2019-ben Magyari Béla-emlékkiállítás nyílt Kiskunfélegyházán, a Kiskun Múzeumban: az első második magyar űrhajós ugyanolyan kiképzést kapott, mint Farkas Bertalan, de sosem juthatott ki az űrbe, ennek ellenére a biztonság kedvéért leforgattak vele egy propagandafilmet, ami az első magyar űrhajósként ünnepli. A Magyari életét bemutató kiállítás Kiskunfélegyházán egy termet kapott a városi múzeumban, a második magyar kutatóűrhajósról, Kapu Tiborról szóló viszont rögtön 1100 színes-szagos négyzetmétert a Millenárison.

Ez a kiállítás persze nemcsak Kapuról szól, de mégiscsak ő a főhőse: az egész kiállítótér felett az ő képe magasodik, az ő hangja harsogja be a termeket, és a vele díszített hűtőmágneseket, kitűzőket és pólókat lehet megvenni, amikor az ember a kiállítás végén elér a boltig. Egy képeslap, amit a technika jelenlegi állása szerint az űrből nem, Budapestről pedig talán fel lehetne adni vidékre úgy, hogy meg is érkezzen, 500 forint.

Postcard from planet Earth

A belépő meg ötezer (felnőtteknek). Ezért már az elmúlt évek áremelkedéseit látva is sok mindenre számítana az ember, pláne úgy, hogy a kiállítást hónapok óta reklámozzák: május 13-án nyit, immerzív, csodálatos, magyarok az űrben, hajrá, sőt, az ígérete szerint még te is úgy érezheted magad, mint egy űrhajós. Úgy alakult, hogy még nincsenek magyarok az űrben, de ez, valljuk be, nem a kiállítás hibája, viszont van néhány eszköz, ami mégiscsak kijutott.

Kapu Tibor és Magyari Béla egyelőre nem tartoznak ezek közé, de hát ők nem is eszközök, ugye. Ebben a kérdésben mondjuk enyhe kétséget okoz az, hogy Kapu lett a Heavy Tools ruhamárka reklámarca: Zero gravity, maximum stlyle, Viktor Pelevin már dözsöli is a kezét, ráadásul a gravitációmentes stíluspóló már hétezer forintért kapható is a kijáratnál, már ha a legolcsóbbat választatnánk.

A visszatérő egység

De ne szaladjunk előre: a shop még messze van, amikor az ember belép a kiállítótérbe, ahol 70-90 perces élményt ígérnek, vetítéssel, planetáriummal, VR-élménnyel és minden egyébbel együtt, táska nélkül, nehogy ellopjuk a Szojuz-35 parancsnoki kabinjának visszatérő egységét.

Ez a legtöbb múzeumban érthető, de ott, ahol van vagy fél kilométernyi kábel dekorációs céllal, már kevésbé: az űrállomás modelljében akadt egy kiszolgált router, rengeteg UTP, koax és flexicső, egy másikban meg (talán a magyar űrkutatás nagyszerűségét hangsúlyozandó) egy reflexmérő műszer, magyar feliratokkal, ami elég valószínűtlennek tűnik egy valódi űrállomáson.

Ez még nem is lenne akkora baj, ha nem lenne ez az egész univerzum Huniverzum: a Hunor teremben vetített film is angolul, angol felirattal ment, ami némileg viccesnek hat, pláne úgy, hogy a kiállítás a saját tematikája szerint a gyerekeket célozza meg leginkább: visszatérő elem a gyerekmagasságban elhelyezett tükör, amit elfordítva valami érdekes információ került elő, bár én legfeljebb a pöcsömet tudtam volna megnézni benne (nem tettem meg). Az információk között egyébként akadt olyan is, ami engem, a Magyari-kiállításon edződött újságírót is meglepett: létezett valaha egy Asztronauta Együttes Presser Gábor szereplésével, ami az első magyar űrutazó üzenetéhez (a B oldalon) még egy dalt is írt.

A dallal viszont most még várni kell, mert hiába ünneplik 1100 négyzetméteren, Kapu Tibor, Magyarország második kutatóűrhajósa még nem az űrben jár, hanem a magyar ugaron, amiről persze nem is ő tehet: a kilövést elhalasztották. Ennek ellenére talán akaratlanul is Kapu lett a kiállítás sztárja, akitől nemcsak pólót lehet venni, hanem jövőt is, a tükrös állomásokkal ugyanis azt akarták üzenni, hogy mehet még magyar az űrbe, és lehetsz te is az új magyar űrhajós. Az én esetemben ez az üzenet csak a pöcsömre vonatkozik, de még így is ígéretes.

Van pénz a lóvéra

Ahhoz pedig, hogy beleplántálják ezt az elképzelést a fiatalokba és idősebbekbe, tényleg nem sajnálták a pénzt: van műfüst, kék fény (de abból rengeteg), interaktív élmények és kevésbé interaktívak is, sőt, van egy csomó űrhajósgúnyába öltöztetett hostess és jegyárusító, hogy személyesen is bevonjanak az élménybe. Ez nem az ő hibájuk, és lehet, hogy csak az felelős érte, hogy mint számos más ember, én is automatikusan bűnösnek érzem magam, ha egyenruhás ember akar tőlem valamit, de ez a kiemelt figyelem ugyanúgy zavart, mint amikor kilóg egy fél disznó a számból, és az étteremben érdeklődik a pincér, hogy finom-e.

Interaktív és immerzívnek szánt élmény volt a VR-szemüveg, ami az istennek se akart működni, amíg meg nem bűvölte egy mű-űrhajós; kevésbé interaktívnak bizonyult az a szék, amibe le lehetett ülni, és nézni egy kivetítőn, amit kivetítenek. Ebből több is akad a kiállításon, különböző helyeken; arra hivatottak, hogy az ember immerzíven átérezze, hogy éppen zuhan a Föld felé egy leszállókabinban, vagy épp planetáriumi vetítést nézzen az űrbabzsákokon, amik pont olyanok, mint a földi babzsákok, csak szürkék. Ez nem is számít kapufának: hol lásson a gyerek planetáriumot, ha nem itt, ha már a Népligetben már nem működik?

A Szárnyas fejvadász

És itt jön el a Blade Runner univerzuma: Kapu Tibor, a következő magyar űrhajós irtózatos méretűre kinagyítva uralja a kiállítóteret: nagyobb, mint a leszállóegység, nagyobb, mint a bolygók, és iszonyúan el akarják adni vele a mindent. A hangja bármilyen egyéb zajt túlharsog, miközben valami olyan súrlódó hang uralja a teret a kék fény mellett, amiről az ember a filmek miatt azt hinné, hogy ilyen az űr hangja, de hát valószínűleg nem ilyen, mert ott nincs hang. A hatalmas Tibor miatt az egész úgy néz ki, mint egy Blade Runner-féle disztópia, a sokféle magyar találmány miatt pedig úgy, mint a Tanúból a Szocialista szellem vasútja: a kiállítás azt akarja mutatni, hogy űrnagyhatalom (is) vagyunk.

Pedig hát Magyarország, hiába költött elképesztő pénzeket (legalább 30 milliárd forintot) az ügyre, nem az a klasszikus értelemben vett űrnagyhatalom, mint Amerika, Kína vagy akár India, ezt a meccset innen egész egyszerűen túl nehéz megnyerni, akár működik a VR, akár nem. És ezen az sem segít, hogy olyan technikai információkhoz jutunk, mint hogy Farkas Bertalan Szokol-K, Charles Simonyi, aki egy újabb jelentősebb űrutazónk, Szokol-KV2 (Simonyi volt az ötödik űrturista, ha valaki lemaradt volna róla), Kapu pedig SpaceX IVA szkafanderben indult útnak.

Welcome to Hell

Az űrállomás konyháját bemutató állomáson automaták is vannak, amikből természetesen lehet magyar űrutazós csokit is venni (Stühmer Korfu szelet, egyébként finom), üdítőből viszont csak Hellt vagy Xixót, amivel jól beintünk az egyébként részletesen bemutatott Nemzetközi űrállomásnak, csak hát minek. Igaz, itt tudhatjuk meg azt is, hogy az űrhajósok kenyeret nem vihetnek fel az állomásra (ahol enni és székelni is híresen nehéz), de tortillát igen, mert az nem morzsálódik annyira – ehhez képest tortillát éppenséggel nem lehetett kapni.

A kiállításon meg lehetett tekinteni az űrvécé méretarányos modelljét is (videós magyarázattal), a mindenkit nyomasztó kérdés megoldása pedig meglepően bonyolultnak hatott: nagyjából azt kell elképzelni, hogy valaki bemegy otthon a hűtőjébe, beleszarik egy vákumzacskóba, majd lehegeszti, mindezt a súlytalanságban. Ez persze jól mutatja, hogy az űrhajósok élete nem csak játék és mese: a fogmosástól a hajmosásig, a különböző egészségügyi problémákig mindenről szó esik a Huniverzumon, de minden valahogy hamis lesz, és nem azért, mert bemutatják.

Magyarit végül nem lőtték ki az űrbe, hiába a kaviáros szendvics, amit a szovjet propaganda hirdetett, Kaput meg majd késve indítják: ettől nem lesz kisebb a dicsőség, de lehetne kisebb a kiállítás szája, mert hát tudjuk, hogy nem a zsemle kicsi, hanem a pofánk nagy. A Huniverzumak pedig hatalmas pofája van: több tucatnyi dolgozó, VR, moziterem, miniplanetárium és így tovább, de mindez együtt sem elég ahhoz, hogy elhiggye az egyszeri ember, hogy itt Magyarország már az űrben is akkora sikereket arat, amilyenek már a Holdról is látszanak.