Frankenstein: a modern tudós születése

1816-ban elmaradt a nyár, így a romantikus kor brit irodalmi elitjének, Lord Byronnak, John William Polidorinak, Percy Bysshe Shelley-nek és későbbi feleségének, Mary Wollstonecraft Godwinnak, aki aztán Mary Shelley-ként vált ismertté, nem volt mást választása, mint hogy a Byron által bérelt svájci villában kísértethistóriákkal szórakoztassa egymást. Sikerült: amellett, hogy Byron arra buzdította a vendégeit, hogy bátran cseréljenek eszmét a filozófiáról és az okkultizmusról, a későbbi Mrs. Shelley és Polidori a brit horrorirodalom klasszikusait is letették az asztalra. 

Percy Bysshe Shelley, Mary Shelley és Lord Byron

Melléktermékként pedig megszületett a tudós is: az ipari forradalom által felvetett dilemmák mellett ekkoriban már a természetfilozófia is egyre jobban elkezdett szakosodni, azt pedig, amit eddig természetfilozófusnak hívtak, William Whewell filozófus nyelvújítása után csak 1834-től kezdték el „scientist” névvel illetni, a tudományetikai dilemmák viszont már ekkor is jelen voltak – és éppen ezeknek állít emléket Mary Shelley Svájcban született regénye, a Frankenstein vagy a modern Prométheusz

A klasszikus horror születése

Az 1816-os nyár egy vulkánkitörés miatt maradt el: az előző évben az indonéz Sumbawa szigeten található, máig aktív tűzhányó, a Tambora kitörésekor 71 000 ember veszítette az életét, a légkörbe került kén-dioxid miatt pedig olyannyira lehűlt a hőmérséklet a Földön, hogy az Európa-szerte komoly éhínséget okozott. Emiatt kényszerült a villa nyugalmába a nőügyei elől nyugalmat kereső Byron és társai. John William Polidori, a lord orvosa itt vetette papírra a Bram Stoker-féle Drakula alapjául is szolgáló A vámpírt (The Vampyre), és hosszan tartó vitákba bonyolódott Mary Shelley-vel, amelyek a középpontjában „az ember mint eszköz” felfogás állt. Polidori rémtörténete egyébként 1816-ban Byron neve alatt jelent meg, és bár a lord azonnal tagadta, hogy ő írta volna a sztorit, a kavarodás miatt hirtelen hatalmas népszerűségre tett szert. A  vámpír, Ruthven karakterét a szerző Byronról mintázta, a könyv maga pedig sokban hasonlít a Frankensteinre, legalábbis a történetben szereplő elkerülhetetlen végzet tekintetében (mindenki, aki közel áll a főhőshöz, meghal; és ha már elkerülhetetlen végzetről van szó, Polidori maga is öngyilkos lett huszonöt évesen, valószínűleg ciánnal, bár hivatalosan természetes okoknak tulajdonították a halálát, már ha a kártyaadósság annak számít). Az sem véletlen, hogy az időjárás mindkét regényben szinte oldalanként előkerül, ez is a korabeli extrém körülményeknek állít emléket. 

A Villa Diodati a Genfi-tótól nem messze.. Itt töltötték Lord Byronék 1816 nem létező nyarátFotó: 12174/(C)The British Library Board

Az ember eszköz-léte központi témának számított a svájci villában, és Polidori naplója szerint Mary Shelley-t is ez indította a Frankenstein megírására, de több életrajz szerint ennek az okai jóval korábban, az újraélesztés előtérbe kerülése, a galvanizmus, valamint a Wollstonecraft Godwin család irodalmi-tudományos szalonjában keresendők. 

Élőhalott? Él ez egyáltalán?

A Frankenstein és a korabeli tudomány egyik alapvető kérdése az élet és a halál közötti különbség volt. Sharon Ruston, a Lancasteri Egyetem történésze szerint a 18. század végén kezdtek ráeszmélni Angliában arra, hogy a vízbe fúltakat újra is lehet éleszteni – éppen így történet ez Mary Shelley anyjával is, aki a Putney Bridge-ről akarta magát a Temzébe ölni, de kimentették (ami miatt feljegyzéseiben panaszkodott is). A felvilágosodás mindent tökéletesíteni kívánó lázában ráadásul csábítónak tűnt a gondolat, hogy mint minden, amit a természet alkotott, tökéletesíthető, így végső soron a halál is elkerülhető, sőt gyógyítható. A francia Enciklopédia is kétféle halált különböztetett meg, és ebből csak az egyik volt definíció szerint visszafordíthatatlan; James Curry brit orvos pedig, aki Shelley-éket is kezelte, külön könyvet szentelt annak a kérdésnek, hogy honnan lehet megállapítani a halál beálltát. Ő azon a véleményen volt, hogy csak az oszlás kezdetekor jelenthetjük ki teljes magabiztossággal, hogy a páciens halott.

Dizájnerkoporsók 

A kétség olyannyira nagy volt a halál körül, hogy épp Mary Shelley idején kezdtek el tömegesen aggódni azon az emberek, hogy netán nem lesznek teljesen halottak, amikor eltemetik őket, így ügyes jelzőrendszereket gyártottak a tévedésből élve eltemetettek számára (az nem volt fontos, hogy főútvonal mellett legyen). Az elevenen eltemettetéstől való félelem olyan tartós volt, hogy még a 19. század végén is nyújtottak be szabadalmakat, amelyek az egyébként nem túl bonyolult koporsó dizájnját bonyolították különböző harangokkal és csengőkkel, hátha jelezni kíván a tetem. Ezek a technikák a Frankenstein megjelenése után egy bő évszázaddal élték a virágkorukat, a zászlólengetéstől a légzőnyíláson át a kis ablakig mindent bevetettek a tetszhalottak megmentésére. 

Ugyanúgy, ahogy nem tudták pontosan elválasztani az életet a haláltól, a 18-19. század fordulóján azt is csak nagyjából sejtették, hogy mi mozgatja pontosan a testet, és ennek van-e a köze a lélekhez – lehetséges magyarázatként pedig ott volt egy rejtélyes, de természettudományosan magyarázható erő, az elektromosság. Az áram márpedig képes megmozgatni a szöveteket, és ezzel Mary Shelley is tisztában volt: filozófus szülei értelmiségi szalonjába is eljutott a hír, hogy egy Giovanni Aldini nevű olasz fizikus életre delejezett egy holttestet.

Béka, ökör, ember 

Aldini Luigi a szintén olasz fiziológus és orvos, Galvani unokaöccse volt, így nem véletlen, hogy vonzódott az áramhoz, sőt, egy idő után megelégelte, hogy nagybátyja csak békákon kísérletezik. Az világos volt, hogy ha áramot vezetnek a döglött békába, elkezd rángani, de Galvani úgy hitte, hogy megfelelő áramerősséggel elérhető az is, hogy a béka feltámadjon. Ebben a hitben nőtt fel Aldini is, aki egy idő után úgy döntött, hogy békát rázni unalmas, és komplexebb élőlényekre tért át, de hamarosan a teheneket is elunta – bár az áramütés hatására a szemüket forgató marhafejek így is sok kíváncsiskodót vonzottak a laboratóriumába. Csak idő kérdése volt, mikor tér át emberre – de nehéz volt hullához jutni, legalábbis tisztességes úton, a helyzetet pedig tovább nehezítette, hogy a korabeli Olaszországban a halálra ítélteket lefejezték, úgy pedig elég nehéz lett volna újraélesztéssel kísérletezni velük. 

A nagy pillanat 1803-ban jött el: Aldininak sikerült kikönyörögnie a londoni hatóságoktól egy elítélt gyilkos, George Forster testét, boncolás helyett ezúttal egy elektromossággal kapcsolatos tudományos kísérlethez. Ahogy a Times írta, a kísérlet csaknem sikerrel járt: Forster állkapcsa megremegett, a vonásai eltorzultak, az egyik szeme pedig kinyílt, további áramütések hatására pedig megemelte a jobb karját és ökölbe szorította a kezét, a közönség pedig meg volt róla győződve, hogy kis híján sikerült ismét életre kelteni a gyilkost.

Otthonról hozta

Mary Shelley még otthon, hatéves korában hallott Galvini és Aldini kísérleteiről, sőt, a kor két vezető elektromosságkutatója, Humphry Davy és William Nicholson a család barátai is voltak, későbbi férje, Percy Bysshe Shelley is lelkes híve volt a galvanizmus elméletének. Épp a költő Shelley egyik etoni mentora, James Lind skót orvos szolgálhatott Frankenstein egyik mintájául – ő az újraélesztés mellett a skorbut elleni küzdelem egyik nagy alakjának számított, ami nem is csoda, hiszen mielőtt orvosnak állt volna, a haditengerészetnél szolgált. Percy Bysshe Shelley már a Frankenstein megírásakor is olyan közeli kapcsolatban állt majdani feleségével, hogy Polidori Wollstonecraft Godwin helyett egyszerűen csak Mrs. Shelleyként emlegette a nőt. Nem csoda, ha a történetre is hatással volt: az általa szinte apaként tisztelt Lind kísérletei és munkásságát Victor Frankenstein mesterében, Waldman professzorban örökítették meg. Egy másik feltételezés szerint a mű alcíme, A modern Prométheusz egyenesen az amerikai feltalálóra, Benjamin Franklinre utal – őt Immanuel Kant német idealista filozófus nevezte Prométheusznak. 

Waldman, Frankenstein könyvbéli mestere a következőket mondja a tudományról: 

„ E tudomány régi tanítói - mondta - lehetetlenségeket ígértek, és ígéreteikből nem teljesítettek semmit. A modern tudósok nagyon keveset ígérnek. Tudják, hogy a fémeket nem lehet átalakítani, s az életelixír álom. De e bölcselők, akiknek keze mintha csak arra teremtődött volna, hogy mocsokban pacsmagoljon, s a szeme, hogy mikroszkópba bámuljon, vagy az olvasztótégelyt lesse, valóságos csodákat műveltek. Behatoltak a természet rejtett zugaiba, s megmutatták, miként is működik az a rejtekhelyein. Fölszálltak az egekbe. Fölfedezték, hogyan kering a vér, és milyen a levegő, amit belélegzünk. Új és szinte határtalan erőket ismertek meg. Parancsolni tudnak a mennydörgésnek, utánozzák a földrengést, sőt tulajdon árnyai révén űznek gúnyt a láthatatlan világból.

Veled is megtörténhet 

Shelley itt még egyáltalán nem a veszélyekre figyelmeztet. Waldman azt a korabeli meggyőződést hangsúlyozza, amely már a korai felvilágosodás óta jellemző volt a tudományfelfogásra: az ember számára nincs lehetetlen, megfelelő eszközökkel pedig nemhogy fel lehet támasztani a halottakat, hanem életet is lehet teremteni. Frankenstein a modern Prométheusz, és hiába vannak a történetnek fausti vonásai, hiba lenne úgy kezelni, mint egy disztópiát vagy tudományellenes kiáltványt: a korabeli elvárások korában bár regényesen, de mégis egy nagyon is elképzelhető forgatókönyvet fest le. 

Bár figyelmeztetésként szokás elkönyvelni, Prométheusz Mary és Percy Shelley szemében nem lehet negatív figura:  annak ellenére, hogy végül a történet tragédiába torkollik, Victor  Frankenstein mégis csodát művelt, méghozzá a tudomány eszközeivel (azoknak, akik nem olvasták a regényt: Victor Frankensteinnek magát a tudóst hívják, a lénynek, akit teremt, nincs neve). Frankenstein tehát nem csupán embert teremtett, hanem egy érzékeny lelket, egy romantikus értelmiségit. Legfeljebb az együttérzés hiányát lehet felróni neki bűnként, a telhetetlenséget nem – és maga Shelley sem nyilatkozik elítélően a főhősről, csak a regény második kiadásának előszavában enged először arra következtetni, hogy Victort akár démonikus alakként is kezelhetnénk.

A tudás hatalom

Humphry Davy brit kémikus egy 1802-es előadásában a tudományos ismereteket, főként a szűkebb szakterületének számító kémiát kifejezetten a hatalommal, mégpedig a természet feletti hatalommal azonosította, maga a hatalom pedig önmagában nem jó vagy rossz.

Amikor a már említett William Whewell megalkotta a „scientist” szót, a következő definíciót adta meg hozá: olyan személy, amely nem csupán tudásra törekszik, hanem rendszerezi is a megszerzett ismereteket, és valamely hasznos célra alkalmazza azokat. Mary Shelley regénye, a Frankenstein alkotta meg azt a tudósképet, amely olyannyira kitörölhetetlenné vált a közbeszédből, hogy akármilyen új felfedezés jön, egyből Victor megalomániás alakját hozzák fel példának – anélkül, hogy figyelembe vennék azt a komplex képet, amelyet a regény az 1800-as évek elején differenciálódó tudomány önmeghatározásával kapcsolatos küzdelmeiről alkot. 

Nem véletlen, hogy a regény megjelenésének 200. évfordulójára tavaly egy kifejezetten természettudományos-mérnöki lábjegyzetekkel ellátott kritikai kiadással készültek: a könyv előszavában a klímaváltozásra irányuló globális rendszereket és a génszerkesztést Victor prométheuszi vállalkozásához hasonlítják. A kérdések nagyjából ugyanazok maradtak, és a legtöbben épp csak annyira tudnak választ adni, mint kétszáz éve maga Shelley, vagy épp Davy: Frankenstein modern Prométheuszként lehet, hogy elhozta az emberiségnek a tüzet, de az is lehet, hogy az isteneknek igazuk volt, és a világ még nem érett meg rá, hogy megkapja azt. De valakinek csak el kellett vállalnia, hogy non-stop keselyűk falják a máját, különben sosem jutottunk volna el odáig, hogy megnézzük, mi történik, ha áramot vezetünk egy holttestbe.

És akkor nem létezne defibrillátor sem.

Kapcsolódó cikk a Qubiten: