Forró vére lett a veszte a Föld valaha élt legnagyobb tengeri ragadozójának
Új elméletet alkottak a Föld valaha élt legnagyobb tengeri ragadozójának kihalásáról. A legújabb kutatások a megalodon néven is ismert óriásfogú cápák kihalását az állat 35-40 Celsius-fokos testhőmérsékletével magyarázzák.
A rendszertanban Carcharodon megalodon, Carcharocles megalodon, illetve Otodus megalodon néven is számon tartott óriásfogú cápa 2,5 millió évvel ezelőtti kihalására többféle elmélet is született már a táplálékforrások változásaitól a világóceánok lehűléséig. A legújabb teória a mai fehér cápák (Carcharodon carcharias) és egykor élt őseik fogazatának vizsgálatán alapul.
A kutatóknak szén- és oxigénizotópos vizsgálatokkal sikerült meghatározniuk az óriásfogú cápák testhőmérsékletét – mondta Michael Griffiths, a New Jersey-i William Paterson Egyetem környezettudományi tanszékének munkatársa az USA-n kívül további 136 ország 60 ezer tudósát tömörítő Amerikai Geofizikai Unió (AGU) december közepi közgyűlésén. A módszer lényege konyhanyelven, hogy a szén és az oxigén a hőmérséklet függvényében más és más kémiai kötésben van jelen egy élőlény fogazatában és csontjaiban, és mindez a fosszíliákban is pontosan kimutatható.
„A mai utódaik 20-30 Celsius-fokos testhőmérsékletével szemben a megalodonoké 35-40 fok is lehetett. Végül ez a gyors anyagcserével járó, hatalmas étvágyat gerjesztő magas testhőmérséklet és a 2,5 millió évvel ezelőtti éghajlatváltozás nyomán megváltozó zsákmányállat-összetétel vezetett a kihalásig” – idézte a LiveScience Griffithst.
Álmelegvérű csúcsragadozó
A megalodon testhossza akár a 18 métert is elérhette, fogai 18 centiméterig nőhettek. (A legnagyobb ma élő ismert állat, a kék bálna 24-25 méterre nő, a cápák körében a legfeljebb 12 méteres cetcápa a mai méretbajnok, de ő is békés planktonevő.) A megalodon kövületei világszerte előkerültek már, de a paleontológiai közmegegyezés szerint az 1-24 fokos tengereket is jól tűrhette.
Ehhez tudni kell, hogy a megalodon úgynevezett ál-melegvérűként, a vörös izmok anyagcseréjével fűtötte magát optimális hőmérsékletűre. A környezet hőmérsékletének függvényében változtatható testhőt a speciális – retia mirabilia néven emlegetett – véredényrendszere tartotta fenn. Ez a hőszabályozó (szakszóval: termoregulációs) tulajdonsága tette lehetővé, hogy a mai leszármazottaihoz hasonlóan a sekély part menti vizektől a nyílt óceánok mélyéig sokféle tengeri környezetben megélhessen.
A kutatók szerint az óriásfogú cápát hatalmas mérete, gyorsúszó képességes és erőteljes, hatalmas, ékszerű fogakat rejtő állkapcsa tette csúcsragadozóvá, olyanná, amely a mai fehér cápától eltérően a tápláléklánc legmagasabb fokán lévő tengeri emlősökkel táplálkozott – ez derült ki a zsákmányállatok mibenlétét is feltáró kalciumizotópos vizsgálatokból.
Az óriásfogúak harapását őrző fosszilis tengeriemlős-leletek bizonyítják, hogy a megalodon étlapján kisebb fogascetek és delfinek éppúgy szerepeltek, mint az ámbrás- vagy barázdásbálnák, illetve fókák.
A legfrissebb kutatás szerint a kora miocén és késő pliocén korban, azaz 23-2,5 millió évvel ezelőtt élt megalodonok veszte épp az lett, ami egyeduralmukat is lehetővé tette, vagyis a magas testhőmérséklet és az ezzel járó hatalmas étvágy.
A késő pliocéntól lehűlő éghajlat ugyanis a zsákmányul szolgáló fauna összetételét is megváltoztatta. A tengeri emlősök – a valódi állandó testhőnek és a bőr alatti zsírszöveteknek köszönhetően sikeresen adaptálódva – hidegebb tengerekbe költöztek, az óriásfogú cápák azonban ökológiai csapdába estek. Ahhoz, hogy felfűtsék magukat, enniük kellett, de a zsákmányszűke miatt egyre kevésbé tudták fűteni magukat, míg a szó szoros értelmében csak hűlt helyük maradt.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: