Három út áll Kína előtt, ha sikeres akar maradni
Kína az utóbbi években rendkívül fontos lett a világ többi országa számára is, gazdaságilag egyértelműen (van olyan mérőszám, amely szerint a világ legnagyobb gazdasága a kínai), de katonailag is egyre inkább. Jelenleg úgy tűnhet, hogy Kína továbbra is gyorsan fog növekedni, és politikailag elnyomó rendszer marad, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy a világ beleessen Thuküdidész csapdájába (ez a feltörekvő hatalom és a korábbi hegemón hatalom háborús konfliktusát jelenti, mint Spárta és Athén esetében). Ezen politikai és növekedési várakozások azonban korántsem annyira indokoltak, mint elsőre tűnhet, és főleg nem így egyszerre.
Az elnyomó rendszerek jelenleg sikeresnek tűnnek, jórészt Kína gazdasági eredményei miatt. Ennek ellenére továbbra is igaz maradt az összefüggés, hogy a gazdag országok demokráciák. Ez alól kétfajta kivétel van:
- a nyersanyagokra erősen támaszkodó országok (ahol a GDP-t nem önerőből állítják elő);
- azok a pénzügyi központok, ahová a többi ország transzferálja a jövedelmét.
Ez utóbbiakban sem önerőből állítják elő a GDP-t, és sok hasonlóságot mutatnak az úgynevezett természetierőforrás-átok (resource curse) által sújtott, olajban és egyéb ásványkincsekben gazdag országokkal. A fent említett összefüggést, miszerint a gazdag országok demokráciák (de nem minden demokrácia gazdag) az alábbi ábra mutatja be:
Az ábra vízszintes tengelyén az egy főre jutó GDP található (vásárlóerő-paritáson, az IMF adataiból), a függőleges tengelyen pedig egy olyan mutató, amely a demokráciát hivatott mérni (Polity index) -10 től (teljes diktatúra) a +10-ig (teljes demokrácia). Sem az egy főre jutó GDP, sem a demokráciaindex nem tökéletes, de véleményem szerint közelítőleg jók, és ez a mostani célnak megfelel. Szingapúr kivételével kihagytam a gazdaságilag a természeti erőforrásokra, főként olajra épülő országokat, tehát azokat, ahol a Világbank szerint 2001 óta átlagban az általuk számított természetierőforrás-járadék (resource rent) az erdőkből származó járadék kivételével a GDP 8 százaléka felett van, és az adóparadicsom-országokat, vagyis azokat, amelyeket Gabriel Zuchman ekként definiál. A 2017-es évet ábrázoltam, egy karika egy országot jelez, a legszegényebb országokat, ahol a GDP (PPP) az 5 ezer USD-t sem ért el, szintén lehagytam, ők mostani mondandónk szempontjából sajnos nem relevánsak.
Az ábrán látható, hogy a legalább 25 ezer dollár egy főre jutó GDP-t elért országok legalább a demokrácia skálán megütötték a plusz 5-ös szintet (és ez igaz, akármeddig is megyünk vissza az időben). Szingapúr az egyetlen ország, amely jelentősen gazdagabb (volt), mint Kína most (kínai egy főre jutó GDP 2018-ban: 16 096 dollár 2011-as árakon; összehasonlításképpen Magyarország 28 036 dollár), és nem legalább nagyjából demokratikus. Bár Szingapúrt tekinthetjük adóparadicsomnak is (az általam használt forrás szerint az), valószínűleg az ebből származó bevételek nélkül is fejlett ország lenne. Meg persze tekinthetjük Szingapúrt demokráciának is, ahogy az ottani kormány teszi, csak az általunk használt index alapján nem az. Mindenesetre látszik, hogy a demokrácia definíciója korántsem fekete-fehér.
A jövedelem és a demokrácia közötti összefüggés időben is megáll: amikor korábban az egyes országok körülbelül elérték Kína mai jövedelemszintjét, tipikusan demokratizálódtak. Görögország, Portugália és Spanyolország a 70-es években, Chile, Dél-Korea és Tajvan vagy akár a gazdagabb kelet-európai országok a 80-as évek második felében nagyjából azon a szinten, sőt akár az alatt állhattak az egy főre jutó GDP-t tekintve, mint Kína most. Persze ilyen hosszú távon nehéz az összehasonlítás, már csak azért is, mert Kína a növekedési tervekhez igazított statisztikákkal és az utóbbi években masszívan növelt hitelezéssel valószínűleg valamennyire felpumpálta az egy főre jutó GDP-számait.
A gazdagság és a demokrácia ilyen összefüggésének oka sok minden lehet, attól kezdve, hogy a demokrácia gazdagságot okoz, a diktatúra meg szegénységet, odáig, hogy a gazdagodással együtt járó gazdagabb és képzettebb középosztály kiharcolja magának az ügyekbe való beleszólás lehetőségét. Esetleg az, hogy mintegy luxusjószágként demokráciát is akar „fogyasztani”.
Lehet persze, hogy a fenti empirikus összefüggés az egy főre jutó GDP és a demokrácia között csak a múltban volt igaz, és a jövőben nem lesz az. Eddig azonban nem láttunk ellenpéldát. Thaiföld és Törökország például az utóbbi években lecsúszott a demokrácia skálán, de messze nem a kínai szintű kemény diktatúrába. Sok fejlettebb országban érezhetjük úgy, hogy erodálódik a demokrácia, hibrid rezsimek jönnek létre, vagy a beömlő EU-s pénzek kvázi “olajállamokká” alakítják a szegényebb EU-tagállamokat. Ezek fontos jelenségek, és a jövőben még rosszabbra is fordulhatnak, de eddig nem érték el azt a szintet, hogy ellentmondjanak a fenti összefüggésnek, és az sem világos, hogy mennyire lesznek tartósak.
A lehetséges forgatókönyvek
Tegyük fel, hogy a Kínai gazdaság továbbra is gyorsan, évi 5-6 százalékkal növekszik (ezt én nem így gondolom, de ez most nem a cikk tárgya). Ekkor logikusan három dolog történhet:
- Kína feltalálja azt, hogy hogyan lehet gazdag autokráciának lenni (olyannak, amilyen még a történelemben nem volt);
Kína lemásolja Szingapúrt, sokkal demokratikusabb lesz, mint most, de azért nem egy teljes demokrácia az idézett demokrácia skálán;
Kína demokratizálódik.
A kínai vezetés nagy eséllyel az első változatot próbálja éppen megvalósítani, többek között a modern technológiára támaszkodva. Azonban a modern technológia nemcsak a kormány kezében van, hanem a polgárokéban is, és igazából nincs okunk azt gondolni, hogy a modern technológia megváltoztatta a korábbi erőviszonyokat a lakosság és az elnyomó kormányok között, legalábbis hosszú távon. A keletnémet belső elhárítás, a Stasi elég sokat tudott minden egyes állampolgárról, valószínűleg többet, mint a közösségi médiát figyelő kínai állam, de amikor eljött az idő, ez nem mentette meg a diktatúrát. A technológia sokszor csak felerősíti, felgyorsítja az egyébként létező jelenségeket, és nem feltétlenül befolyásolja őket.
Kína valószínűleg nem tudja lemásolni a fegyelmezett, gazdaságilag nem korrupt, kis lakosságszámú, nagy mértékben pénzügyi szolgáltatásokra építő városállamot, Szingapúrt. És még ha sikerülne is neki, az jóval demokratikusabb berendezkedést jelentene, mint ami most Kínában van.
Marad tehát a harmadik pont. Kína valószínűleg megérett a demokratizálódásra. Eddig a lakosság a gyors gazdagodásért cserébe elviselte az elnyomást. A jelenlegi jövedelmi szinteknél azonban a gyors növekedés és az elviselés is kevéssé valószínű a következő tíz évre. Manapság a világ számos országában okkal lehet aggódni a demokráciáért, azonban lehet, hogy ezzel együtt éppen a lehetséges legnagyobb demokratizálódási esemény küszöbén állunk.
Az átmenet persze lehet elég zűrös is: a gyengülő állampártok és fiatal (fél)demokráciákban is eluralkodhat a rossz fajta nacionalizmus. Ezzel együtt ugyanakkor rengeteg kínai állampolgárnak jó eséllyel sokkal nagyobb beleszólása lesz abba, hogy mi történik az országukban, mint korábban volt.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: