Az élet egy nagy verseny, de az együttműködés a természetben és az emberi kultúrában is elengedhetetlen a fejlődéshez

2019.05.06. · tudomány

A természet harmóniája csupán illúzió, az evolúció leginkább fegyverkezési versenyként jellemezhető öldöklő harc, a homo sapiensen kívül egy faj sem sem törődik humanitárius szempontokkal vagy a globális környezeti válsággal – így foglalható össze A versengés paradoxonjai című, a Typotex kiadónál az év elején megjelent esszékötet fő állítása. 

A kötet norvég szerzői, Thomas Hylland Eriksen szociálantropológus és Dag Olav Hessen biológus azonban nem elégszenek meg a fentiekkel. Szerintük ugyanis a versengésből valami egész más is születik, nem csak a többieket kizáró, előnyökért folytatott hajsza. A Norvég Tudományos Akadémia két tagja számos genetikai, etológiai, szociológiai, közgazdasági és kulturális példán keresztül fejt ki, miként is lesz a pusztító versengésből építő együttműködés. 

Harc az életért

Eriksen és Hessen nem kérdőjelezik meg az evolúcióelmélet alaptételét, amely szerint a természetes szelekció mozgatórugója a verseny. Mint írják, evidens, hogy a kiválasztódás az egyéni verseny mintájára is működik; ebben az dől el, hogy melyik hím melyik nősténnyel szaporodhat –  már amennyiben a faj ivarosan szaporodik. Ezzel párhuzamos ott van az optimális ökoszisztémáért folyó, a fajok közötti csoportalapú verseny, amely a túlélésért és a génszintű terjedésért folytatott versengésen alapul. 

„Ha a természet békésnek és harmonikusnak tűnik, annak csak az az oka, hogy a verseny gyakran lassú és szövevényes” 

– fogalmaz a norvég szerzőpáros.

photo_camera Fotó: Qubit

Evolúciós futópadon

A szerzők abból a szempontból vizsgálják az emberi létezést, hogy a verseny a természet motorja. Hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás, vagyis a versengés megelőzte-e az együttműködést, azt ugyan nem döntik el, de nem leplezik, hogy tudományágaik, tehát a szociálantropológia és a biológia definíciói szerint „a versenyszellem két közeli rokona az egoizmus és az agresszió, és nyilvánvaló, hogy a világban minden szinten jelen lévő erőszak nagyrészt a versenyben gyökerezik. Másfelől egyáltalán nem magától értetődő, hogy az ember életében a verseny fontosabb az együttműködésnél. A versengés és az együttműködés, az egyéni stratégiák és a szolidaritás között feszülő ellentét vörös fonalként húzódik végig a társadalomelmélet történetén, egészen a szociológia atyjaiig, sőt még korábbig”. 

Eriksen és Hessen szerint az evolúció törvényei már ismertek, de nem csupán az élőlények vagy a gének között zajlik a kegyetlen verseny, hanem az emberi élet minden dimenziójában zajlik, legyen szó sportról, piacról, technológiáról vagy kultúráról.

Meglepő ugyanakkor, hogy úgy vélik:

„a versengés és az együttműködés ugyanazon érem két oldala. Az, hogy mit látunk, nagyban attól függ, hogy mit keresünk”.

Visszatérő metaforájuk az evolúciós futópad, amelynek működési elve kétszeresen is paradox: „apait-anyait beleadva kell rohannunk, hogy egy helyben maradjunk, ugyanakkor hosszú távon ez az egy helyben futás váltja ki a változást és a fejlődést. A legtöbben egyetértünk abban, hogy ha fát kell kivágni, a motoros fűrész jobb szerszám a kőbaltánál, és hogy az elefánt bonyolultabb élőlény, mint a bolha. Ennek ellenére a bolhák még mindig nagy számban élnek körülöttünk, mivel más niche-t töltenek be, mint az elefánt. Ugyanakkor – és ez a második paradoxon – minden erőfeszítésünk elkerülhetetlenül együtt jár nem várt mellékhatásokkal. A kapitalizmus globális futópadja végső soron az ember és más fajok életfeltételeit veszélyezteti”. A gond csak az, hogy verseny nélkül nem létezik semmiféle tényleges haladás. 

Versengő együttműködés

Az emberi társadalmakban a személyértelmezés kultúrától függően változhat – állítja a szerzőpáros. Van, ahol a személy különálló egyed, és csak szükségszerűségből keresi mások társaságát. Ő a homo oeconomicus, a közgazdaságtan racionálisan számító egyéne. Más társadalmakban a személyt a közösség termékének tekintik, aki nem létezhet az őt körülvevő közösség nélkül. 

Hessen és Eriksen arra jut, hogy a kulturális variációk ellenére az egyéni verseny és az együttműködés váltakozása egyetemes emberi  jelenség. Az utóbbi ugyanis személyes előnyökkel járhat, de önálló céllá is válhat, gondoljunk csak a minden népcsoportnál meglévő közös időtöltésekre, amelyek alapeleme a tábortűz körüli történetmesélés és -hallgatás.

A sejt- vagy egyedszintű együttműködés a magasabb rendű élet alapfeltétele  – vonja le a végső következtetést a szerzőpáros. A kooperáció ugyanis a jelek szerint a természetben és az emberi kultúrában is a fejlődés szükséges feltétele.  

Kapcsolódó cikkeink:

link Forrás
link Forrás
link Forrás