„Ami a Gladiátorban működött, az ebben a filmben hamis” – a Gladiátor II egy történész szemével

Hollywood egyik legsikeresebb élő rendezője, az Aliennel és a Szárnyas fejvadásszal már 40 évvel ezelőtt legendává vált (és történeseten angol) Ridley Scott 2000-ben ért fel igazán a csúcsra, amikor a Gladiátor című történelmi filmje minden korábbi rekordját a földbe döngölte. A Russel Crowe és Joaquin Phoenix főszereplésével készült film 450 millió dollárt szedett össze a jegypénztáraknál világszerte (ezt azóta is csak a 2015-ös Martian, magyar címén Mentőexpedíció szárnyalta túl), és 12 Oscarra jelölték, amiből 5-öt meg is kapott.

Bár a néhány napja már 87. évét betöltő Scott a kezdetektől szeretett volna folytatást készíteni sikerfilmjének (egy ponton még az elsősorban énekes-zeneszerzőként ismert Nick Cave-vel is íratott hozzá forgatókönyvet, de a Christ Killer című elvetemült ötlet végül a fiókban maradt), egy idő után erről lemondott a közönség. Most azonban a nagyszabású folytatások korát éljük: hogy mást ne mondjunk, 2022-ben kijött a 2009-es Avatar és az 1986-os Top Gun második része is, de az őrületet semmi sem példázza jobban Mel Gibson 2025-ben megjelenő Passió 2-jénél. Így végtére az idén novemberben mozikba került Gladiátor II sem jelentett akkora meglepetést.

A film Scott karrierjének legerősebb nyitóhétvégéjét hozta a nemzetközi mozikban, és már Magyarországon is több mint 120 ezren látták három hét alatt. A kritikusokat már jobban megosztotta a három színészgeneráció nagyjait (a 28 éves Paul Mescalt, a 49 éves Pedro Pascalt és a heteken belül a 70-et betöltő Denzel Washingtont) felvonultató Gladiátor II; sokan látták úgy, hogy a készítők szinte jelenetről jelenetre próbálták másolni az első filmet, így az izgalmas történet helyett csak a látványos csatajelenetek maradtak. Illetve még egyvalami: a történelmi tényekkel legalább annyira hadilábon áll a folytatás, mint az első rész, ha nem még jobban.

Hogy pontosan mennyire, arról Grüll Tibort, a Pécsi Tudományegyetem BTK TTI Ókortörténeti Tanszékét vezető egyetemi tanárt kérdeztük. (Akit az ilyesmik érdekelnek, vigyázzon, a válaszok szpojlereket tartalmaznak!)

Qubit: A Gladiátor II egy látványos hódítással kezdődik, a hajókon érkező római hadsereg az észak-afrikai Numidia királyságát készül elfoglalni. Ez a konkrét esemény megtörtént-e, és mennyire tartja valósághűnek a lerohanás és annak következményeinek bemutatását?

Grüll Tibor: Nem kell filmkritikusnak lenni ahhoz, hogy észrevegyük: itt a Gladiátor I elején látott monumentális, nagyszerűen felépített és kitűnően eljátszott csatajelenet (római legiók kontra germánok) megismétléséről van szó. De míg az első filmben minden „működött” – emlékszem, mekkora pozitív sokkot okozott, hogy itt láttam először tetőtől talpig dzsuvás, ütött-kopott, végsőkig leharcolt római katonákat a filmvásznon –, addig ebben a jelenetben minden hamis. Először is a helyszín: Numidia, amely a mai Algéria Tunéziával határos keleti vidéke, ebben az időben már jó 300 éve a Római Birodalom része. Észak-Afrikában az utolsó nagy lázadást Tacfarinas vezette Tiberius idején (vagyis a film idejéhez képest 200 évvel korábban), de ezek a numida lovasok nem így harcoltak. Lecsaptak a római helyőrségekre, majd visszavonultak a sivatagi erődjeikbe.

A rendező célja szemmel láthatóan az volt, hogy még látványosabb, még monumentálisabb csatajelenettel kezdjen, mint az első részben. Csakhogy ilyen tengerparti erődök nem voltak Numidiában, és ha lettek volna, se így harcoltak volna ellenük. A rómaiak soha nem ostromoltak várakat tengerről. Ennek az volt a menete, hogy tengeri blokádot állítanak fel, majd a szárazföld felől körülsáncolják, és onnan támadnak. Egyszerűen nevetséges, hogy a filmben a hajókat egyfajta partraszállító naszádokként használják, és közvetlenül onnan ugrálnak a falakra a római katonák. Ami pedig a következményeket illeti: ha valóban lett volna ilyen várostrom, nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a várat előbb kifosztották, majd lerombolták volna, a fegyveresen ellenálló férfiakat leöldösik, az asszonyokat, gyerekeket, időseket pedig eladják rabszolgának – az első nagy zsidó háborúban is ez történt, ahogyan Flavius Josephus tudósításából kiderül. Persze előfordulhatott olyan, hogy egy-egy férfi megúszta a kivégzést, de általában csak akkor, ha önként feladta magát. A többi stimmel: ezeket gyakran gladiátoriskola-tulajdonosok (úgynevezett lenók) vásárolták fel.

A filmben több olyan új karakter helyet kapott, akik nevén léteztek valós történelmi személyek, például Geta és Caracalla római császárok, Macrinus, Jugurtha vagy épp a főszereplő, Lucius Verus. Ezek a filmbeli karakterek mennyire felelnek meg a történelmi valóságnak?

Ridley Scottnak régi szokása, hogy valós neveket ad fiktív karaktereknek. Gondoljunk csak az első részben szereplő Ciceróra, aki Maximus szolgája, és természetesen semmi köze nincs a nagy római szónokhoz, csak egy olyan név, amely a mai Amerikában is „jól cseng”. A második részben ilyen Jugurtha, a numida hadvezér (Peter Mensah), Gracchus szenátor (Derek Jacobi), vagy Macrinus, a rabszolgakereskedő (Denzel Washington). Ezeknek semmi közük a valóságban is létezett személyekhez, akik ezt a nevet viselték: Jugurtha Kr. e. 118 és 105 között volt Numidia királya; Tiberius Gracchus szenátor Kr. e. 133-ban, míg testvére, Gaius Gracchus Kr. e. 121-ben halt meg; Macrinus pedig Kr. u. 217–218-ban volt Róma császára. A Gladiátor II Caracalla és Geta uralkodásának kezdetén játszódik, akik Kr. u. 211-ben jutottak hatalomra, 12 illetve 13 éves korukban, vagyis sokkal fiatalabbak voltak, mint a filmben. Ráadásul Caracalla (és nem Geta!) azon nyomban megölette a riválisának tekintett öccsét, vagyis nem bohóckodtak együtt úgy, mint a filmben, ahol sokkal idősebbeknek is ábrázolták őket.

De bevallom, nekem a legzavarosabb az egész történetben Lucilla szerepe. A való életben Annia Aurelia Galeria Lucilla (Kr. u. 148/150–182) Marcus Aurelius római császár és ifjabb Faustina római császárné második lánya volt, a későbbi császár, Commodus nővére. Először Marcus Aurelius társuralkodójához, Lucius Verushoz ment feleségül 164-ben, akitől három gyermeke született: Aurelia Lucilla, Lucilla Plautia és Lucius Verus – az első és utolsó gyermek hamarosan meghalt. Mikor 168-ban férjét, Lucius Verust elvesztette, nem maradt sokáig özvegy, ugyanis apja hozzáadta Tiberius Claudius Pompeianus Quintianus szíriai születésű szenátorhoz, kétszeres consulhoz, aki nála kétszer idősebb volt. Tőle is született egy fia: Pompeianus. Rebesgették, hogy Marcus Aurelius azt szerette volna, ha Lucilla férje veszi át tőle a hatalmat (ezt annak idején többen meg is írták, hogy a Gladiátor I főhősének, Maximusnak ő volt az „eredetije”). De másképp történt, hiszen Marcus 180. március 17-én Vindobonában (a mai Bécsben) meghalt, és fia, Commodus lépett trónra, aki szélsőséges magatartásával hamar kivívta a belső körök ellenszenvét. Az ellene 182-ben szőtt összeesküvésben nővére, Lucilla is részt vett, akit ezért előbb Capri szigetére száműzött, majd ugyanabban az évben meggyilkoltatott. Fiát, Pompeianust később Caracalla tette el láb alól. Lucilla tehát halálakor mindössze 32 vagy 34 éves volt, messze nem érte meg Caracalla uralmát.

Lucilla (Connie Nielsen) már az első filmben is erősen flörtölt Maximusszal, akinek ugyanakkor az volt a leghőbb vágya, hogy hazajusson szeretett feleségéhez és fiához, akiket – mint később kiderült – a gonosz Commodus katonái brutálisan meggyilkoltak. Számomra nem egészen világos, hogy az a Lucius Verus (Spencer Treat Clark), aki Lucilla kisfiaként jelent meg az első részben, és nyilvánvalóan Lucilla első férjétől, az azonos nevű Lucius Verustól származott, hogyan változott át Maximus és Lucilla eltitkolt fiává a második részben. Még ha el is tekintünk attól, hogy a valóságban a Lucius Verus nevű fiú korán meghalt, és feltételezzük, hogy Lucilla nem volt hűséges az egyébként társuralkodónak, hadvezérnek és férjnek is egyaránt pocsék Lucius Verushoz, azért az utólag némiképp árnyalja a derék Maximus jellemét, hogy zabigyereket csinált Lucillának. Dramaturgiailag persze teljesen érthető, hogy így alakították a történetet: máskülönben sem Acacius senator felesége, Lucilla, sem a numida gladiátor-rabszolga, Hanno nem jelentett volna elsődleges veszélyt az új uralkodók, Caracalla és Geta számára, és szegényebbek lettünk volna egy brutális kivégzési jelenettel, amikor Marcus Aurelius lányát, a sokat szenvedett Lucillát egy oszlophoz kötözve lenyilazzák az arénában.

Hogyan viszonyulnak a valósághoz azok a politikai csatározások, amelyeket a film bemutat, például a szenátorok összeesküvése a császárság megbuktatása és a köztársaság visszaállítása érdekében?

Itt szeretném előre bocsátani, hogy nem tartozom azon történészek közé, akik a történelmi hitelességet a legapróbb részletekig számon kérik a filmektől. Ha egy film „működik”, akkor nagyvonalúan át lehet és kell is lépni a pontatlanságokon, anakronizmusokon, történelmietlenségeken. De azért ebben is van egy határ, amin a Gladiátor II nálam egyértelműen túlment. Már az első részben is az volt az alapállás, hogy a bölcs filozófus-császár, Marcus Aurelius, csak muszájból harcol a barbár germánok ellen, szívesebben körmöli művét, az Elmélkedéseket a sátrában. Valójában azt tervezi, hogy halála után Maximus csapatainak védelme alatt visszaadja a hatalmat a szenátusnak, vagyis helyreállítja a szabad köztársaságot, amelyben nem a császárok, hanem az SPQR (senatus populusque Romanus), vagyis „a szenátus és a nép” gyakorolja a hatalmat. Maximust úgy mutatja be a film, mint egy gáncstalan lovagot, egyenes és igazságos férfit, aki még nem is járt Rómában, és fogalma sincs arról, hogy a szenátusban csupa álnok, hataloméhes, korrupt gazember üldögél, és alig várja, hogy megkaparinthassa a hatalmat.

Mindez több szempontból is egetverő marhaság. Először is: Marcus Aurelius – tessék elolvasni az Elmélkedéseket, magyarul már kétféle fordításban is elérhető! – soha nem akarta megszüntetni a császárságot, hiszen a Kr. u. 2. század közepén ennek már se realitása, se értelme nem lett volna. A népet jó 200 év alatt szisztematikusan leszoktatták arról, hogy a szabadság ábrándjait kergesse – nem is tudott volna mit kezdeni vele. A „kenyeret és cirkuszt” (ez a 2. század elején élt Juvenalis szatíraköltő híres szlogenje) politikája remekül működött. Róma népének semmi más nem kellett, mint hogy megtömhesse a hasát – lehetőleg ingyen –, és gondoskodjanak szórakoztatásáról. A provinciák lakói meg majd megvédik a Birodalmat, ha épp szükség adódik rá. Másodsorban: Maximus, amennyiben a császári legiók élére kinevezett hadvezér (legatus Augusti) volt, maga is szenátor kellett, hogy legyen! Felesleges tehát úgy tenni, mintha a derék, tiszta és ártatlan Maximus semmit se tudna a Rómában zajló dolgokról. Azt már meg sem említem, hogy Marcus Aureliust a valóságban nem a fia, Commodus fojtotta meg egy párnával. Egyrészt ott sem volt Vindobonában, másrészt erre semmi szükség nem volt, hiszen már 177-től – három évvel apja halála előtt – társcsászárként uralkodott.

Ridley Scott szemmel láthatóan beleszerelmesedett a Gladiátor I alapötletébe: fenébe az ütődött, zsarnok császárokkal (ne feledjük: Commodus és a Caracalla–Geta páros is felettébb fura, már-már groteszken komikus), és adjuk vissza a hatalmat a népnek. A második részben ezt a feladat a Hanno (alias Lucius Verus) vezette gladiátorok és a derék Acacius tábornok seregei kapják. Micsoda abszurd és bugyuta ötlet, amin a nyolcadikos gyerekem is röhögőgörcsöt kapott a moziban! Most komolyan, van olyan ember az Egyesült Államokban, aki ezt a kapitális marhaságot megeszi? Anélkül, hogy túlzásokba akarnék esni, azért nem tudom megállni, hogy ez a szemlélet nemcsak szélsőségesen liberális, hanem valahol mélyen marxista is, hiszen egy olyan „osztályharcot” hirdet, amelyben az elnyomottak (rabszolgák, gladiátorok, katonák) szabadítják fel a népet a zsarnokok uralma alól. Emlékezzünk arra, hány Spartacusról elnevezett sportklub működött az „átkosban”, és a kommunista országok sportolóinak nagy megmérettetéseit is „szpartakiádoknak” nevezték. Hihetetlen számomra, hogy egy ilyen végletekig lebutított, szánalmas sztorival hülyítik ma a nézőket, aminek nyilván a mának szóló konkrét politikai vonatkozásai is vannak.

A filmben a gladiátorok páviánokkal és orrszarvúkkal is megküzdenek, egy tengeri csata rekonstrukciójában pedig cápák is úszkálnak az arénában. Ilyenek megtörténhettek-e a Colosseumban?

Nem vagyok zoológus, de szerintem ezek a páviánok nem igazi páviánok, hanem – ahogy egy kritikus fogalmazott – leginkább valami sci-fibe oltott horrorfilm ufó-lényeire emlékeztetnek. Nyilván azért volt szükség rájuk, hogy a néző azonnal sokkot kapjon, ami – az én esetemben – sikerült is. Az orrszarvún lovagló fickón már csak röhögni tudtam, ahogyan az elárasztott Colosseumban úszkáló cápákon is. Ha egyáltalán képesek voltak elárasztani a Colosseum arénáját – ez még vitatott –, akkor sem lehetett a víz magasabb, mint fél méter, amelyben természetesen nem hajókkal, hanem legfeljebb csónakokkal „csatáztak”. A hajóscsatákra egy másik hely szolgált: a naumachia, amit a Tiberis mellett ástak ki, és a folyó vizével töltötték fel. Augustus és Nero is építtetett egy-egy ilyen naumachiát.

De térjünk vissza az állathajszákhoz (venatio). Olasz régészek már régen megvizsgálták a Colosseumban talált állatcsontokat, amiből kiderült, hogy milyen állatokat „vadásztak” az arénában: oroszlán, tigris, leopárd, bölény, elefánt, hiéna, krokodil, gazella, strucc, vaddisznó, szarvas, és ott voltak a filmben is szereplő majmok és az orrszarvú is. Ezeket azonban ügyes bestiariusok – erre a célra kiképzett gladiátorok – levadászták. Némely állatokat rendkívül kegyetlen kivégzésekhez is használták: a halálos ítélet egy speciális fajtája volt, ha valakit vadállatokkal való küzdelemre ítéltek (damnatio ad bestias). Ilyenkor vagy puszta kézzel kellett küzdeniük a fenevadak ellen; vagy oszlophoz kötözték őket, hogy ne tudjanak védekezni; de olyanról is tudunk, hogy hozzákötötték a szerencsétleneket az állatokhoz. Aki meg esetleg életben maradt, azzal a gladiátorok kardja végzett.

A gladiátorok és a közönség, a társadalom kapcsolatát mennyire valósághűen mutatja be a film?

Akkor nézzük meg egy kicsit közelebbről az amfiteátrumok világát, ami tökéletesen leképezi Rómát. A nézőtéren Augustustól kezdve szigorú ülésrend van: az első sorokban ülnek a szenátorok, felettük a lovagok, majd a szabad római polgárok, vagyon, foglalkozás és státusz szerint elkülönülve, és valahol legfelül kapnak helyet a nők és a rabszolgák. A nézőtér tehát maga a római társadalom, a maga hierarchikus rendezettségével, az aréna „küzdőtere” viszont a barbár világot jelképezi: itt bármi megtörténhet, nincsenek szabályok, csak a nyers, brutális küzdelem, nemegyszer öldöklés. A gladiátor maga is ennek a civilizáción túli, barbár világnak a letéteményese: azért gyilkol, hogy szórakoztassa a népet (emlékszünk, ahogy az első filmben Maximus így kiabál a nézőknek: „Hát nem szórakoztok?” – majd odadobja a kardját a leno páholyába) – ugyanakkor figyelmeztet is: a Róma rendje elleni lázadás, akár belülről, akár kívülről jöjjön is, véres megtorlással jár. A lázadók könnyen az arénában találhatják magukat.

Ugyanakkor a római jog, a politika és a társadalom is meglehetősen kétarcúan (és képmutatóan) viszonyult a gladiátorhoz. Egyrészt a gladiátor jogi szempontból egy rabszolga, vagyis senki és semmi. Ha egy szenátor vagy lovag gladiátorként lépett fel, azonnal elvesztette rangját. A gladiátorokat – ezt a film is jól bemutatja – kaszárnyákban, rács mögött tartották, rendszeresen verték és állandóan gyakorlatoztatták. Bár elég jól táplálták őket (hiszen ki akart girhes, csontsovány, leromlott állapotú gladiátorokat látni), életük állandó veszélyben forgott. Az ugyan tévedés, hogy minden párharc életre-halálra folyt, hiszen voltak bírók is (mint a bokszmeccseken), és a sebesülteket gyógyították (mégpedig kitűnő sebészek), de azért nagy eséllyel otthagyhatták a fogukat akár a kiképzés, akár a viadalok során.

Mindennek ellenére a legjobb gladiátorok koruk szupersztárjai voltak, olyan celebek, akiket ma csak a legismertebb sportolókkal (Messi vagy Ronaldo) vagy a legnagyobb hollywoodi mozisztárokkal lehet egy lapon említeni. A „sztárokkal” császárok (és császárnék) barátkoztak, részt vehettek a palotában rendezett lakomákon, sőt némelyik még a politikába is beleszólt. Egy-egy híres gladiátorviadalt – például Tetraites és Spiculus küzdelmeit – mozaikokon, cseréptálakon, üvegpoharakon örökítettek meg, amelyek a Birodalom minden sarkában ismertté tették nevüket. Ezek a gladiátorok nemcsak hírnevet, hanem jelentős vagyont is gyűjtöttek maguknak, amely esetenként sokszorosan felülmúlta még a szenátorok gazdagságát is. Nem csoda, ha szabad emberek is önként jelentkeztek gladiátornak, hiszen ha elég jól küzdöttek, nemcsak személyi szabadságukat nyerték vissza, hanem olyan hírességek lettek, akik fellépéseikkel egy halom pénzt kerestek.

Történészként mi a véleménye a történelmi tények (valós személyek, események, helyszínek) és a fiktív elemek ilyen szintű vegyítéséről? Inkább úgy látja, hogy ezáltal könnyebb felkelteni a nézők érdeklődését a római történelem iránt, vagy inkább csak a tényszerűséget torzítja a köztudatban ez a megközelítés?

Ismétlem, nekem semmi bajom a kosztümös (vagy ahogy Amerikában mondják, a „kardos–szandálos”) filmekkel, ha azok jó filmek, vagyis filmként jól működnek. Azt sem hiszem, hogy ilyen filmeket valamilyen ideológiai háttér nélkül lehetne készíteni, hiszen erre az „akadémikus” történelemírás sem képes. Minden kor a saját kérdéseit teszi fel a történelmi forrásoknak, és olyan következtetéseket von le belőlük, ami saját korát érdekli. Vagyis valamilyen szinten minden ábrázolás torzít. Szerintem a torzítás mértéke és tudatossága az, ami a lényeges. Összevetésül: minden idők legtöbb Oscar-díjat nyert kosztümös filmje, a Ben-Hur (1959) is rengeteget torzított az első századi Júdea történelmi valóságán. Ennek egy része azonban abból fakadt, hogy 65 évvel ezelőtt bizonyos dolgokat egyszerűen nem tudtunk az ókorról. Ma már ezt nehezen mondhatnánk el, hiszen kismillió cikk, monográfia, régészeti feltárás stb. áll rendelkezésünkre az ókor bármely területéről és időszakából. Tudjuk mit ettek, mit ittak, milyen ruhát vagy cipőt viseltek, milyen háztartási eszközeik voltak. Ráadásul itt van a CGI, amelynek segítségével mindezt képileg is elő tudjuk állítani, anélkül, hogy a Colosseumot papírmaséból és fából fel kellene építenünk (ahogy a Ben-Hur forgatásakor tették). Tehát minden rendelkezésre áll ahhoz, hogy olyan történelmi filmet készítsünk, amely minden ízében valósághű. Erre vonatkozóan is vannak kísérletek, amelyeket nálunk valamiért nem ismernek: például Matteo Rovere 2019-es filmeposzát, a Il primo re-t, amely Romulusról, Róma alapítójáról szól, nálunk be sem mutatták, pedig elég jó kritikákat kapott.

Pár éve az egyetemen, ahol tanítok, meghirdettem egy szemináriumot, amelynek azt a címet adtam: „Róma filmen”. Ennek kapcsán végignéztem, hogy a némafilmek kora óta miféle történeteket vittek celluloid szalagra Róma történetével kapcsolatban. Az a számomra megdöbbentő eredmény jött ki, hogy lényegében három téma uralja a filmvásznat, ha Rómáról van szó: Kleopátra, a gladiátorok és Pompeii pusztulása. Azt is érdekes volt látni, hogy a filmek többsége adaptáció: Shakespeare és egy mára teljesen ismeretlen 19. századi angol író, egy bizonyos Edward Bulwer-Lytton (1803–1873) drámáiból illetve regényeiből merítenek. Ennyire nincsenek tehetséges forgatókönyvírók és dramaturgok Hollywoodban? – tettem fel magamnak a kérdést. Vagy csupán arról van szó, hogy nem ismerik az ókori történelmet, és lusták beleásni magukat a forrásokba, ahol egyébként ezeknél a bugyuta történeteknél sokkalta izgalmasabb, ráadásul valóságos eseményekre bukkanhatunk? És ha már itt tartunk: kevesen tudják, hogy a méltán nagy sikert aratott Gladiátor I az 1964-ben bemutatott A római birodalom bukása (The Fall of the Roman Empire, rendezte: Anthony Mann) című alkotás remake-jének is tekinthető, és ha a Gladiátor II az első rész remake-je (ahogy ezt több kritikus is megfogalmazta), akkor tulajdonképpen itt egy remake remake-jével van dolgunk. Ami azért szerintem elég szánalmas dolog.