Robban az iskola – mi legyen a pedagógia jövője?

Budapesten az elmúlt hónapokban három nagy pedagógiai konferencia is lezajlott. Kettőn az aktuális magyarországi oktatási szemlélettel szembeni kritikai hangok jelentek meg. Vajon mi lehet az elégedetlenség oka? Miért beszélnek pedagógusok pedagógusoknak vagy az oktatásban dolgozóknak a szakma válságáról? Hogy lehet, hogy informatikusok, cégtulajdonosok, pszichológusok innovatívabb pedagógiai ötletekkel állnak elő, mint a tanárok? Hogyan reagálhat a szakma a társadalmi változásokra?

2016. április 21-én Lackfi János tréfás verset posztolt a Facebookra Tanári ária címmel. A sorok viccesnek tűnnek, de mögöttük a magyar pedagógia válsága sejlik fel. Amikor a verset felolvastam egy gyerekcsoportnak, szerencsére voltak olyanok, akik egyáltalán nem értették az osztályzattal, a mesterkélt szigorral vagy a fizikai erőszak lehetőségével való viccelődést, mások viszont korábbi emlékeik miatt átélték a versben leírtakat. Továbbá az én gyomrom is összerándult.

Feltehetően sokunknak vannak iskolai rossz tapasztalatai, pedig a tanulásnak élménynek, örömnek, jó érzésnek kellene lennie, olyannak, mint amikor játszik a gyerek. Dr. Gyarmathy Éva a Neteducatio által szervezett II. Modern Pedagógus Konferencián a tanulás neurobiológiai hátteréről beszélt. A dopamin termelődése a szervezetben euforikus élményt tud okozni, ahogy arról profi sportolók be is számolnak. Ez az élmény tanulás közben is jelentkezhet, ha megfelelő közeget biztosítunk, a tanulási folyamatban részt vevőket olyan helyzetbe hozva, amiben szívesen időznek, és el tudnak mélyülni a folyamatban. (Ezt az élményt többféleképp nevezik, de Csíkszentmihályi Mihály flow kifejezése talán a legelterjedtebb.) Ráadásul dopamin termelődése során könnyebben is tanulunk.

Lehet, hogy szigorú vagyok, / de miattad teszem, / hiszen az életnek tanulsz, / és biztos nem nekem.

Pedagógiai rendszerünk több száz éves hagyományra épül. Az 1906-ban megjelent A Pál utcai fiúk első képe egy mindannyiunk által ismert jelenetet mutat be: az unatkozó gyerekek ülnek szemben a katedrával, ahol történik valami számukra érdektelen dolog. Míg a világ megváltozott a Pál utcai fiúk és a vörösingesek körül, addig a pedagógiai módszereink szinte fikarcnyit sem módosultak.

Amikor a tanár áll szemben 30-40 gyermekkel és a saját tempójában, az információ birtokosaként statikus úton ad át tudástartalmakat, frontális módszernek hívjuk, és a hagyományos oktatási rendszerben rendkívül elterjedt. Ennek a módszernek vannak előnyei és hátrányai is:

  • nagyon sok információt lehet meglehetősen gyorsan átadni;
  • nem igényel nagy pedagógiai-módszertani felkészültséget, hiszen alapvetően a tanár irányít;
  • homogenizál, akkor működne a leghatékonyabban, ha a frontális munkában minden résztvevő ugyanolyan előzetes tudásanyaggal és képességekkel rendelkezne;
  • a résztvevők képességei, mentális állapota nincs figyelembe véve;
  • célja az információ továbbadása;
  • tanár- és nem gyerekközpontú, azaz nem a résztvevők igényei, hanem a tanár hozzáállása, kompetenciái mentén szerveződik.

Néhány évvel ezelőtt egy gyakorlógimnázimban tanítottam a méltatlanul parkolópályára állított filozófiát és etikát. Egyszer azzal próbáltam ösztönözni a sportosztályomat – amelyben olimpikonok, világbajnokok, válogatott sportolók ültek – a filozófiai gondolatok megértésre, hogy szerintem nagyon jól lehet ismerkedni azzal, ha valaki le tudja írni Nietzsche nevét. Az osztályból többen ellenkeztek: „Tanár úr! Mi teljesen máshogy csajozunk!”

Ez a történet jól példázza a tanár és a tanulók preferenciáinak alkalmankénti összeegyeztethetetlenségét, ami unalmat és destrukciót eredményez. Miközben a valódi cél nem a tanári preferenciák erőltetése, hanem a tanulók igényeinek a feltérképezése, majd az arra épített pedagógiai gyakorlat lenne.

Hogy a frontális tanulásban a tanuló vagy résztvevő hogy érzi magát, nem igazán számít (sőt az sem, hogy a tanár hogyan). Ez olyan, mintha egy kávézóban csak egyféle tétel közül lehetne választani, ráadásul mindig ugyanaz a pincér szolgálna fel. Öntudatos fogyasztóként egy ilyen helyen azonnal kérnénk a vásárlók könyvét azért, hogy szélesítsék a lehetőségek körét, továbbá feltehetően soha nem mennék oda. Ugyanígy egy tanulási folyamatot is a különböző igények, érdeklődések széles repertoárja tehet izgalmassá.

Óriási hiba lenne azonban a pedagógiai krízist egy túlságosan elterjedt módszerre fogni. Nem a frontális oktatásszervezéssel van a baj, hanem azzal, hogy a legtöbb helyen kizárólag ezzel a módszerrel tanítanak. Pedig annyira változatosak az oktatásszervezés lehetőségei, mint ahányféle kávét lehet kapni a Starbucksban.

Tehozzád képest gyorsvonat / egy reumás csiga. / Mozogjál úgy, mint aki él, / vihogsz, mint egy liba!

Alapvetően három tanulási színteret különböztethetünk meg. Mindezt azért fontos tisztázni, hogy megérthessük az oktatásszervezési módszerek és stratégiák helyét és lehetőségeit.

Formális tanulási színtér:

  • szervezett formában, intézményesített keretek között jön létre;
  • életkori és tudásszintbeli szempontból homogén csoportoknak;
  • valamilyen egységes, deklarált módon ismeri el az elért eredményeket;
  • jellemzője lehet a frontális módszer alkalmazása.
  • Leginkább a hagyományos iskolai közegben jön létre.

Nem-formális tanulási színtér:

  • résztvevők szempontjából heterogénebb lehet (bár nem feltétel), legyen szó akár életkorról, iskolai végzettségről;
  • nem igény a résztvevők részéről az előzetes explicit tudás az érintett témákkal kapcsolatban, sőt olyan ismeretanyagra is építhet, amelyet nem konkrét tudásanyag jellemez, hanem intuíciókra, megérzésekre hagyatkozik;
  • bátrabban használhatóak a frontálistól eltérő oktatásszervezési módszerek.
  • Ide sokféle képzés tartozhat egy főzőtanfolyamtól kezdve emberi jogi tréningeken át a tanártovábbképzésig.

Informális tanulási színtér:  

  • nem jellemzi feltétlenül szervezettség, nehezen is szervezhető intézményesített keretek között;
  • ez a legváltozatosabb tanulási mód;
  • nehezen értékelhetőek az eredményei;
  • a legtöbb energiát és időt erre a tanulási színtérre fordítjuk.
  • Ilyen egy baráti beszélgetés egy film után, egy kártyaparti vagy egy péntek esti sörözés.

A formális oktatási színtér okozza a legtöbb fejtörést a pedagógusoknak, és a legtöbb bírálatot is ez váltja ki a frontális módszerek túlreprezentáltsága és tanárközpontúsága miatt. Miközben a készségek, kompetenciák, attitűdök fejlesztése akkor valósul meg a legdinamikusabban, ha a tanulási folyamatokban részt vevő emberek a saját tempójukban haladhatnak, a frontális tanulásszervezés erre a legkevésébé alkalmas. Kérdés, hogyan lehetne a nem-formális és informális tanulási színterek eredményeit integrálni a formális oktatási keretek közé.

Sugata Mitra oktatáskutató és fizikus ismert 1999-es kísérletében kirakott egy számítógépet Újdelhi egyik gettójába. Arra volt kíváncsi, hogy a gyerekek mit kezdenek vele. Nem tartottak nekik előzetes informatikai képzést, nem dirigálták, nem irányították őket, hanem önmaguktól képesek voltak megtanulni a számítógép használatát, sőt ugyanarra a szintre jutottak el, mint gazdagabb, jobb szocializációs és társadalmi szinten lévő társaik. De mit bizonyíthat mindez? Az indiai gyerekek informális tanulási helyzetben, belső érdeklődésük és motiváltságuk mentén (de ne kergessünk illúziókat, azok a gyerekek tanulták meg használni a számitógépeket, akiket érdekelt) sajátítottak el olyan információkat, mint a formális tanulási színtéren lévő társaik. Vajon szervezhető-e úgy tanulási folyamat, hogy a résztvevők jól érezzék magukat benne?

Mi azt hívjuk a Budapest Schoolban „megsugatamitrázásnak”, amikor nem mondjuk meg a gyerekeknek, hogy hogyan, milyen módszerekkel oldjanak meg feladatokat, sőt azt sem mondjuk meg nekik, hogy mit csináljanak. Delegálunk különböző lehetőségeket (lehet választani feladatlapokból, korábbi problémákból, gyakorlatokból, játékokból), majd “magukra hagyjuk őket”. A segítségnyújtás egy lehetőség, amit igénybe vehetnek (ezt hívjuk rendelkezésre állásnak), de sokkal inkább arra ösztönözzük őket, hogy közösen, egymást segítve és egymástól tanulva oldják meg feladatokat, oldjanak meg problémákat. Sugata Mitra egyik legszélsőségesebb állítása, hogy a tanuláshoz nincs szükség tanárokra, csupán lehetőségre, hogy a gyerekek érdeklődésük mentén hozzájuthassanak lehetőségekhez.

A hagyományos oktatási rendszer válsága abban rejlik, hogy nem tud mit kezdeni azzal az igénnyel, hogy a gyerekek azt tanulhassák, amit szeretnének, illetve, hogy a pedagógusok ne információkat adjanak át, hanem szervezzék a gyerekek lehetőségeit az információkhoz való hozzájutásban. Ha ezekre az igényekre érdemben tudunk reagálni, akkor talán megmenthetjük a szakmánkat, és Mitra is gondolhatja azt, hogy szükség van tanárokra (vagy tanulásszervezőkre).   

Édeskevés és harmatos / volt ez a felelet, / te hányasra értékeled? / Ne adjunk tippeket!

Amikor Mérő László matematikus-pszichológus pedagógiai témában tart előadást, mindig két dolgot tisztáz:

1. az információ ma már nagyon olcsó, szinte ingyen van, mindössze egy okostelefonra és internetre van szükségünk;

2. a használható tudás valami olyasmi lesz, ami nélkül lehet élni, de „vele jobb”, ami gazdagabbá teszi az emberek életét.

Ezek az axiómák alapvetően kérdőjelezik meg a hagyományos oktatási rendszer lexikális tudásra épülő vízióját. Persze nem szeretnék abba a hibába esni, hogy elodázom a lexikális tudás fontosságát. Nagyon hasznos és fontos dolognak tartom, ha valaki információkkal rendelkezik valamiről. Bár az én (történelmi) tudásom leginkább a történelmi bulvárnak hívott magazinokból épül fel: tudom, hogy milyen mesterkémek ügyködtek a nagyvilágban, de zavarban lennék, ha a török hódoltság kezdetét és végét kellene megmondanom. Addig, amíg nem nézem meg a telefonomon.   

Mérő szerint a jövő tudása a konvertálható tudás. Valami olyasmi, amin keresztül úgy viszonyulunk a világhoz, hogy konvertálni tudjuk a képességeinket.

A reformpedagógiából kinőtt alternatív pedagógiai szemléletek alapvetően olyan készségeket próbálnak erősíteni, melyekkel jobban lehet működni a 21. század társadalmában. Nagyon sikeres próbálkozásokra lehet ráakadni egy kis kutatás után már Magyarországon is. Legyen szó akár a BridgeBudapest vállalkozási műhelyéről, a kifejezetten lányok technológiai fejlesztésével foglalkozó Skoolról, vagy a komplex élménypedagógiára koncentráló Creative Science-ről. Nagyon fontos üzenetet hordoznak ezek a szerveződések: a tanulás élmény, öröm, játék.

Egy pedagógus akkor tud a leginkább felnőni a 21. századi elvárásokhoz, ha kicsit figyel ezekre a szerveződésekre, és a tudástartalmak átadása mellett olyan foglalkozásokat is szervez, melyben a gyerekek:

  • közösen, együtt készítenek el feladatokat, akár úgy is, hogy egymásra vannak utalva;
  • belső motivációjukból, érdeklődésük mentén sajátítanak el információkat;
  • a tanártól nem információt, hanem segítséget kapnak az információhoz való hozzájutáshoz;
  • a már meglévő tudásukat aktívan hasznosíthatják;
  • egymástól tanulhatnak, egymást taníthatják, és a pedagógus ebben segíti őket;
  • hibázhatnak;
  • valamilyen produktumot állíthatnak elő.

Egy ilyen foglalkozássorozat megszervezése könnyedén illeszthető a tanmenetekhez, pusztán egy kis fantáziára és bátorságra van szükség a megvalósításához. A többit a gyerekek megoldják.  

Addig pedig, ugyancsak Lackfi Jánossal szólva, Robban az iskola.

A szerző tanulásszervező, a Budapest School munkatársa. Előző cikke: