Az AI-katasztrófáról kész történeteink vannak, de a pozitív jövőt nehezen tudjuk elképzelni

Ha valaki azt mondja, hogy a mesterséges intelligencia egyszer átveheti az irányítást, az emberiség elveszítheti fölötte az ellenőrzést, vagy akár ki is pusztulhat, nem kell hosszasan elmagyaráznia, mire gondol. Sokan azonnal maguk elé képzelik a Terminátor, a Mátrix vagy valamelyik Black Mirror-epizód világát. Egyetlen kisebb utalás egy egész jövőképet tud felidézni: az önállósuló és emberek ellen forduló robotokét és a társadalmi összeomlásét. Az ilyen szélsőséges forgatókönyvek ezért nemcsak látványosak, hanem kommunikációs szempontból is rendkívül könnyen terjednek.

2026 őszén a médiadiskurzusban erőteljesen jelentkeztek az AI kapcsán az ilyen jellegű egzisztenciális veszélyek. Ezek az előrejelzések nem társadalmi vákuumban történnek; érdekek és egyéb tényezők is befolyásolhatják őket, és maguknak az előrejelzéseknek is lehetnek társadalmi és gazdasági hatásaik. Éppen ezért a potenciális negatív jövő elkerülésére irányuló diskurzus mellett fontos, hogy figyelem összpontosuljon arra is, milyen pozitív társadalmi jövőt szeretnénk létrehozni az AI segítségével. És itt meghatározó a képzelet jelentősége: nemcsak az számít, hogy miről gondoljuk, hogy valószínűleg bekövetkezik, hanem az is, hogy egyáltalán milyen alternatívákban vagyunk képesek gondolkodni.

Ha a vezető AI-cégek azt állítják, hogy rendszereik akár civilizációs léptékű változást vagy veszélyt idézhetnek elő, ezzel egyszerre hívhatják fel a figyelmet egy kockázatra és növelhetik saját technológiájuk jelentőségét. Az apokaliptikus állítás közvetve azt is üzenheti, hogy az adott vállalat nem egyszerűen új digitális terméket fejleszt, hanem történelmi erejű technológiát. Ez ösztönözheti a befektetéseket, növelheti a vállalatok politikai súlyát, és megerősítheti vezetőik szakértői tekintélyét. A nagyon szigorú, nagy erőforrásokat igénylő szabályozás a már domináns vállalatoknak akár versenyelőnyt is biztosíthat, ha a kisebb szereplők nem tudnak megfelelni neki. Más szereplőknek ugyanakkor az lehet az érdekük, hogy bagatellizálják a veszélyeket, mert nem akarnak lassabb fejlesztést vagy szigorúbb szabályozást. A kockázatok értelmezése egyben annak meghatározásáért folyó küzdelem is, hogy kik számítsanak az AI hiteles szakértőinek, kik alakítsák a szabályozást, és kik ellenőrizzék a technológia további fejlődését.

Nemcsak az érdekek befolyásolhatják, hogy ki hogyan látja a jövőt, és mit kommunikál róla. Egy 2024-ben közzétett európai kutatás szerint például a vizsgált szakértők tudományos területe és saját optimista vagy pesszimista beállítottsága is befolyásolta, hogy mennyire negatívan vagy pozitívan ítélik meg a jövőt.

Az AI-etikával foglalkozó szakemberek több éve amellett érveltek, hogy az egzisztenciális veszélyek megvalósulása kérdéses, ezért nem ezekkel kellene foglalkozni, mert csak elvonják a figyelmet az AI már akkor is létező problémáiról: az algoritmikus diszkriminációról, a munkavállalók megfigyeléséről és kiszolgáltatottságáról, a deepfake és a dezinformáció jelentette veszélyekről, a marginalizált csoportok sztereotip vagy sértő megjelenítésének problémájáról, a technológiai hatalom néhány vállalat kezében történő koncentrációjáról és az AI energia- és erőforrás-felhasználásáról. Jogos, hogy a mesterséges intelligencia jelenlegi negatív hatásaival is foglalkozni kell, de nem következik belőle, hogy a jövőbeli veszélyekkel egyáltalán ne kellene. A két időhorizont logikailag nem zárja ki egymást. Inkább az a kérdés, hogy miként oszlik meg közöttük a figyelem, a kutatási finanszírozás és a szabályozási kapacitás.

Ugyanakkor nemcsak azt kell megkérdeznünk, milyen károkat okoz az AI ma, milyen katasztrófát okozhat egyszer a jövőben, és mit tehetünk ennek elkerüléséért. Ugyanilyen fontos, hogy milyen társadalomban szeretnénk élni, és milyen szerepet szánnánk benne a mesterséges intelligenciának. A „pozitív jövő” kapcsán itt nem egyfajta naiv technooptimizmusra gondolunk, nem olyan felfogásra, hogy a technológiai fejlődés önmagában megoldja a társadalmi problémákat. Éppen ellenkezőleg: a pozitív jövők elképzeléséhez arról is gondolkodni kellene, hogy ki birtokolja és ellenőrzi az AI-rendszereket, milyen érdekek szerint fejlesztik őket, mennyire átlátható a működésük, hogyan oszlanak meg az általuk termelt előnyök, milyen feladatokat akarunk automatizálni, és melyeket nem; hogyan segíthetnék a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését, és milyen intézményi korlátok akadályoznák meg a vállalati hatalom további koncentrációját.

Egy, a pozitív jövő elképzeléséhez kapcsolódó kutatásunk során ezt vizsgáltuk magyarországi egyetemista fiatalok körében. Harminc interjú 2021–2022-ben – a ChatGPT megjelenése és az AI-hoz kötődő diskurzusok felerősödése előtt –, további harminc pedig 2024–2025-ben készült. A kutatásban külön kitértünk arra, hogy milyen pozitív és negatív jövőt tudnak elképzelni az interjúalanyok, illetve arra, hogy szerintük mi fog ténylegesen bekövetkezni. Ez azért fontos, mert az elképzelhetőség és a valószínűség nem ugyanaz, de a képzeletnek is van jelentősége. Azt vizsgáltuk, hogy a fiataloknak milyen kulturális „erőforrásaik” vannak ahhoz, hogy egyáltalán el tudjanak képzelni különböző jövőket.

Azt találtuk, hogy a negatív jövőképekről a résztvevők könnyen és részletesen fogalmaztak; gyakran jelentek meg robotfelkelések, gépek általi diktatúra, az emberiség fölötti uralom, a munka és az emberi hasznosság elvesztése. Sokan spontán említették a különböző sci-fi filmeket, sorozatokat, köztük a Terminátort, a Mátrixot vagy a Black Mirrort. A sci-fi-rajongás hiánya sem jelentett mentességet: a történetek alapmotívumai a populáris kultúrán, mémeken és beszélgetéseken keresztül azokhoz is eljutottak, akik nem is látták az eredeti filmeket. A résztvevők ugyanakkor többnyire nem hitték, hogy pontosan a filmes forgatókönyvek fognak megvalósulni, inkább egyfajta gondolkodási segédeszközként használták őket, amikor a veszélyeket vették számba. A Terminátor említése tehát nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki hisz a robotapokalipszisben – a sci-fi kulturális „erőforrásként” segített gondolkodni bizonyos félelmekről.

A pozitív forgatókönyveknél egészen más mintázat jelent meg: a válaszok gyakran rövidebbek és általánosabbak voltak, és a pozitív jövőt a válaszadók többnyire a jelen technológiájának kényelmesebb változataként képzelték el. Jobb egészségügyről, könnyebb életről, automatizált házimunkáról vagy a veszélyes munkák kiváltásáról beszéltek, kevés konkrét történetet említettek, és lényegesen kevesebbszer utaltak sci-fi példákra. A társadalmi intézmények, a tulajdonviszonyok, a hatalom vagy az egyenlőtlenségek jelentősebb átalakulása ritkán jelent meg.

A kutatás részletes eredményeit bemutató tanulmányunkban az AI-jövőkkel kapcsolatos képzeleti szakadéknak neveztük el azt a jelenséget, amit megfigyeltünk az interjúalanyok körében: kulturálisan sokkal gazdagabb eszköztáruk volt annak elbeszélésére, hogy miként romolhat el minden, mint annak megfogalmazására, hogy hogyan nézne ki egy társadalmilag kívánatos technológiai jövő.

A második interjúhullámban a résztvevők már nem csak filmekből és hírekből ismerték az AI-t. Sokan használták a ChatGPT-t vagy más generatív AI-rendszereket. Ez részben csökkentette a sci-fi kizárólagos szerepét: a személyes tapasztalat is az AI-ról való gondolkodás egyik forrásává vált. A technológia kevésbé tűnt távoli, absztrakt jelenségnek, ez azonban nem feltétlenül segített radikálisan más társadalmi berendezkedéseket elképzelni. A pozitív jövő sokszor továbbra is a jelen kényelmesebbé és automatizáltabbá váló változata maradt. Ez a megfigyelés azért fontos, mert látszik, a technológia mindennapi használata önmagában nem feltétlenül tágítja ki politikai képzeletünket. Megmutathatja, mire képes egy chatbot, de nem mondja meg, milyen társadalmi célok szolgálatába kellene állítani.

A jövőképek nem egyszerű fantáziák. Hatással lehetnek arra, hogy milyen technológiai fejlesztések kapnak támogatást, milyen szabályozást tartunk szükségesnek, mit tekintünk elkerülhetetlennek, milyen alternatívákat látunk politikailag megvalósíthatónak, és kiknek engedjük át a jövő meghatározását. Ha csak a jelenlegi fejlődési pályát vagy annak katasztrofális végkimenetelét tudjuk elképzelni, könnyen úgy tűnhet, hogy mindössze két választásunk van: elfogadni a technológiai vállalatok által kínált jövőt, vagy megpróbálni megakadályozni a katasztrófát. Pedig, ahogy fentebb láttuk, más kérdéseket is feltehetnénk, és ezek megvitatása is a középpontba kerülhetne.

Ehhez a különböző jövőkutatási módszerek közül az úgynevezett backcasting módszert is lehetne alkalmazni. Ennek lényege nem az, hogy a jelenlegi technológiai trendeket egyszerűen meghosszabbítjuk, hanem az, hogy közösen megfogalmazzuk, milyen társadalomban szeretnénk élni egy elképzelt távolabbi jövőben; meghatározzuk, milyen szerepet tölthetne be ebben az AI, majd visszafelé haladva azonosítjuk, hogy milyen intézményi, politikai és technológiai változások szükségesek ennek eléréséhez. Megvizsgáljuk, hogy kik nyernének vagy veszítenének az átalakulással, és milyen konfliktusokat kellene mindeközben demokratikusan rendezni. Fontos, hogy ebben a folyamatban ne kizárólag mérnökök, technológiai vállalatok és szakpolitikusok vegyenek részt. Szükség van társadalomtudósokra, munkavállalókra, civil szervezetekre, pedagógusokra, művészekre, a marginalizált csoportok tagjaira és a hétköznapi felhasználókra is. Ellenkező esetben a „pozitív jövő” könnyen a technológiai elit saját jövőképének megvalósításává válik.

A Terminátor és a hozzá hasonló történetek fontos figyelmeztetéseket hordozhatnak. Segíthetnek felismerni az ellenőrzés elvesztésével, a gépi hatalommal vagy az emberi cselekvőképesség beszűkülésével kapcsolatos veszélyeket. A valódi probléma nem az, hogy túl sokféle negatív jövőt tudunk elképzelni, hanem az, hogy túl kevés részletes, társadalmilag is átgondolt pozitív alternatíva áll rendelkezésünkre. Érdemes tehát egyszerre foglalkoznunk az AI jelenlegi ártalmaival és a bizonytalanabb, hosszabb távú veszélyekkel is. De ha csak a károk mérsékléséről és a katasztrófa elkerüléséről beszélünk, a jövő pozitív irányba történő alakítását másokra hagyjuk. Nemcsak arra van szükségünk, hogy részletesebben elképzeljük, mitől akarjuk megvédeni magunkat, hanem arra is, hogy közösen megfogalmazzuk, milyen társadalmat szeretnénk létrehozni – és eldöntsük, hogy a mesterséges intelligenciának milyen szerepet adunk benne.

A szerzők szociológusok, a Budapesti Corvinus Egyetem kutatói. Kutatásukat „Az MI-várakozások szociológiája: víziók a mesterséges intelligencia társadalmi és munkaerőpiaci szerepéről” OTKA-projekt keretében végezték.

* * *
Októberben az új világrendet, a világpolitikai és világgazdasági korszakváltás irányait fogjuk vizsgálni az exkluzív, csak Qubit+ tagoknak meghirdetett, következő tudományos estünkön, a 14. Qubit Live-on.

Velünk lesz Sz. Bíró Zoltán történész, állandó szerzőnk, hazánk legismertebb Oroszország-szakértője, Szunomár Ágnes közgazdász, Kína-szakértő, a Corvinus Globális Tanulmányok Intézetének vezetője és Béndek Ábris politikai elemző, USA- és EU-szakértő, valamint Takátsy Péter, a Katona József Színház színművésze. Ha nem szeretnél lemaradni, iratkozz fel mielőbb a Qubit+-ra!

Az estet az Amundi Alapkezelő Zrt. támogatja. Az Amundi szorosan követi és elemzi a világ változását. Tudj meg többet az Amundiról és az általuk kínált befektetési lehetőségekről! (x)