Miért nem jó ötlet a feltétel nélküli alapjövedelem?
A feltétel nélküli alapjövedelem (FNA) az elmúlt évek egyik legizgalmasabb, ugyanakkor legvitatottabb közpolitikai javaslata. Lényege, hogy egy ország minden polgára jogosult lenne egy rendszeres pénzösszegre, függetlenül életkorától, családi állapotától, munkaerőpiaci státuszától és minden más tulajdonságától. A múlt héten megjelent rövid cikkében korunk egyik legfontosabb közgazdásza, Daron Acemoglu összefoglalta, hogy miért nem jó ötlet a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése az Egyesült Államokban. De miért nem lenne jó ötlet Magyarországon sem?
A FNA öt jellemzője
Mielőtt arról írnék, hogy miért is túl egyszerű megoldás az FNA, fontos tisztázni, hogy mit is jelent ez a fogalom. Gébert Judit közgazdász és Tőzsér János filozófus Magyar Narancsban megjelent cikke nem csak jól összefoglalja az FNA melletti érveket, de definiálja is a fogalmat:
,,(1) Az alapjövedelmet mindenki pénzben és nem élelmiszerben vagy más természeti javakban kapja. (2) Alapjövedelemre mindenki egyéni alapon jogosult, vagyis nem családoknak és/vagy háztartásoknak fizeti a politikai közösség. (3) Alapjövedelemhez a közösség tagjai rendszeresen (évente, havonta, hetente) jutnak. Ez különbözteti meg az alapjövedelem koncepcióját attól az elképzeléstől, mely szerint mindenki felnőtté válásakor (18 vagy 21 évesen) kap egy jelentősebb összeget, amely segít megvalósítani az életcéljait. (4) Az alapjövedelem arra elegendő, hogy fedezze a közösség tagjainak alapvető szükségleteit: az étkezés és lakhatás költségeit. (5) Alapjövedelemre mindenki feltétel nélkül jogosult, vagyis függetlenül attól, hogy rászorul-e vagy sem, illetve hogy szándékában áll-e kereső munkát vállalni, avagy sem. Ez különbözteti meg az alapjövedelmet olyan szociális juttatásoktól, mint a munkanélküli-segély vagy a családi pótlék.”
Gébert és Tőzsér definícióját használja a magyar Wikipédia is és egybeesik a Citizen’s Basic Income Trust meghatározásával, amit az angol Wikipédia használ.
FNA ≠ GMJ
De miért próbálom ennyire körülményesen definiálni, forrásokkal alátámasztani, hogy mi is az FNA? Az egyik probléma, hogy sok vitában keverik a feltétel nélküli alapjövedelmet és a garantált minimumjövedelmet. A garantált minimumjövedelem lényege, hogy senki nem kereshet kevesebbet egy meghatározott szintnél. Ha valakinek a jövedelme nem éri el ezt meghatározott szintet, akkor az állam kiegészíti a jövedelmét eddig a szintig. Ilyen ma is létezik Magyarországon: Zuglóban az önkormányzat 26 ezer forintig kipótolja az emberek jövedelmét. Ahogy a Zuglóban használt modellt összefoglaló cikk leírja:
,,akinek nincs legalább 26 ezer forint jövedelme, annak kipótolják ennyire a pénzét. Ehhez veszik egy háztartás jövedelmét, aztán azt leosztják a tagjaira úgy, hogy a családfőt 1, második felnőttet és első gyermeket 0,7, a további gyermekeket és felnőtteket 0,5-es szorzóval veszi figyelembe.”
Ebből rögtön látszik, hogy a garantált minimumjövedelem általános modellje nem elégíti ki az FNA ötödik feltételét, hiszen nem feltétel nélküli, összege függ a rászorultságtól, illetve az egyéb jövedelmektől. (A Zuglóban használt modell nem elégíti ki az FNA második és negyedik feltételét sem, mert nem egyéni alapú a jogosultság, és nem elegendő az alapvető szükségletekre, az étkezés és a lakhatás költségeire. Ugyanakkor ezek nem alapvető eltérések az FNA és a garantált minimumjövedelem modell között, csak a konkrét zuglói megoldás sajátosságai.) Ennek az eltérésnek, tehát a feltétel nélküliség vs. rászorultság elvnek nagyon fontos következményei vannak a két modell hatásaira nézve. Például Zuglóban nagyjából a lakosság fél százaléka kap garantált minimumjövedelmet, emiatt pedig a program költségei belátható mértékűek.
Az FNA viszont elképzelhetetlenül drága
Acemoglu azt írja, hogy egy havi 1000 dolláros FNA majdnem annyiba kerülne, mint az Egyesült Államok teljes költségvetése. És vajon mennyibe kerülne a magyar FNA? Számoljunk mondjuk fejenként havi 83 ezer forinttal. Ez majdnem eléri az egy főre jutó létminimum összegét. További hasznos következménye, hogy éppen évi 1 millió forintnak felel meg. Ez éves szinten 10 millió emberre vetítve 10 ezer milliárd forint. A magyar költségvetés idei összes kiadása 14 ezer milliárd forint, összes bevétele pedig 13 ezer milliárd forint. Vagyis ahhoz, hogy egy havonta 83 ezer forintos FNA-t ki tudjon fizetni a magyar költségvetés, 80 százalékkal több bevételre lenne szüksége, ami elképesztő mértékű adóemelést jelentene. Persze havi 83 ezer forint elég nagy összeg, mi van, ha mondjuk csak negyedekkora, 20 ezer forintos FNA-t vezetnénk be? Ez évente 2500 milliárdos pluszkiadást jelentene és 20 százalékos bevételemelkedést igényelne.
Vannak ugyanakkor olyan számítások, amelyek szerint nem elérhetetlen az FNA bevezetése. Pogátsa Zoltán közgazdász például így számol egy 2014-es cikkében:
„Ha a 4,348 millió nem dolgozó felnőttel számolunk, és havonta a létminimumot megközelítő 90 ezer forintot adnánk nekik feltétel nélkül, akkor ez a 28,276 milliárdos magyar GDP 16-17%-át teszi ki. Ennél már most is több százalékponttal többet költünk szociálpolitikára, márpedig a garantált alapjövedelem a szocpol juttatások nagy részét kiválthatná. Ráadásul a magyar szocpol költségvetés 5-6 százalékponttal elmarad az uniós átlagtól.”
Ez a számítás nem a szigorúan vett FNA-ról szól, hiszen csak a nem dolgozó felnőtteknek, nem pedig minden felnőttnek vagy mindenkinek adna 90 ezer forintot. De még így is egy évente 4700 milliárdos kiadási összeg jön ki. A számítás ezután egy másik trükköt használ: ezt a kiadási összeget nem a költségvetés kiadásaihoz (jelenleg 14 ezer milliárd forint) hasonlítja, hanem a teljes magyar GDP-hez, ezért kap egy 16-17 százalékos arányt 33 százalékos helyett. Ráadásul a Pogátsa által leírt rendszerben az FNA kiváltaná a költségvetés szociálpolitikai kiadásainak jelentős részét. Ezzel el is érkezünk az Acemoglu által is kiemelt második problémához:
Az FNA érdekében minden más szociális program mehetne a levesbe, vagy hatalmas adóemelésre lenne szükség
A magyar közgazdász számításában is úgy kerül a belátható közelségbe az FNA, hogy lényegében minden más szociális programot helyettesítene. Ezzel egyrészt az a gond, hogy rengeteg ember számára nem járna akkora életszínvonal-emelkedéssel, mint ahogy első látásra gondolnánk, hiszen jelentős részben az eddigi szociális juttatásaik helyett kapnák. Másrészt egy csomó célzott szociális program szűnne meg így; olyan programok, amikből például a munkájukat időlegesen elvesztő embereket, rokkantakat vagy öregeket támogatunk. Ezeknek a szociális költéseknek a jelentős része nem is feltétlenül közvetlen készpénzes juttatás (például segély), hanem ellátórendszerek fenntartására megy (például idősgondozás, szociális munkások fizetése), vagyis nehezen lenne helyettesíthető készpénzes juttatásokkal. Harmadrészt, bár az FNA egyik előnye, hogy bürokratikusan egyszerű, míg ma sokszor bonyolult hozzájutni bizonyos állami juttatásokhoz, az FNA definíciószerűen borzasztóan rosszul céloz különböző társadalmi csoportok között, hiszen mindenki ugyanannyi pénzt kap.
Az FNA az állami kiadások drasztikus emelésével járna, ami természetesen finanszírozható az adók emeléséből is. A drasztikus adóemelések viszont torzítanák a gazdaság működését. Ráadásul ha az FNA tényleg mindenkinek járna, akkor olyan embereknek osztana vissza pénzt az állam, akiktől azt beszedte (torzítva a gazdasági aktivitásukat), ami jelentősen csökkentené a gazdaság hatékonyságát. Acemoglu például kiemeli, hogy az amerikai háztartások háromnegyede fizet valamennyi szövetségi adót, tehát ennyien fizetnének be adót, amiből aztán visszakapnának pénzt. Magyarországon is 4 millió adófizető van, vagyis hasonló hatékonysági problémák léphetnének fel. Ha azt akarjuk, hogy az alacsony jövedelmű emberek zsebében több pénz legyen, akkor hatékonyabb csökkenteni (akár negatív szintre) az adójukat, mint mindenkinek pénzt osztani.
Pogátsa egyébként máshol részletesebben is írt arról, hogy úgy véli: csak azoknak kellene FNA-t kapniuk, akiknek nincs munkájuk. Ennek előnye, ahogy ő is kiemeli, hogy jelentősen csökkentené az FNA költségeit. Emellett pedig ahhoz vezetne, hogy az emberek csak jobban fizetett és érdekesebb munkákat vállalnának el, és boldogabbak lennének. Amikor Finnországban egy kísérletben megvizsgálták az alapjövedelem hatását, ennek megfelelően azt találták, hogy a munkanélküliek boldogabbak lettek ugyan, viszont a munkakeresési hajlandóságuk nem nőtt, pedig ebben a kísérletben akkor is megtarthatták a havi 560 eurós FNA-t, ha találtak munkát. Pogátsa szerint egyébként ez a kísérlet nem sokat ér, mert túl szűken vizsgálta az FNA következményeit. Ami viszont problematikus, hogy ha a munkavállalás az FNA elvesztésével járna, akkor jelentősen csökkenhetne az emberek munkavállalási kedve. Ha heti 40 óra munkával havi 150 ezer forintot kereshetnél, 0 óra munkával pedig 90 ezer forintot, te melyiket választanád?
A garantált minimumjövedelem működhetne
Az FNA munkavállalás esetén való teljes elvesztésére, ami közgazdasági szemmel megfeleltethető a munkajövedelem FNA-ig terjedő része 100 százalékos adójának (az FNA összegéig keresve egy forinttal nem vinnél haza több pénzt a munkádból, mint az FNA) jelenthetne megoldást a garantált minimumjövedelem, a negatív jövedelemadó vagy bérkiegészítő adójóváírás. Ha a növekvő társadalmi egyenlőtlenségeket akarjuk csökkenteni, vagy csak azt szeretnénk, hogy senki ne keressen nagyon keveset, akkor is ez lehet a megoldás Acemoglu szerint. Ebben a rendszerben egy bizonyos szintig az állam kiegészíti a dolgozók jövedelmét, ami egyszerre emeli a keresetüket és ösztönzi őket munkára. Ez az FNA töredékébe kerülne, és sokkal kevésbé torzítaná a munkaerőpiacot. (Pogátsa szerint a munkaadók lenyelik ezeket a juttatásokat, vagyis annyival kevesebbet fizetnek a munkavállalóknak, amennyivel az állam kiegészíti a fizetésüket. Az én olvasatomban az irodalom szerint csak részlegesen nyelik le, de egyébként Acemoglu is kiemeli, hogy a minimálbér lehet a megfelelő eszköz ennek a megakadályozására.)
Ezek mellett az adópolitikai eszközök mellett persze a szociális rendszert is érdemes bővíteni, legyen szó akár az egészségügyi rendszerbe való befektetésről vagy a feltétel nélkül elérhető élelmiszer-ellátásról. Acemoglu azt is megemlíti, hogy a közvélekedéssel ellentétben nincsen bizonyíték arra, hogy eltűnőben lennének a munkahelyek vagy a munka mint olyan. Ehelyett inkább arról van szó, hogy a robotizáció, az automatizáció, és a globalizáció átalakítják a munka természetét, elvehetik az egyszerűbb munkákat, illetve polarizálhatják a béreket, mert részben helyettesítik a közepes keresetű, közepes képzettségű, középkorú emberek munkáját, lenyomva a béreiket. Ehhez viszont az oktatási rendszernek, a fejlesztéspolitikának és a társadalompolitikának kell alkalmazkodnia.
A szerző a Harvard Egyetem PhD-hallgatója, további cikkei a Qubiten itt olvashatók.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
