Patinás budapesti gimnáziumok csúsztak ki a HVG tavalyi top 100-as rangsorából, miközben korábban nem a legjobbak között számon tartott vidéki iskolák meglepetésre felkerültek rá. Mi történt?
Van-e értelme az irodalom, a filozófia, a holt nyelvek tanításának, vagy csak az olyan szakokra van szükség, amikre piaci igény mutatkozik? Miért és hogyan változtak meg az egyetemek az elmúlt évtizedekben, és ez milyen társadalmi hatásokkal jár? Aki válaszol: K. Horváth Zsolt társadalomtörténész, a Szívképzés című tanulmánykötet szerzője.
A hat- és nyolcosztályos gimnáziumok esetében szépen összeérnek a konzervatív és a liberális elit érdekei: az ő gyerekeik mennek a jó egyházi, elit vagy alternatív középiskolákba, míg az alacsony jövedelmű, információhiányos családokból származók maradnak az általánosban. Tankönyvbe illik, ahogy Magyarországon előáll a világ egyik legszelektívebb oktatási rendszere.
A magyar oktatási rendszer egyik sarokköve, hogy a diák azért dolgozik, hogy elkerülje a büntetést, ez egyáltalán nem érvényesült a pandémia idején. A magyar szülők, ha tehetik, képességgé transzformálják a pénzüket, a közoktatásban uralkodó egyenlőtlenség a koronavírus-járványban tovább növekedett – hangzott el a CEU Határtalan tudás idei első beszélgetésén.
A magyarországi roma fiatalok életéből fájón hiányzik a pályaorientáció oktatáson, szakképzésen és foglalkoztatáson átívelő rendszere. Vannak, akik az akadályokat leküzdve mégis sokra vitték, de ebben gyakran csak informális támogatók, családtagok, barátok, tanárok, civilek segítették őket.
Két brit kutatás is aggasztó megállapításokat tett a kényszerű távoktatás eredményeiről: az országban kétmillióan lehetnek azok a gyerekek, akiknek a karantén hosszú és unalmas vakáció volt csupán. Magyarországon becslések szerint százezren lehetnek a kimaradó gyerekek, és az oktatási egyenlőtlenség is tovább nőtt a járvány kezdete óta.