Üdv a Mátrixban: az MIT szakértője szerint valószínűbb, hogy szimulációban élünk, mint az, hogy nem
- Link másolása
- X (Twitter)
- Tumblr
A Mátrixot 1999-ben mutatták be, és amellett, hogy irtózatosan felpörgette a Nokia eladásait, forradalmasította az akciófilm műfaját, és egy életre megcsinálta Keanu Reeves szerencséjét, a film a nagyközönség számára is hozzáférhetővé tett egy olyan filozófiai iskolát, amelynek addig csak néhány különösen elvetemült híve volt: a szolipszizmust.
Az elmélet szerint csak én vagyok, más semmi, és a világ csak a tudatom terméke – illetve a Mátrix esetében egy virtuális valóság terméke. Ennek megfelelően valóság nem létezik, mindannyian olyanok vagyunk, mint a ceruzaelemek egy ismeretlen gépben, persze egészen addig, míg ki nem szabadulunk a Mátrixból. Ez a filmben Neónak sikerült, amikor Morpheus felkínálta neki a választás lehetőségét.
Filozófiát persze minden filmben találhatunk, ha nagyon akarunk, a Mátrix pedig a névválasztásokkal és az ügyesen kezelt szimbólumokkal ügyesen rájátszott erre az értelmezési lehetőségre. Többen is akadtak, akik továbbgondolták a film felvetéseit – a film után Nick Bostrom svéd filozófus volt az első, aki belegondolt abba, hogy mi van, ha tényleg szimulációban élünk. Mint mindennek, ennek is volt előképe: a legtöbben Jean Baudrillard 1981-ben megjelent, a Szimulákrum elsőbbsége című könyvére hivatkoznak, ha a virtualitás gyakorlati lehetőségéről van szó.
Bostrom három pontja
Bostrom három állítást fogalmaz meg, amelyek közül legalább egynek igaznak kell lennie, eszerint
- minden emberihez hasonló civilizáció az univerzumban kihal, mielőtt elérne arra a fejlettségi szintre, hogy szimulálni tudná a valóságot;
- ha bármelyik civilizáció mégis eléri ezt a fejlettségi szintet, közülük egyik sem akar ilyen szimulációkat futtatni;
- a fejlett civilizációk több szimulációt is tudnak futtatni, ami azt jelenti, hogy sokkal több szimulált világ létezik, mint valódi.
A filozófus szerint mindhárom állításról elképzelhető, hogy igaz, de a harmadik tűnik a leginkább elképzelhetőnek. Ebből indult ki az MIT számítógéptudósa, Rizwan Virk is, csak ő jobban kibontotta az elmélet részleteit, és arra jutott, hogy egyáltalán nem lehetetlen, hogy a valóság nem létezik. Persze erről is a kvantumok tehetnek, már amennyiben a körülöttük lévő bizonytalanságot bizonyítékként fogjuk fel a szimulációelmélet mellett.
A Pac-Man volt a kezdet
Virk szerint a számítógépes játékok fejlődése a Pac Man-től a World of Warcraftig mindig is a limitált erőforrások optimális felhasználásáról szólt, ebben az értelemben Schrödinger híres gondolatkísérlete és a kvantumfizika akár arra is bizonyítékot nyújthat, hogy a valódi világban is működik egy ilyen optimalizációs folyamat.
Schrödinger gondolatkísérlete a következő: fogunk egy képzeletbeli macskát, és elhelyezzük egy dobozban. Itt még helyet kap egy darab radioaktív anyag és egy Geiger-Müller-számláló is, az anyagban pedig egy atom egy óra leforgása alatt vagy lebomlik, vagy nem bomlik le – mindkét forgatókönyv azonos valószínűséggel következik be. Ha lebomlik, az érzékelő mérges gázt szabadít fel, a macska pedig meghal. Ez ahhoz vezet, hogy a macska egészen addig ugyanolyan valószínűséggel van életben és pusztult el, míg meg nem nézzük, mi a helyzet.
Limitált erőforrások
Virk szerint a valósággal épp ugyanez a helyzet:
a limitált erőforrások miatt az életben a szimuláció csak azokat a részleteket dolgozza ki, amelyet megfigyelünk.
A programozó (aki nem véletlenül hivatkozik videojátékokra, hiszen maga is fejlesztő) ehhez még hozzáveszi, hogy a világon minden alapvetően információból áll – épp úgy, mint egy programban. Bostrom elméletére visszautalva azt állítja, hogy ha több virtuális valóság létezik, mint valódi, valószínűbb, hogy mi is egy ilyenben élünk, és mindannyian magunk állítjuk fel a saját céljainkat – tulajdonképpen egy ismeretlen játékos bábjaként. Virk szerint az sem véletlen, hogy szeretünk más bőrébe bújni, amikor játszunk egy játékkal: ez is csak a természetünkből fakad, hiszen mi magunk is csak karakterek vagyunk egy programozott világban.
Persze ez felveti a végtelen regresszió problémáját is: miközben mi is játszunk, velünk is játszanak, bár abban a szimulációban, amelyben mi élünk, még nem értük el a technológiai fejlettségnek azt a fokát, hogy mi magunk is valóságot teremthessünk.
Virk a technológiai fejlettség tíz fokozatát különbözteti meg, ezek szerint mi az ötödik szinten állunk, vagyis épp csak kóstolgatjuk a virtuális valóságot. De van egy jó híre annak, akit felháborítana az elképzelés, hogy a leszármazottai is egy programban tengetik majd az életüket: szerinte száz év múlva már mi is világokat teremthetünk a hozzánk hasonló programozott létezőknek.
Már 25 éve nyakunkon a virtuális valóság, de még mindig nem tudjuk, mihez kezdjünk vele
William Gibson 1984-ben megírta, a Wired 1993 óta erről beszél, a 2010-es évek elejétől bármikor berobbanhat a mainstreambe, egyelőre mégsincs mindenkinek VR-szemüvege otthon. Ennél is nagyobb baj, hogy az oktatásban és a kultúrában is hanyagoljuk, pedig óriási lehetőséget rejlenek a technológiában.
iPhuck 10: Porfirij Petrovicsot megdugja egy piros telefonfülke
Megjelent magyarul Viktor Pelevin új regénye, amelyben a szerző a szabad akarat, a technikai fejlődés és a megvilágosodás problémáját járja körül egy disztópiában. De létezik vajon Pelevin, vagy ő is csak egy algoritmus?
Úgy elmerülnék már a virtuális valóságban! Milyen VR-szemüveget vegyek?
Nyakunkon a VR: 15 ezertől negyedmillió forintig számtalan virtuális headset kapható a boltokban a régi Samsung Geartől az új HTC Vive-ig. De melyiket vegyem meg, melyiket ne vegyem meg, és miért?
