„Próbálja meg megállni, és ne másszon fel a rakétamászókára” – figyelmeztetett viccből egy múzeumi dolgozó, amikor kedd délután megérkeztem a Budapest Történeti Múzeum (BTM) Vármúzeumába. Nem tudhatta, hogy az egyik nem is annyira titkos vágyam, hogy valahonnan szert tegyek egy igazi rakétamászókára, elhelyezzem a kertben, és örökre befoglaljam a legfelső szintet. Azt még nem sikerült eldöntenem, hogy pirosat, kéket vagy többszínűt szeretnék, de mivel mászóka nincs, ezért ez teljesen elméleti kérdés marad.

„De nem a menő fajta” – folytatta, mielőtt még túlzott izgalomba jöttem volna. Ilyen az én szerencsém, még akkor sem nosztalgiázhatok egy jót, amikor egy olyan kiállítást nézek meg, ami hivatalosan a Magyarország és az űrkorszak (1957-1983) alcímet viseli, még hivatalosabban pedig azt, hogy Irány a Galaxis! A mászóka tényleg nem a menő fajta volt, inkább amolyan temus változat: úgy nézett ki, mintha egy hozzám hasonló rakétamászóka-hiányos őrült hegesztette volna össze a sufniban, de hát ne legyünk telhetetlenek. Itt is engedtem el az álmaimat is: ha a BTM se tud egy épkézláb mászókát szerezni, nekem itt aztán végképp nem terem se babér, se mászóka, legfeljebb építtetek egyet, ha nyerek a lottón. Semmivel nem nézne ki hülyébben a kertben, mint itt, a Barokk teremben, ahová olyan zseniálisan nem illett, hogy már majdnem illett is.

Szputnyiktól Farkasig

A rakéta megadta az alaphangot: kicsit piros, kicsit kék, kicsit savanyú, de a miénk, ahogy a miénk az a sor korosztálytól függően enyhe, közepes vagy pusztító nosztalgiát keltő tárgy, kép és felvétel is, amit a nagyjából másfél óra alatt bejárható kiállításon meg lehet nézni.

Az anyag hivatalosan a Szputnyik fellövésétől, az űrkorszak hajnalától (1957) indul, és nagyjából Farkas Bertalanig tart, de azért ezek egyrészt nem olyan szigorú határvonalak, másrészt pedig maga a kiállítás sem feltétlenül ezekre az eseményekre van felfűzve – inkább arról szól, hogy hogyan is láthatták ezeket az éveket azok, akik a magyar rögvalóságban éltek rakétamászókák, lemezgyáras holdrakéták és futurisztikusnak mondott kagylófotelek között.

Nem is csoda, hogy a mászóka után az egyik első dolog, amivel szembetalálja magát a látogató, Sunyovszki Szilvia és Papp János a Pirx kalandjaiból, egy szkafanderes tévémaci, illetve egy tematikus válogatás a Ludas Matyi űrügyi karikatúráiból. Ebben olyan gyöngyszemek is találhatóak, mint az a kép 1959-ből, amin valaki egy magazinban a csajokat nézi, valaki más pedig azzal dicsekszik neki, hogy ez még semmi, neki felvételei vannak a Hold hátsó feléről. Eddigre már az is világossá válik, hogy itt gátlástalan nosztalgiatúra indul: a tájékoztató szövegek címei a Galaktika magazinban használt betűtípusával készültek, a karikatúrák után pedig már ismerősebb tárgyak és képek következnek, még ha maguk az egyes darabok gyakran már nem is feltétlenül személyes ismerősök.

Nem egy Huniverzum

Az utóbbi években több, kifejezetten magyar tematikájú űrkiállításon is jártam: 2019-ben Kiskunfélegyházán, a Magyari Béla-emlékkiállításon, tavaly pedig a Millenárison, a Huniverzumon, ahol a Millenárison 1100 négyzetméteren dicsőítették a magyar űrkutatást és különösen Kapu Tibort, a második magyar kutatóűrhajóst. Az Irány a Galaxis! egyikre sem hasonlít: a Magyari-kiállításon a csereűrhajós személyes tárgyait lehetett megnézni, a Huniverzumon az emberfeletti méretű Kapu Tibort és a Nemzetközi Űrállomás méretarányos részleteit, itt pedig némi túlzással a szülők-nagyszülők nappaliját, lemezgyűjteményét és játékait, és legnagyobb döbbenetemre a saját hálószobám mását, aminek a bútorzata a jelek szerint megegyezik a tihanyi MSZMP-üdülő dohányzójának berendezésével.

Ez nem azt jelenti, hogy a kiállítás nem informatív, hanem inkább azt, hogy emberi léptékű. Miközben a Millenárison meg lehetett süketülni a hat méter magas kivetített Kapu Tibortól és az űrhangoktól (bármilyenek is legyenek azok a valóságban), minden villogott, sípolt és 3D volt, itt néhány információs tábla, videó és lemez bőven elég volt ahhoz, hogy az ember közelebb érezze magát a hőskor űr felé kacsintgató magyarjaihoz.

Zalotaytól a magyaros étvágyfalatokig

Akinek arra van igénye, bővebben tájékozódhat a KFKI működéséről („Intézet a város mellett”), Zalotay Elemérről vagy a Magyarországon 1978-ban felbukkanó JMRI Doppler-vevőkészülékről – hétköznap délután ennek semmi akadálya nem volt, ráadásul a hosszabb videóknál pont olyan piros tárolós műanyag székek voltak, mint amilyenek minden egyes magyarországi háztartásban a kilencvenes évek környékén, és amiben meggyőződésem szerint mindenki cipőpasztát és cipőkefét tartott.

Akinek ahhoz van kedve, végigsétálhat a magyar űrpop-kultúrán Zsoldos Pétertől Helényi Tibor Star Wars-plakátjaiig, időközben számtalan játékot és számos tárgyi emléket megcsodálva – ezek közül is kiemelkedik a Konzerv- és Paprikaipari Intézet 1980-as konzervgyűjteménye, amivel nemcsak magukat, hanem a magyar űrsikereket is népszerűsítették. A némileg viharvert díszdobozos konzervek között volt sült kolbász aszpikban, sertéspörkölt, sertéssült és valami olyan is, amire, mióta láttam, még jobban vágyom, mint a rakétamászókára: az egyik doboz „magyaros étvágyfalatokat” tartalmazott. Hogy ebből ezzel a névvel miért nem lett nagyobb sláger, mint a Globus klasszikus sóletkonzervje, rejtély.

Sci-fi

Akinél kalapács van, mindent hajlamos szögnek nézni, aki a magyar űrkorszakot vizsgálja, hajlamos elveszni benne – de a látogató is úgy érzi, hogy a Szputnyik fellövése után tényleg minden az űrről szólt, Farkas Bertalan űrrepülését pedig két évtizednyi frusztráció előzte meg.

A lengyel, NSZK-s, román és magyar játékok az űrről szóltak, egymás után jelentek meg a bélyegsorozatok, a Galaktika Európa egyik legrangosabb sci-fi-magazinja lett, a Hungária már nem a szőnyeget csavarta fel, hanem 1969-ben rögtön a Marsra vágyott, de így volt ezzel az Omega, az Apostol, a Solaris és Szűcs Judith is, aki valószínűleg a menedzsere javaslatára a sima diszkót egy mesteri fordulattal szintén áthelyezte az űrbe. Futurisztikus volt a fotel, Mézga Aladár 1973-ban a Gulliverklivel egészen minőségi sci-fiket szállított a nézőknek (az utolsó részt kivéve, de ezt inkább hagyjuk is), Szíriusz kapitány a csúcson volt, és persze ott volt Mikrobi is. Nem magyar, de tiszteletbeli magyar a kisvakond is, persze neki is kellett egy rakéta.

Aztán valahogy valami kifulladt: a sci-fiből eltűnt a sci, az Omega, az Apostol és a Hungária visszaszállt a Földre (Pataky Attilát akkor még el se vitték az ufók), a Galaktika még dübörgött, de 1995-ben az is kifulladt, csak jóval később élesztették újra. Ahogy az utolsó terem utolsó szöveges tábláján olvasható, a Star Wars kezdeti lelkes fogadtatása után az űrfantasy is lecsengett, a mozikban pedig csakhamar új hősök tűntek fel, Luke Skywalker helyett már Conan, a barbár érdekelte a nézőket. Ebből az ember akár azt a következtetést is levonhatná, hogy a science fiction halott, de ez szerencsére nem így van: csak az őrület csengett le, talán nem függetlenül attól, hogy a rendszerváltás után egy jó darabig az űr nem tűnt különösebben fontosnak az aktuális hatalom számára, messze is van, lopni se lehet belőle, azt meg már nem kell hangoztatni, hogy oda sem a rakéta, hanem a szocializmus juttatta el az űrhajósokat.

A kiállítás itt ér véget: valahol azt vártam, hogy ez csak valami gonosz tréfa lehetett, és lesz még valahol eldugva egy rakétamászóka a menőbb fajtából, de nem volt. Volt videós anyag, volt hang, zene, minden, de az egész legfőbb tanulsága az volt, legalábbis számomra, hogy megöregedtem: még mindig nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a régi Galaktika, Mézga Aladár, Zsoldos Péter vagy akár az a rohadt mászóka már a történelem része lenne.

Irány a Galaxis! Magyarország és az űrkorszak (1958-1983), Budapest Történeti Múzeum, 1014, Budapest, Szent György tér 2., Budavári Palota, „E” épület. A kiállítás 2026. július 31-ig tekinthető meg hétfőtől vasárnapig, 10-től 18 óráig.