Rakni királyt egy kőkamrába temették, két fehér ló közé, a sírt pedig fatörzsekkel fedték le, majd egy egész dombnyi földet hordtak rá. A halom azóta is őrzi a király emlékét, amikor pedig megzavarták a nyugalmát, és leástak a halomba, meg is találták a lovat, ami azonban olyan borzasztó bűzt árasztott, hogy a feltárást végző munkások közül az egyik menten szörnyethalt. Legalábbis így szól a legenda, amiből Lars Gustavsen norvég régész szerint egy szó sem igaz: az erről szóló tanulmánya nemrégiben jelent meg az European Journal of Archeology régészeti szaklapban.

Persze egy legendás király halála is elég megrázó, de a halom egy még ennél is nagyobb tragédiának állít emléket. Michael McCormick, a Harvard Egyetem középkorásza szerint 536 volt az emberiség eddigi legpocsékabb éve – ekkor emelték a halmot is. Egy izlandi vulkán kitörése ekkor annyi hamut juttatott a levegőbe, ami évekre eltakarta a Napot, a hőmérséklet 1,5-2,5 Celsius-fokkal csökkent, az ír krónikák szerint 536 és 539 között nem készült kenyér. A hamu az egész északi félgömböt sötétbe borította, de szegény norvégot az ág is húzza: az apokaliptikus kitörés után Akerhus megye lakóit egy hatalmas földcsuszamlás is sújtotta.

Elfedni a káoszt

Gustavsen szerint az itteniek ennek emlékére emelték a Raknehaugent. A korábbi feltárásoknál és vizsgálatoknál sírnak nyomát sem találták (csak a domb lábánál találtak rá egy 30 és 35 év közötti férfi maradványaira), magában a dombban is csak olyan hétköznapi használati tárgyakat tártak fel, amelyeket még az építők hagyhattak maguk után. Gustavsen és kollégái a domb környékét LiDAR-vizsgálatnak vetették alá, a domb építésének idejére pedig a föld alá temetett fatörzsek dendrokronológiai vizsgálata alapján következtettek.

Az izlandi kitörés után Norvégiában, ahogy az északi félgömb többi részén is, az emberek nem látták a napot, de itt a hamufelhő szokatlanul erős esőzéseket is okozott. A sok eső fellazította a Raknehaugen környékén lévő agyagos talajt, ami katasztrofális földcsuszamláshoz vezetett, ez a két trauma együttesen pedig arra késztette a környék lakóit, hogy a domb építésének szimbolikus gesztusával megpróbálják helyreállítani a kozmikus harmóniát.

A domb magját 25 ezer fatörzs alkotja: a kutatók szerint a fák a földcsuszamlásban dőlhettek ki, és az itteni vaskori lakók hatalmas munkával halmozhatták őket egymásra. A halom 15 méter magas és 77 méter széles, az építésében pedig Gustavsen szerint 450-600 ember vehetett részt. A régész szerint a közösségi összefogás, a szanaszét heverő fatörzsek és szemét strukturált elrendezése segíthetett feldolgozni a traumát, a halom pedig szimbolikusan elfedte a törött fatörzsek kaotikus látványát, és valószínűleg szent helyként védelmül is szolgált a hasonló természeti katasztrófák ellen.