Delfinként úszni a levegőben, avagy a testrepülés fantasztikus története
Angolul bodyflight (testrepülés) vagy indoor skydiving (beltéri ejtőernyőzés) néven emlegetik azt az extrém sportot, amely repülőgépek és ejtőernyők nélkül kínálja a szabadesés élményét.
A működési alapelveit tekintve a maiaktól alig különböző első szélcsatorna (wind tunnel) ugyan már 1979-ben megnyílt Kanadában, ám közel négy évtizedig kellett várni arra, hogy az ejtőernyősök edzésformájából kialakult extrém sport önálló szakággá váljon. Az áttörést az hozta meg, hogy távol-, illetve közel-keleti befektetők is fantáziát láttak a repülőgépmérnökök és aerodinamikai szakértők által folyamatosan modernizált technológiában, illetve abban, hogy van fizetőképes kereslet az ilyen élményre.
Hogy mekkora, azt jól mutatja, hogy az elmúlt fél évtizedben Sanghajtól Moszkváig, Dubajtól São Paulóig sorra épültek és épülnek az ilyen, dollárban és euróban is 3-4 milliós ráfordítást igénylő adrenalinbázisok.
A beltéri ejtőernyőzés oktatói által 2003-ban alapított nemzetközi testrepülő szervezet ma már több mint 10 ezer professzionális instruktort és sportolót vonultat fel, és az IBA (International Bodyflight Association) nyilvántartása szerint jelenleg 150 minősített szélcsatorna működik a világon.
Az infrastruktúra folyamatos bővülésével párhuzamosan nőtt a testrepülést nem kiegészítő mozgásformaként, hanem fő sportágként művelők száma, így a Nemzetközi Repülő Szövetség (FAI) négy évvel ezelőtt az ejtőernyőzéssel egyenrangú önálló szakágként ismerte el. A testrepülés lendülete akkora, hogy a tervek szerint a 2028-as Los Angeles-i olimpiai játékokon már be is mutatkozhat.
Az olimpiai sportággá válás mellett kampányoló fenti videóból az is kiderül, hogy a bodyflyerek nemcsak lebegnek a 6-8-12 méter magasságú és 4-7 méter átmérőjű csövekben, hanem, mint a fókák vagy a delfinek a vízben, a tér három irányában repülik be a rendelkezésükre álló helyet, csupán saját testükkel kihasználva a légáram felhajtó erejét.
Függőleges műszél
Az emberi testet röptető mai eszközök ősét, vagyis az első szélcsatornát a 19. század utolsó harmadában az áramlástani összefüggések vizsgálatára készítették el Angliában. Az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA összefoglalója szerint az őspéldányt 1871-ben Angliában építette meg Frank H. Wenham, a Brit Aeronautikai Társaság elnökségének tagja. A berendezésben a füsttel láthatóvá tett szelet egy gőzgéppel meghajtott légcsavar szolgáltatta, a fordulatszám növelésével, illetve csökkentésével szabályozható sebességű légáramot pedig egy 5 méter hosszú, fél méter átmérőjű cső egyirányúsította. A következő években továbbfejlesztett technológia jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy 1903 decemberében az amerikai Wilbur és Orville Wright Flyer I nevű szerkezete közel három évtized kísérletezése után 12 másodpercre elszakadjon az észak-karolinai talajtól, megnyitva az utat a levegőnél nehezebb tárgyakkal történő repülés előtt.
Az aerodinamikai kísérleteket és teszteket sokáig csak vízszintes szélcsatornákban végezték, ám az első világháború tapasztalatai arra sarkallták a hadmérnököket, hogy az új fejlesztésű harci eszközök méretarányos modelljeit a valódi szabad repülések során is vizsgálják. Hogy például kiderítsék, miként viselkednek a gépek, ha kontrollálhatatlan dugóhúzóba kerülnek, és hogy tervezhető-e olyan katapult, amely ilyenkor legalább a pilótát megmenti a biztos földbe állástól. 1941-ben a NASA virginiai bázisán, a Langley Kutatóközpontban adták át azt a 6 méter átmérőjű szélcsatornát, amelynek közel 100 kilométer óránkénti szélsebessége megtartotta a tesztmodelleket.
Ebben a létesítményben állítólag már ejtőernyős ugrásokat is szimuláltak, pontosabban a művelet első, az angolul parachute néven ismert, szabadeséses fázisát.
Az első dokumentált testrepülést egy hasonló katonai szélcsatornában, az ohiói Wright-Patterson légibázison Jack Tiffany berepülő pilóta hajtotta végre 1964-ben. Ezután lett a kiképzések szerves része a szélcsatornás gyakorlás
Aerodiumot a népnek
Hogy Tiffany kiképzése során részt vett-e szélcsatornás tréningben, arról nem szól a fáma, de az tény, hogy a kanadai ejtőernyős egységek tagjaként a koreai hadszínteret is megjárt quebecki Jean Saint-Germain tervezte és építette meg az első polgári szabadesés-szimulátort 1979 nyarán.
Az első nyilvános emberröptetőben így repültek:
A hangzatos Levitationarium néven Montreal külvárosában megnyitott szélcsatorna nem csak a célcsoportként megnevezett gyerekek és hobbiejtőernyősök körében lett népszerű: a percenként 3 dollárba kerülő repülésnek hamar híre ment a szórakoztatóiparban is. St-Germain az 1980-as évek elején vidámparkokkal foglalkozó amerikai vállalkozóknak 1,5 millió dollárért adta el szabadalmaztatott technológiájának franchise-jogait. Az Egyesült Államok első szélcsatornája a Tennessee állambeli Pigeon Forge városában, Flyaway néven épült meg, ezt pár hónappal később követte Las Vegasban a második.
Saint-Germain technológiailag megelőzte a korát. Akkoriban ugyanis a szélcsatornák a befúvásos, illetve a kiszippantásos elven működtek, vagyis a légáramhoz szükséges levegőt az építmény környezetéből vették és oda is fújták vissza. A kanadai innovátor ezzel szemben recirkulációs szélcsatornát épített, olyat, mint amilyenek a mai legmodernebb létesítmények.
A montreali ősmodellben egy 333 kilométer óránkénti végsebességre képes Douglas DC-3-as utasszállító repülő turbinája hajtotta meg a szelet, a turbulenciákat a levegőáramba helyezett lamellák homogenizálták, a levegőt pedig fentről lefelé vezették a falakba épített csövek, mint azt az alábbi ábra is mutatja.
Sport, cirkusz, művészet
A profik esetében az óránkénti 200 kilométeres sebességet is túllépő szél hűtése-fűtése és a minél nagyobb átmérőjű, illetve magasságú repülési terekhez szükséges aerodinamikai fejlesztések után alig pár éve jelentek meg a kültérbe vagy sportcsarnokokba telepíthető mobil rendszerek.
Az egyik úttörő a Saint-Germain eredeti cégének megvásárlása után alapított Aerodium nevű kanadai-litván cég. A 2006-os téli olimpia záróceremóniáján debütáló első kültéri szélcső után tavaly mutatták be a legújabb generációs, egyszerre akár 6 embert is röptetni képes gépet, amelyben természetesen már nem kiszuperált repülőgépturbinák, hanem egyedi fejlesztésű elektromos hajtású szélgépek szolgáltatják a felhajtó erőt.
A műugráshoz vagy a szertornához hasonlóan különböző nehézségi fokú kötelező és szabadon választott elemek bemutatásán alapuló pontozásos sportág jövőre már a negyedik világ- és második Európa-bajnokságát rendezi. A profik egyre gyakoribb szereplői az olyan show-knak, amelyek úgy viszonyulnak az ejtőernyőzéshez, mint a Cirque du Soleil nevével fémjelzett újcirkusz a hagyományos akrobata mutatványokhoz.
A tematizált és dramatizált testrepülés úttörői közé tartozik a magyar Laki L. László alapította Modern Ariel Dance Company.
A társulat utánpótlását az Atmodance Academy neveli, a nemzetközi oktatógárdájában a világ élvonalába tartozó Laki Lukáccsal. Az intézmény megfelelő infrastruktúra híján a kurzusait nem Magyarországon, hanem Krakkótól Madridig az erre megfelelő bázisokon hirdeti meg, célja a sport népszerűsítése mellett a légtánc műfajának megteremtése.
Kapcsolódó cikkeink: