karinthy és Rejtő?!), hanem ez az életérzés is. Már nem lehet egy jó feketét kapni (üvegpohárban), a Keletinél a Derby presszóban is lecserélték a klasszikus fekete-fehér padlólapokat, cserébe viszont kaptunk specialty kávékat, terroirt, baristákat, latte macchiatót meg miegyebet.

Mire idáig jutottam a boomerkedésben, és meghallgattam, hogy mit gondol Cseh Tamás, Mikes Kelemen és Karinthy a kávéról, a végére is értem a kiállításnak (a kiállítótér nem nagy, de elég sok minden van benne). Épp igazolva éreztem volna magam, hogy hát tessék, tulajdonképpen az történt, hogy az ember a kávét és a fazekat annyira túlbonyolította, hogy még egy viszonylag egyszerű, 9 baros nyomású kávéfőző is több alkatrészből áll, mint ameddig el tudok számolni (szelepek, fúvókák, tömítések!), amikor a kijáratnál, a Kandó-féle 50 periódusú fázisváltós rendszer árnyékában megkínáltak egy kávéval. Nem mondom, hogy életem legjobb kávéja volt, de nagyon jó volt, és akkor úgy éreztem, hogy megérte: megérte, hogy a hollandok kicsempészték a kávécserjét Jemenből, megérte, hogy az olaszok hűtőszekrény méretű presszógépekkel kezdtek kísérletezni, és megérte az is, hogy a századforduló után már hétköznapi konyhákban is lehetett normális kávét főzni, nem csak dzsezvában.

Ettől függetlenül azért csak kéne egy Faema E61-es, a fene egye meg.

Elektrotechnikai Gyűjtemény, Budapest, 1075 Kazinczy utca 21. Nyitva tartás: Szerda, csütörtök, péntek, vasárnak: 10-17, szombat: 10-19. Látogatható: 2026. március 4-től 2026. október 31-ig.