Az élet egy nagy verseny, de az együttműködés a természetben és az emberi kultúrában is elengedhetetlen a fejlődéshez

A természet harmóniája csupán illúzió, az evolúció leginkább fegyverkezési versenyként jellemezhető öldöklő harc, a homo sapiensen kívül egy faj sem sem törődik humanitárius szempontokkal vagy a globális környezeti válsággal – így foglalható össze A versengés paradoxonjai című, a Typotex kiadónál az év elején megjelent esszékötet fő állítása. 

A kötet norvég szerzői, Thomas Hylland Eriksen szociálantropológus és Dag Olav Hessen biológus azonban nem elégszenek meg a fentiekkel. Szerintük ugyanis a versengésből valami egész más is születik, nem csak a többieket kizáró, előnyökért folytatott hajsza. A Norvég Tudományos Akadémia két tagja számos genetikai, etológiai, szociológiai, közgazdasági és kulturális példán keresztül fejt ki, miként is lesz a pusztító versengésből építő együttműködés. 

Harc az életért

Eriksen és Hessen nem kérdőjelezik meg az evolúcióelmélet alaptételét, amely szerint a természetes szelekció mozgatórugója a verseny. Mint írják, evidens, hogy a kiválasztódás az egyéni verseny mintájára is működik; ebben az dől el, hogy melyik hím melyik nősténnyel szaporodhat –  már amennyiben a faj ivarosan szaporodik. Ezzel párhuzamos ott van az optimális ökoszisztémáért folyó, a fajok közötti csoportalapú verseny, amely a túlélésért és a génszintű terjedésért folytatott versengésen alapul. 

„Ha a természet békésnek és harmonikusnak tűnik, annak csak az az oka, hogy a verseny gyakran lassú és szövevényes” 

– fogalmaz a norvég szerzőpáros.

Fotó: Qubit

Evolúciós futópadon

A szerzők abból a szempontból vizsgálják az emberi létezést, hogy a verseny a természet motorja. Hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás, vagyis a versengés megelőzte-e az együttműködést, azt ugyan nem döntik el, de nem leplezik, hogy tudományágaik, tehát a szociálantropológia és a biológia definíciói szerint „a versenyszellem két közeli rokona az egoizmus és az agresszió, és nyilvánvaló, hogy a világban minden szinten jelen lévő erőszak nagyrészt a versenyben gyökerezik. Másfelől egyáltalán nem magától értetődő, hogy az ember életében a verseny fontosabb az együttműködésnél. A versengés és az együttműködés, az egyéni stratégiák és a szolidaritás között feszülő ellentét vörös fonalként húzódik végig a társadalomelmélet történetén, egészen a szociológia atyjaiig, sőt még korábbig”. 

Eriksen és Hessen szerint az evolúció törvényei már ismertek, de nem csupán az élőlények vagy a gének között zajlik a kegyetlen verseny, hanem az emberi élet minden dimenziójában zajlik, legyen szó sportról, piacról, technológiáról vagy kultúráról.

Meglepő ugyanakkor, hogy úgy vélik:

„a versengés és az együttműködés ugyanazon érem két oldala. Az, hogy mit látunk, nagyban attól függ, hogy mit keresünk”.

Visszatérő metaforájuk az evolúciós futópad, amelynek működési elve kétszeresen is paradox: „apait-anyait beleadva kell rohannunk, hogy egy helyben maradjunk, ugyanakkor hosszú távon ez az egy helyben futás váltja ki a változást és a fejlődést. A legtöbben egyetértünk abban, hogy ha fát kell kivágni, a motoros fűrész jobb szerszám a kőbaltánál, és hogy az elefánt bonyolultabb élőlény, mint a bolha. Ennek ellenére a bolhák még mindig nagy számban élnek körülöttünk, mivel más niche-t töltenek be, mint az elefánt. Ugyanakkor – és ez a második paradoxon – minden erőfeszítésünk elkerülhetetlenül együtt jár nem várt mellékhatásokkal. A kapitalizmus globális futópadja végső soron az ember és más fajok életfeltételeit veszélyezteti”. A gond csak az, hogy verseny nélkül nem létezik semmiféle tényleges haladás. 

Versengő együttműködés

Az emberi társadalmakban a személyértelmezés kultúrától függően változhat – állítja a szerzőpáros. Van, ahol a személy különálló egyed, és csak szükségszerűségből keresi mások társaságát. Ő a homo oeconomicus, a közgazdaságtan racionálisan számító egyéne. Más társadalmakban a személyt a közösség termékének tekintik, aki nem létezhet az őt körülvevő közösség nélkül. 

Hessen és Eriksen arra jut, hogy a kulturális variációk ellenére az egyéni verseny és az együttműködés váltakozása egyetemes emberi  jelenség. Az utóbbi ugyanis személyes előnyökkel járhat, de önálló céllá is válhat, gondoljunk csak a minden népcsoportnál meglévő közös időtöltésekre, amelyek alapeleme a tábortűz körüli történetmesélés és -hallgatás.

A sejt- vagy egyedszintű együttműködés a magasabb rendű élet alapfeltétele  – vonja le a végső következtetést a szerzőpáros. A kooperáció ugyanis a jelek szerint a természetben és az emberi kultúrában is a fejlődés szükséges feltétele.  

Kapcsolódó cikkeink:

Gigantikus gátszakadás vagy becsapódó üstökös okozta a jégkorszakot 12 800 évvel ezelőtt?

A hirtelen klímaváltozáshoz vezető folyamatok vagy események világos megértése nemcsak elméleti szempontból érdekes, hanem az emberi civilizációt fenyegető globális felmelegedés miatt is, hogy jobban értsük, miként reagálnak bolygónk rendszerei különböző behatásokra. Ehhez pedig a földtörténetnél jobb útmutató nem áll rendelkezésünkre.