A kutatók között a csillagászok mindig is a leglelkesebb réteghez tartoztak, ha ismeretterjesztésről és tudománykommunikációról volt szó. Nem véletlen, hiszen a téma is adja magát: egy szép, színes galaxisfotó mindig sokkal könnyebben eladható, mint egy újabb diagram vagy esszé. Ez azonban mindeddig inkább csak anekdota szintű állítás volt, mint számokkal alátámasztott tény (és igazából nem sok tudományterületre létezik hasonló felmérés). A kétezres években készült egy hasonló munka a legnagyobb francia kutatóintézeti hálózat, a CNRS (Centre National de la Recherche Scientifique, Nemzeti Tudományos Kutatási Központ) 7000 tagjának megkérdezésével. Ez arra jutott, hogy a fizikusai, biológusai és kémikusainak 36, 27 és 23 százaléka végzett legalább egyszer ismeretterjesztést 2009-ben, illetve átlagosan évente kevesebb mint egyet tartottak fejenként.

Vajon hogyan állnak ehhez képest a csillagászok? Ennek eldöntésére a London School of Economics and Political Science (Londoni Közgazdaságtani és Politikatudományi Iskola) két kutatója, Marta Entradas és Martin Bauer a legnagyobb szervezet, a Nemzetközi Csillagászati Unió tagjai között végzett el egy kutatást. A szerzők szerint ez az első eset, hogy ennyire átfogó, globális felmérés készült bármilyen terület kutatóiról.

Egy csillagásznak szívügye a csillag

A 9000 megkérdezett tagnak körülbelül egyharmada válaszolt, és az eredmények egyértelműen megerősítik, hogy a csillagászok szívügyüknek tekintik az ismeretterjesztést. A válaszadók 87 százaléka nyilatkozott úgy, hogy valamilyen formában kommunikál a nagyközönséggel, illetve a médiával. Ők átlagosan évi 18 eseményt vállalnak. És itt az átlagot nem néhány kiemelkedő közönségkedvenc húzza fel drasztikusan, hanem a csillagászok általában nyitottak az ismeretterjesztésre. Erre utal, hogy az értékek mediánja is 9 esemény, vagyis a válaszadók fele ennyit, vagy többet vállal évente. Ezek a számok egyértelműen bizonyítják, hogy a csillagászok más kutatóknál aktívabban vesznek részt a tudománykommunikációban.

Érdekes módon ez nem is azt jelenti, hogy a kutatók érdekes dolgokat posztolgatnak a Facebookra vagy a Twitterre: alig 20 százalék nyilatkozott úgy, hogy a közösségi médiafelületeket használja tudománykommunikációra. A többség a teljesen hagyományos vonalat követi: előadások, iskolalátogatások, nyílt napok, kiállítások és helyi rendezvények, valamint tévés és rádiós megszólalások szerepelnek a palettán.

Az LSE kutatói azt várták, hogy a legaktívabbak a pénzzel és infrastruktúrával jobban ellátott, észak-amerikai és európai kutatók lesznek, de meglepetésükre helyettük a dél-amerikai és afrikai csillagászok végeztek az élen, átlagosan évi 22 eseménnyel. A szerzők szerint ezt több faktorral is lehet magyarázni. Több nagy csillagászati létesítmény, mint az Európai Déli Obszervatórium (ESO), vagy a Négyzetkilométeres Hálózat (SKA), olyan kevésbé fejlett, de jó asztroklímájú helyeken (lesz) található, mint például az Atacama-sivatag. Ezek sok olyan kutatót vonzanak, akik feladatuknak érzik, hogy a helyi közösségeknek bemutassák ezeket a projekteket, és csökkentsék a velük szembeni szkepticimust, és akár a nem túl jól felszerelt közoktatási rendszert is kisegíthetik.

A rettegett Sagan-effektus

De miért ennyire lelkesek a csillagászok más területek szakértőihez képest? Egy korábbi, fizikusok és biológusok körében végzett, kis létszámú felmérés azt találta, hogy mindkét területen jóval kevésbé népszerű a kutatók által végzett ismeretterjesztés, a kutatók alig több mint fele foglalkozott már ilyesmivel. Természetesen mindegyik területen vannak nagyon aktív és elismert kommunikátorok is, csak kisebb arányban. De az elutasítás indokai is különbözőek. A biológusok válaszai alapján számukra a társadalom hozzáállása, illetve róluk alkotott képe a fő akadályozó tényező. Egyrészt attól félnek, hogy ha kiállnak a közönség elé, kutatók helyett aktivistákként lesznek elkönyvelve, ami negatívan hathat vissza a tudományos karrierjükre. Másrészt viszont az alacsony tudományos műveltség okozta korlátoktól is tartanak – ami ironikus, hiszen a tudománykommunikáció egyik célja éppen ennek csökkentése lenne.

Ehhez képest a fizikusok közül számosan magához a kommunikáció műveléséhez állnak negatívan. Az egyik fő ellenérv, hogy az ismeretterjesztés alacsonyabb rendű tevékenység, mint magának a tudománynak a művelése, és valójában ez két különböző szakma. A másik ennek folyománya, a Carl Sagan-effektus, miszerint a túlzásba vitt médiaszereplés visszaüthet a karrierre is. Sagan esetében, aki lényegében az egyik első celeb kutató volt, ugyanis a Harvard Egyetemre való végleges kinevezése feltehetően, az Amerikai Tudományos Akadémiai tagsága pedig egyértelműen a médiában való túlmozgásosságán bukott el.

De akkor mi hajtja a csillagászokat, hogy ennyi erőforrást fektessenek ebbe a témába? A felmérés szerint elsősorban nem díjak vagy extra elismerés ösztönzik őket, hanem belső késztetés is, például a társadalom felé vállalt felelősség érzete. A csillagászok a kutatói munka szerves részének tekintik, hogy az elért eredményeket ne csak kevesek által megfejthető szakcikkek formájában közöljék, hanem igyekezzenek azokat a nagyközönségnek is bemutatni. A Sagan-effektus sem létezik a területen: a válaszadók elsöprő többsége, 96 százaléka nyilatkozott úgy, hogy az ismeretterjesztő tevékenységük nem befolyásolja negatívan a karrierjét.

Ugyanakkor, bár a csillagászok lelkesen ismeretterjesztenek, kimutatható szakadék tátong a kutatók és a hivatalos kommunikátorok között. A többség saját kútfőből, saját erőforrásokkal, külön képzés nélkül végzi ezeket. Egyszerre érkeztek olyan válaszok, hogy ha van is hozzáférésük segítséghez, például intézeti sajtós munkatárshoz, nem érzik szükségét annak, hogy hozzá forduljanak, és olyanok is, hogy nincs hozzáférésük ilyen segítséghez, de igényelnék. A cikk ezek alapján más tudományterületek számára is levon konklúziókat. A tudománykommunikációhoz fontos, hogy az intézmények szakembereket is bevonjanak, de ez nem elég. A kutatók bevonásához hangsúlyt kell fektetni a kommunikáció elismerésére is: extra feladat helyett ennek a munka szerves részét kell képzenie, hiszen ezen keresztül valósulhat meg a társadalmi felelősségvállalás.

A szerző csillagász, az MTA CSFK munkatársa.

(Nyitókép: Soós Bertalan, forrás: Nature News, Nature szakcikk)

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás