Azonosság és megsemmisülés – az Expedíció és a filozófia

A Netflixen idén bemutatott Expedíció (eredetiben: Annihilation, megsemmisítés) története szerint az Egyesült Államokban létrejön egy csillámlás, amelyből egyedül a tengerészgyalogos Kane (Oscar Isaac) tér vissza élve, ő viszont nem emlékszik semmire. 

Alex Garland filmjében, amely lazán követi Jeff VanderMeer azonos című regényét, egy csapat verbuválódik, hogy ismét megkísérelje a csillámlásba való behatolást, amelyhez csatlakozik Kane felesége, Lena (Natelie Portman). A csillámlásban mutáns állatok támadnak rájuk, és felfedezik, hogy a csillámlás visszatükröz mindent, ami belekerül, és folyamatosan újabb variációkat hoz létre belőle. A csillámlás szívében Lena megtalálja Kane – vagy Kane mása – elszenesedett holttestét, és Lenából is készül egy másolat. Ezek után Lena vagy Lena mása meghal, a csillámlás megsemmisül. Végül Lena – vagy a mása – és Kane – vagy a mása – kölcsönösen kijelentik, hogy nem gondolják, hogy ők Lena és Kane lennének, miközben a szemük csillámlik.

A film nem csak a producereket ejtette zavarba: a kritikusok vagy mély „metafizikai” üzenetét dicsérték, vagy az egészet egy gyönyörű kamunak titulálták. De mi az a filozófiai probléma, ami a film „metafizikai” „üzenetét” alkotja?

Az Expedíció egyik központi témája az azonosság és másság problémája, amelyet már az angol cím (megsemmisülés, annihilation) is jelez. Azonos maradok-e, ha folyamatosan változom, vagy megsemmisülök? Képes vagyok-e megismerni önmagamat, ha folyamatosan változom? Honnan tudom, hogy mi az a változás, ami után még azonos maradok?

Elpusztul a hernyó, amikor pillangóvá válik?

A fenti a kérdéseket az köti össze, hogy ahhoz, hogy tudjuk, mi az, ami elpusztul, tudnunk kell azt is, hogy mi a pusztulás (és az önpusztítás) ellentéte, az azonosnak megmaradás és a változás. Amikor a fa elpusztul és elkorhad, akkor a fa nincs többé: ez a pusztulás. Ellenben amikor a fa virágba borul, akkor nem pusztul el, hanem ugyanaz a fa marad: vagyis a változás az azonosnak maradás egy formája. 

De vajon mi alapján különböztetjük meg az azonost és a mást? Világos, hogy ez az ismeretünk, az önismeretünk szempontjából is fontos: csak akkor tudom megismerni a fát és a korhadékot, ha tudom, hogy meddig beszélhetek a fáról, és mikortól a korhadékról. Önmagunkkal kapcsolatban pedig az egyik legfontosabb tudás annak a tudása, hogy mi az a változás, amely – a fa virágzásához hasonlóan – önmagunk fejlődéséhez, és mi az a változás, amely – a fa korhadásához hasonlóan – önmagunk pusztulásához járul hozzá. Hiszen – vélhetőleg – az előbbi típusú változásokat fogjuk keresni és segíteni, míg az utóbbiakat elkerülni igyekszünk.

Ez a fajta kérdésfeltevés már önmagában feltételezi, hogy az azonosnak maradás valamilyen önértéket hordoz, hogy a fának jó, ha fa marad. Ez sincs azonban mindenki szerint így. Nánay Bence, az antwerpeni egyetem professzora egy cikkében kifejtette: nem biztos, hogy helyes az, ha igyekszünk azonosak maradni azzal, amik vagyunk. Példája megvilágító erejű: ha a hernyó mindig az önismeretéhez tartja magát, sosem válik pillangóvá. Amikor a hernyó pillangóvá válik, vajon a hernyó fejlődik, megváltozik vagy épp fordítva: elpusztítja magát? A hernyó elpusztul a pillangóban, vagy azonos marad vele?

Időn átívelő tárgyi azonosság

Ennek a kérdésnek az egyik aspektusát nevezi a szakirodalom „időn átívelő tárgyi azonosságnak”. Mint azt Tőzsér János, az MTA Filozófiatudományi Intézetének munkatársa Metafizika című könyvében bemutatja: egyidejűleg  gondoljuk azt, hogy (1) a fizikai tárgyak az idő minden pillanatában teljes egészében jelen vannak, és hogy (2) ugyanakkor képesek a változásra is. Ezt a problémát  a Thészeusz hajója néven elhíresült gondolatkísérlettel lehet érzékeltetni, amely eredetileg Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című munkájában fordul  elő. A gondolatkísérlet szerint Thészeusz hajóját megőrzik az athéniak, és mikor egy alkatrész elkorhad, mindig egy új, az eredetivel megegyező alkatrészre cserélik. A kérdés az, hogy miután a hajó összes alkatrészét kicserélték, a hajó azonos maradt Thészeusz hajójával, vagy sem? Másképpen fogalmazva: elpusztult-e Thészeusz eredeti hajója, és a cserék nyomán egy új hajó keletkezett-e, vagy csupán ugyanaz a hajó változott meg?

Az egyik lehetséges megközelítés szerint a tárgyak azonosságát alkotórészeik azonossága alkotja. E szerint a válasz az, hogy Thészeusz hajója az első alkatrész kicserélésével elpusztul, és bár az új hajó minden látható tulajdonságában megegyezik a régi hajóval, mégsem azonos vele. Egy másik  megközelítés szerint a tárgy azonosságát egy kitüntetett viszony alkotja. Például lehet azt gondolni, hogy a jelenlegi tárgyat a keletkezése pillanatával összekötő folyamatos oksági történet egy ilyen kitüntetett tulajdonság. Ebben az esetben Thészeusz hajója ugyanaz marad, hiszen bár minden alkatrészét kicserélték, de a kicserélt hajó része annak az oksági történetnek, amely a hajó megalkotásától a jelenig tart. E megoldás szerint az sem lenne gond, ha Thészeusz hajójának részeit a technika fejlődésével lépést tartva fokozatosan fém alkatrészekkel helyettesítenék, hiszen az oksági történet folyamatossága ezzel együtt megmaradna. Például ebben az értelemben szokás azt mondani, hogy egy város már több száz éve áll, noha természetesen egyetlen épülete sincsen, amely az alapítása óta folyamatosan állna, és természetesen a városszerkezetében is számos átalakulás történt.

Egy harmadik lehetséges megközelítés szerint a tárgy azonosságát egy kitüntetett, lényeges tulajdonsága alkotja. Ezen megközelítés szerint nem mindegy, hogy Thészeusz hajója gálya vagy gőzhajó, hanem annak a hajónak az egyedi formája határozza meg, hogy azonos-e a korábbi hajóval, teljesen függetlenül az alkotórészek azonosságától. Ennek mintájára mondhatjuk azt, hogy az emberi test azonosságát annak egy lényegi tulajdonsága, például a DNS-e alkotja, függetlenül attól, hogy az egyes sejtek azonosak-e vagy sem. Ez a probléma bukkan fel a filmben, mikor az egyik szereplőnek másodpercenként változik meg az ujjlenyomata – ugyanis az ujjlenyomatot a DNS-hez hasonlóan az egyes emberi egyedi azonosítójának szoktuk tekinteni. Vagyis lehetséges lenne, hogy a szereplő DNS-ének folyamatos változása révén másodpercenként elpusztul a szereplő teste, és egy új test jön létre, annak ellenére, hogy testének legtöbb megfigyelhető tulajdonságában nem változik meg.

Időn átívelő személyes azonosság

A személyes azonosság a tárgyak azonosságához képest számtalan további kérdést vet fel. Közismert, hogy testünk minden sejtje 7-10 évente kicserélődik.  Értelmes felvetni tehát azt a kérdést, hogy a testünk azonos marad-e sejtjeinek kicserélődése után. Többségünk azonban úgy gondolja, hogy testünk folyamatos átalakulása közben még nem veszítjük el személyes azonosságunkat. A személy azonosságának mások a feltételei, mint a test azonosságának:  ugyanannak a személynek lenni azt jelenti, hogy valaki ugyanaz a szubjektum marad, amíg megőrzi a tudatosságát; például X tisztában van vele, hogy ugyanaz a személy, mint aki előző este elaludt és ma felébredt.  

John Locke klasszikus megoldása szerint a jelen gondolkodásomat kísérő tudatosság és a tudatos emlékezet összekapcsoltsága teszi azonossá a személyt. Az, hogy emlékezem arra, hogy hat éves koromban mit csináltam, azt mutatja, hogy ugyanaz a személy vagyok, mint aki hat éves koromban voltam, függetlenül attól, hogy a testem azonos-e a korábbi testtel. Ezzel a megoldással szemben azonban David Hume szolgált ellenérvekkel: egyrészt vannak olyan emlékeink, amelyek ugyan velünk nem történtek meg, mégis sajátunkként adjuk elő őket, amiből az kellene következzen, hogy nemlétező önmagammal vagyok azonos. Másrészt az azonosság tranzitív (ha A=B és B=C, akkor A=C), míg az emlékezet nem: abból, hogy emlékszem a hatéves önmagamra, és hatéves koromban emlékeztem a hároméves önmagamra, de most nem emlékszem a hároméves önmagamra, az következne, hogy azonos is vagyok a hároméves önmagammal (hiszen az azonosság tranzitív) és nem is vagyok azonos a hároméves önmagammal (hiszen jelenleg nem emlékszem a hároméves önmagamra).

Az Expedíció egy ehhez kapcsolódó másik problémája a testek hasadásának kérdését veti fel. Ha egy múzeumigazgató összegyűjti Thészeusz hajójának régi részeit, majd amikor teljes a kollekció, abból újra összerakja a hajót, melyik példány lesz azonos Thészeusz hajójával: a restaurált vagy az eredeti darabokból álló? Másképpen fogalmazva: ha Lena testéből egy vele minden tekintetben azonos másolat jön létre – a másolat-Lena –, akkor melyik példány azonos Lenával: az eredeti Lena vagy a másolat-Lena? Nem könnyű  olyan kritériumot találni, amely az egyik személyt kitüntetné a másikkal szemben. Hiszen a másolat is birtokolni fogja ugyanazokat az emlékeket, testének sejtjei ugyanazt a DNS-t tartalmazzák, mint az eredeti, és kontinuus ugyanazzal a testtel, amely Lena születése pillanatában világra jött.

Transzformatív élmény

További kérdést vet fel az, amit transzformatív élménynek neveznek. Laurie Ann Paul, a University of Northern Carolina at Chapel Hill professzora szerint transzformatív élmények azok az élmények, amelyek ismeretelméleti szakadékot hoznak létre. Vagyis az élmény bekövetkezte előtt nem tudom, hogy szeretnék-e ilyen élményre szert tenni. Elvileg sincs hozzáférésem azokhoz az indokokhoz, amelyek szerint dönthetnék, és ezért nem állíthatjuk azt, hogy az egyik döntés ésszerűbb, mint a másik.

Paul felettébb vitatott, de a hétköznapi életben is előforduló példája az anyaság: szerinte anyává lenni akkora változással jár, hogy nem tudunk előre ésszerű döntést hozni róla, így utólag megbánni sem ésszerűtlen. Kevésbé vitatott, de a hétköznapi életben ritkábban előforduló példája a vámpírrá válás: vámpírnak lenni annyira más élmény, mint embernek, hogy mielőtt vámpírrá válnánk, nem tudjuk racionálisan eldönteni, hogy akarunk-e vámpírok lenni.

A személyes azonossághoz ennek a kérdésnek annyiban van köze, hogy bár az ember a transzformatív élmény előtt és után megmaradhat azonos személynek, mégis alapvető törés következik be a megélt tapasztalatában. Nem túlzás azt mondani, hogy a hernyóból pillangóvá váló állat transzformatív élményen megy keresztül. Ezért nemcsak az a kérdés, hogy ez a változás (ön-)pusztítás-e vagy fejlődés, hanem az is, hogy ezt vajon a hernyó honnan tudhatná? És hasonlóan – teszi fel a kérdést a film – az expedíció szereplői honnan tudhatnák, hogy az egyes „önpusztítónak” bélyegzett tevékenységeik: alkoholizmus, önsebzés, és magában az expedícióban való részvétel mennyiben önpusztítók, és mennyiben fejlődésük részei? A transzformatív élmények esetében elvileg sincs az alany olyan ismeretelméleti helyzetben, hogy az önpusztítást a fejlődéstől meg tudja különböztetni. Ha a hernyók társadalomban élnének, begubózó társukat minden bizonnyal menthetetlenül zavart pszichéjű, önveszélyes egyénnek tekintenék.

A transzformatív élmény ismeretelméleti szakadéka jelenik meg a filmben a csillámlásban még nem járt kihallgató és a csillámlást megjárt kihallgatott – a film keretét alkotó – párbeszédjeleneteiben. Aki már járt a csillámlásban, az nem tud az ottani élményeiről beszámolni a csillámlást meg nem járt embereknek, így az expedíció tagjainak sorsát firtató kérdésre kitérő választ ad: „nem tudom”. Nem azért, mert amnézia sújtja, hiszen mikor Lenát azokról a tagokról kérdezik, akiket vadállatok téptek szét, értelmes választ tud adni: meghaltak. Hanem mert nem áll rendelkezésre olyan közös nyelv, amelyen átadhatná a tapasztalatát. (Gondoljunk csak bele: milyen választ várnánk arra a kérdésre, hogy milyen anyának lenni? Az, hogy „nagyszerű” vagy „felelősségteljes”, nyilván nem túl informatív annak, aki még nem volt szülő.) Képes lenne a kérdező megérteni azt a kijelentést, hogy a kollégája jelenleg egy virág? Egyáltalán értelmes egy ilyen kijelentés?

Cél, jelentés és érték

Ezzel érkeztünk el a film végső kérdésfeltevéséhez, vagyis hogy mennyiben beszélhetünk még ésszerűségről ott, ahol az azonos és a más már nem értelmezhető kategóriák. Ahogyan Kant rámutatott: vannak úgynevezett transzcendentális kategóriák, amelyek nélkül a tapasztalat elképzelhetetlen. Ilyen például az azonosság. Amikor hazamegyek az irodából, és látok egy almát az asztalomon ott, ahol tegnap hagytam, azt, hogy a két alma ugyanaz az alma, nem tudom megtapasztalni. Két almát tapasztalok, amelyeket – hacsak nincsen valamilyen különös okom a gyanakvásra  – nem tudok nem azonosnak tapasztalni. Ezzel szemben ha másnap egy banánt látok az asztalomon ott, ahol az almát hagytam, nem tudom a banánt az almával azonosnak tapasztalni. Míg például egy aszott alma esetén van némi kétértelműség a dologban: legalábbis elgondolkodom, vajon egy nap alatt összeaszódhatott-e ennyire az alma, vagy inkább arról van szó, hogy egy rosszindulatú kollégám kicserélte a friss almámat a maga aszott almájára? Azonban e mögött a kérdésfeltevés mögött is az azonosság egy nem megtapasztalható, azaz a tapasztalat előtt, vagy a tapasztalattól független, a priori fogalma bújik meg, amely a válasz mércéjéül szolgál.

A csillámlás épp a fenti kategóriák alkalmazhatóságát kérdőjelezi meg: az a virág, amelyik centinként radikálisan másképpen néz ki, ugyanaz a virág, vagy centinként másik virág? Az az ember, aki másodpercenként új DNS-t kap, még megmarad ugyanannak az embernek vagy egy másik ember? Ha egy emberből virág lesz, vagy éppen két egyforma ember, melyik az azonos a korábbi emberrel, és melyik a másik? E kategóriák alkalmazhatósága pedig egyúttal az emberi racionalitás alkalmazhatóságának kérdését is felveti: vagyis arra kérdez rá, hogy valójában mennyire függetlenek a tapasztalattól az efféle a priori kategóriák. Azért rendelkezünk ezekkel a kategóriákkal, mert ezek és csak ezek a logikailag lehetséges kategóriák, vagy pedig azért, mert az ember történetesen épp ilyen kategóriákra tett szert?

A film végső kérdésfeltevése tulajdonképpen erre vonatkozik: vajon ezek a kategóriák függetlenek attól az esetleges evolúciós ténytől, hogy miként alakult ki egyetlen sejtből az egész általunk ismert élet? A csillámlás – és a film szerint a rákos sejt – azt mutatja meg, hogy lehetséges másképpen: az élet biológiai alapvetései egyáltalán nem szükségszerűek. A film narratívája szerint létezhet olyan természettörvény, amely nem zárja ki azt, hogy valaki emberből virággá alakul, csak ezek történetesen nem a földi élet természettörvényei. A kérdés tehát végső soron az, hogy mi különbözteti meg a személyt a biológiai értelemben vett testtől, és megőrizhető-e a személyes azonosság egy ilyen minden határon túlmenő biológiai átalakuláson keresztül? Azaz tudunk-e önmagunkról olyan módon számot adni, képesek vagyunk-e önazonosságunknak olyan kritériumát megadni, amely független testünk azonosságától?

A film egy lehetséges értelmezése szerint a csillámlás egy teszt: azok, akik magukat nem tudták a testüktől és testüket jellemző tulajdonságoktól függetlenül értelmezni, a folyamatos és egyre radikálisabb változások nyomán megszűntek önazonosak lenni, és beleolvadtak a csillámlásba – részeivé váltak az egyetemes, minden cél és szándék nélkül újabb formákat teremtő természetnek. Lena és Kane azonban, mivel rendelkeztek egy ilyen, a fizikai viszonyoktól független kritériummal, vagy ha úgy tetszik, elkötelezték magukat egy ilyen kritérium mellett (például az egymáshoz fűződő viszonyuk kritériuma mellett), valamilyen formában, valamilyen testtel kijöttek a csillámlásból. Talán éppen ez alkotja az „új” Lena és az „új” Kane önazonosságát: kijöttek a csillámlásból, és tudják, hogy semmi sem szükségszerű – még a természettörvények sem –, csak az akarat által létrehozott viszonyok állandók. Lena DNS-e megváltozhat, létrejöhet belőle egy azonos másolat, bármi megeshet, de ő akkor is az marad, aki meg akarja menteni Kane-t. Ezen semmilyen csillámlás nem tud változtatni.

A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem és Alpen-Adria-Universität Klagenfurt PhD-hallgatója. A Filoman filozófusainak további cikkei a Qubiten itt olvashatók.