Létezik olyan politikai hatalom, amely erővel próbálja ráerőltetni a nézeteit a tudományra
Mi szüksége van a politikának a történelemre? Melyek a két terület érintkezési pontjai? Rekonstruálható egyáltalán hitelesen, elfogulatlanul a múlt? Ezekre a kérdésekre kereste a választ a 2015-ben alakult Eötvös Csoport kedd este a Párbeszéd Házában, a Mire használhatja a politika a történettudományt? című rendezvényen két történésszel, Pók Attilával, az MTA Történettudományi Intézetének megbízott igazgatójával és Ablonczy Balázzsal, az intézet munkatársával.
A múlt elfogulatlan bemutatása komoly historiográfiai kérdés, amelyre milliónyi válasz született már, a 19. század pozitivista, forráskritikán alapuló és történeti tények megállapítására törekvő megközelítésétől pedig mára odáig jutottunk, hogy egyáltalán nem bizonyos, hogy a múlt egyáltalán elbeszélhető. A történettudományi is csak egy narratíva a sok közül, amely adott esetben bizonyos célokat is szolgálhat – kezdetben éppen, hogy a nemzetépítés szolgálatában állt, a közösség összetartása volt a célja a nemzeti történelmekre koncentrálva, a nagy nemzeti történeti monográfiák és ezáltal a nemzeti múltak megalkotásával.
Ebből nőtt ki végül a mai történettudomány, azonban a történészek sokszor egészen eltérő értelmezéseit tudják adni egy-egy eseménynek. Emblematikus példája ennek a francia forradalom, amely egyes történészek interpretációjában a haladás megtestesítője, míg másokéban minden későbbi baj alapja a harcos ateizmusával. De ugyanilyen könnyen mondhatnánk magyar példákat is – a kiegyezés például egyszerre számít békés, biztonságos fejlődést megalapozó eseménynek, valamint a monarchia későbbi összeomlását garantáló egyezménynek is.
Kizárja egymást a politika és a történettudomány?
Pók Attila szerint a múlt és a történelem között öt „ösvényt” lehet azonosítani, amelyek formálják a társadalomban élő képet a múltról, és ezek közül csupán az egyik a történettudomány, a történészek tudományos megközelítése. Az oktatás, a művészet, az egyéni és kollektív emlékezet mellett pedig a politika is csak egy ösvény a múlthoz, ugyanis a politika is számtalan módon közelít hozzá, és próbálja interpretálni azt. A múltnak része van a (politikai) identitás meghatározásában azáltal, hogy egy-egy politikai aktor kihez kíván kapcsolódni a történelemben, kit tekint elődjének, példaképének, de a gyökerek, hagyományok keresése is fontos a politika számára, bizonyos helyzetekben pedig éppen a történelemre támaszkodva lehet megerősíteni a társadalmi kohéziót is.
Pók több politikailag is aktív történész példáján keresztül arra próbált rámutatni előadásában, hogy a pozitív értelemben vett politika (e meghatározás szerint a politika egy közéleti fórum, ahol a polgárok eszmét cserélnek) és a történettudomány kölcsönösen megtermékenyítően hathatnak egymásra, és egyáltalán nem zárják ki egymást. A pozitivista történetírás atyjának tekintett Leopold von Ranke például egyáltalán nem érezte kellemetlennek, hogy a porosz állam hivatalos történetírójának tekintsék, Szekfű Gyula sem zárkózott el a közéleti tevékenységtől, történelmi esszékkel (Három nemzedék) próbálta formálni a társadalmat, Molnár Erik pedig még a marxista történetírás korszakában is élénk történészi vitát tudott kiváltani egy meglehetősen ideologikus írásával. (Molnár volt az, aki a honfoglalás előtt magyarokat kommunisztikus társadalomként írta le, és akinek marxista szemléletmódja sokáig meghatározta a magyar történetírást.)
Pók ugyanakkor hozzátette, hogy létezik olyan politika és politikai hatalom is, amely erővel próbálja a nézeteit ráerőltetni a tudományra, hogy ezáltal „a saját álláspontját tudományossá varázsolja”. Szerinte ugyanakkor az eredeti értelemben vett politika és a történettudomány önmagában nem zárja ki egymást, sőt, kifejezetten pozitívan is hathatnak egymásra.
A másik felszólaló, Ablonczy Balázs ezzel szemben kerek perec kijelentette, hogy „a politikának és a történettudománynak tulajdonképpen semmi köze egymáshoz”, a politikát ugyanis kizárólag az emlékezetpolitika érdekli.
Az emlékezetpolitika mint alkalmazott történettudomány
Ablonczy felosztása szerint a történészek által művelt tudományos történetírás mellett létezik még az úgynevezett „public history”, vagy nyilvános, népszerűsítő történelem kategóriája, illetve az emlékezetpolitika terepe, ez utóbbi pedig egyfajta „alkalmazott történettudománynak” tekinthető, amikor a politika emléknapokkal, emlékművekkel, iskolai tantervekkel, utcanév-változtatásokkal próbálja jelenvalóvá tenni a múltat.
A történész szerint a politikát kizárólag ez utóbbi, alkalmazott része érdekli a történelemnek, vagyis az, hogy mit tud felhasználni belőle. Szerinte a politika már csak azért is érdeklődik a történelem iránt, mert ez egy olyan nyelv, olyan közeg, amelyet valamennyire mindenki megért egy társadalomban, és a választókhoz könnyedén lehet úgy szólni, hogy a történelmi tudásukat mozgatják meg. Hozzátette, Közép-Európában egyébként is különösen sokat beszélnek a politikusok történelmi képekben, egy kérdésre válaszolva pedig megemlítette, hogy már csak azért is könnyű például migránsokkal fenyegetni Magyarországon, mert egy olyan országban, amelynek a történelme arról szól, hogy hódítók jöttek és elvittek valamit, vagy ahol az Egri csillagok kötelező olvasmány, nem kell sok ahhoz, hogy a társadalom külső inváziót vizionáljon.
A történelem felhasználására példaként ugyanakkor a két világháború közti Magyarország emlékezetpolitikáját hozta, mondván, ez egyszerre volt radikálisan új és egyben mélyre hatoló. Míg a dualizmuskori Magyarország emlékezetpolitikája elsősorban a középosztályra helyezte a hangsúlyt, Trianon után a miniszterségük alatt is a Történelmi Társulatot vezető Klebelsberg Kunó, majd Hóman Bálint irányította kultúrpolitika kimondottan a tömegeket célozta meg emléknapokkal, március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánításával (1927), Szent Imre- és Szent István-emlékévekkel, revíziós emlékművekkel, iskolai tantervekkel, vagy épp a finnugor néprokonság iskolai napjának bevezetésével. Pók később megjegyezte, Hóman Bálintot egyébként lehet értékelni külön miniszterként és történészként is – mint aki Szekfű Gyulával közösen a kor hivatalos Magyar történetét jegyezte –, a probléma akkor kezdődik, ha szobrot akarnak neki emelni, mert „félszobrot” nem lehet állítani egy embernek.
Hogy mindezek után létezhet-e elfogulatlan történetírás? Abban mindkét történész egyetértett, hogy nem, bár Ablonczy szerint 25-30 év után már lehet objektíven vizsgálni egy korszakot, addig azonban bizonyosan a politikatudományhoz tartozik a tanulmányozása.
Pók Attila viszont úgy gondolja, értéktartalom és befolyásoltság, elfogultság nélkül nincs kutatás sem, mert már az egyes történészek témaválasztása is szubjektív, a teljes objektivitás követelményével pedig épp az emberi tényező tűnne el a történettudományból. Ráadásul mindent be lehet mutatni mindenhogy és ellenkezőképpen is, és politikai oldalak szerint sem tehetünk különbséget elfogult és objektív történetírók között, nem mondhatjuk, hogy a konzervatívok elfogultak, mert valamilyen szinten mindenki az.
A szerző újságíró és történész, az ELTE PhD-hallgatója.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: