Hogyan találkozik össze a cyberpunk sci-fi western a kulturális örökség 21. századi tendenciáival? Mit mutat meg egy földtől elrugaszkodott vízió a múlt emlékeinek jelenbeli, valós felhasználásáról? Az HBO hamarosan harmadik évadával jelentkező sorozata, a Westworld alapján többet, mint elsőre gondolnánk.

Bár egy ilyen gondolatkísérlet erősen feszegeti a mainstream történetírás határait, ha mégis elképzelném, hogyan nézhetne ki a jövő kulturális örökségének jellegzetes helyszíne, a jelen tendenciái alapján a Westworld élményparkjához hasonlót képzelnék, ahol a múltunkhoz kapcsolt kulturális formák, a westerncsizma, a lengőajtó és a revolver minden érzékszervünkre hatóan elevenednek meg.

A 2016-ban induló, egy 1973-as mozifilmet továbbgondoló sorozat első évadának cselekménye az azonos nevű, fiktív élményparkban játszódik. Westworld szuperluxusnak számító park, ami a western életélményt teszi átélhetővé, annak minden jól ismert kulturális konvenciójával és szereplőjével. Az ismert figurákat (a banditát, a sheriffet, az indiánt, a kurtizánt) megszólalásig hús-vér embereknek tűnő robotok, androidok alakítják, a projekt hátterében álló vállalat célja pedig evidens módon a profittermelés. A park tehát egy sosem létező (western) eredettörténet álomszerű, egyben nagyon is ismerős világát teszi átélhetővé a fogyasztó számára. Vajon mennyire elrugaszkodott elképzelés a szellemi és fizikai értelemben is éles határokkal rendelkező, bekerített, performatív élményparkot kulturális örökséghelyszínnek tekinteni?

Örökség – helyszín

A gondolatkísérlet mellett szól, hogy a kulturális örökséget előszeretettel kötjük helyekhez, és tartjuk számon helyszínek szerint. Mintaadó ebben a tekintetben az UNESCO, amelynek világörökségi listáján immáron több mint ezeregyszáz helyszínt regisztráltak. A közös kulturális értékek kijelölését és védelmét célzó UNESCO a már korábban is ikonikus helyek mellett – mint a párizsi Szajna-part az Eiffel-toronnyal, a Notre Dame-mal vagy Róma ókori öröksége a Colosseummal és a Forum Romanummal – olyan, addig kevésbé ismert helyekre hívta fel a figyelmet, mint például a perui Machu Picchu. Az UNESCO tehát kinyitotta a kaput a világ kulturális és természeti értékei felé, és bár tényleges hatásköre nem minden esetben elegendő a közös kultúra védelmezésére (mint Szíria és kifejezetten Aleppó esetében), ám adott esetben szakmai érvek mentén nem átalkodik a helyi autoritásokkal szemben is kritikus véleményt megfogalmazni.

A kultúra helyszínszerű bemutatására ugyanakkor egyre nagyobb hatással van a globális turizmus és a fogyasztás, ami már most komoly problémákat vet fel. A közös identitás és az értékek megteremtéséhez képest a hangsúly fokozatosan a turizmus és a kulturális örökség különböző formáinak fogyasztása felé tolódik el. A jól ismert turisztikai célpontokon minden négyzetméterre jut egy turista, a kevésbé ismert helyek pedig komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy bevonzzák a maguk fogyasztói táborát. Az egyre burjánzóbb tömegturizmust számos tragédia árnyékolta be a közelmúltban, a dunai hajókatasztrófa vagy a Mount Everest esete is megmutatta, hogy hatása komoly biztonsági kérdéseket is felvet.

A performatív örökséghelyszín

A hagyományos helyszínek, műemlékek szerint lokalizálható örökségszemlélet egyik oldalról átláthatóan és érthetően rendezi el a múlt értékesnek tartott elemeit, ugyanakkor a logika alapján a kulturális örökség új formái jönnek létre, ahol a fogyasztó számára ismert és kedvelt kulturális konvenciók sűrűsödnek össze, és rezervátumszerű parkokban kelnek életre. A turisztikai potenciált, ezesetben az izgalmi faktort, a performativitás nyújtja. A múzeum és a vidámpark furcsa keverékeként működő parkok népszerűségét mutatja, hogy divatjuk átalakítja a hagyományos múzeumi bemutatás formáit is, ahol a kultúra befogadásának még nem volt feltétele a látogató és a tárgy közvetlen interakciója.

A performatív örökségpark egyre gyakoribb jelenség elsősorban az Egyesült Államokban, legismertebb példája kétségkívül a virginiai Colonial Williamsburg, mely a függetlenségi háború Amerikájának hőskorát igyekszik megidézni. Az 1920-as évektől működő park bár egy épen maradt 18. századi városközpont köré aprólékosan újraépített kisváros, ezzel együtt – Westworldhöz hasonlóan – professzionálisan kialakított üzleti vállalkozás, amely látványos katonai parádékat, szállást, étkezési és szuvenírvásárlási lehetőségeket nyújt. A park mögött álló alapítvány nonprofitként van bejegyezve, de Colonial Williamsburgben lényegében minden kínált szolgáltatás pénzbe kerül.

A park külsőségeiben a függetlenségi küzdelmek korszakának (a 1770–80-as éveknek) jellegzetes, telepesek által épített kisvárosait idézi, a lovaskocsik, a kovácsműhelyek és a függetlenségi hadsereg szuronyos puskákkal, ágyúkkal menetelő katonái egy dicsőséges egyben dolgos, birodalomépítő kor nosztalgiáját biztosítják a megnyerő fa- és téglaházaknak. Párhuzamosan az épített környezet restaurálásával az újraéledő múltat a különböző narratívák, történetek által próbálják átélhetőbbé tenni. Hogy a történetek hitelesebbnek tűnjenek, azokat – ismét akárcsak Westworldben – maguk a „lakók” mondják (ez esetben játsszák) el, mintha a saját történetük lenne. Ahogy Westworldben választani lehet, hogy a vendég banditákra vadásszon a sheriffel, vagy a kocsmában lövöldözzön, a múlt itt is különböző történeteken keresztül élhető át. 

A park indulásakor, az 1920–30-as évek ipari tömegtermelésének időszakában az iparosodás előtti technikák, technológiák nosztalgikus felidézésére összpontosított a narratíva. A hidegháború elején az amerikai függetlenség és a demokrácia kivívásának, építésének patrióta köpenyben való elmesélése, majd Vietnam, a Watergate-botrány és még inkább a fekete polgárjogi mozgalom hatására a helyi színes bőrű rabszolgaközösség története került reflektorfénybe. Mostanra az a furcsa helyzet állt elő, hogy a különböző narratívák lényegében megmaradtak egymás mellett, a látogató világnézetének, ízlésének megfelelően válogathat belőlük. A különböző történetek ugyanakkor össze is futnak a világvezető nagyhatalom két és fél évszázados történetében, ami azt sugallja, hogy ehhez a heroikus munkához mindenki egyéni érdemei szerint járulhatott hozzá. Azonban a társadalmi játéktérben meglévő (például a fehér telepes elit és a fekete rabszolgák közötti) egyenlőtlenségek a társadalomtörténészek igyekezete ellenére is hangsúlytalan maradt.

Colonial Williamsburg sokáig sem a látogatók, sem a közvélemény egy részének szemében nem különbözött érdemben a Disneylandhez hasonló élményparkoktól. A vezetés azonban nagy erőket mozgósított, hogy a vidámpark szereptől eljussanak egészen a múzeum státuszig, amihez az út a történeti hitelesség Szent Gráljának megszerzésén át vezethetett. Ennek érdekében az 1970-es évektől számos történészt hívtak meg, hogy a parkot megreformálják. Bár javaslatukra – mint már érintettük – a park beépítette narratívájába az uradalombeli színes bőrű rabszolgák életét, elnyomásuk és a szűk falak közé kényszerített életük képe azonban visszatetszést keltett a látogatókban, az intézményvezetés álláspontja szerint pedig ez a kép a jelenkor afroamerikaiakkal kapcsolatos előítéleteit erősíthette volna, például, hogy „lomposak” és „ápolatlanok”. A park színes bőrű lakói ennek eredményeképpen erősen retusált, jellemzően jól öltözött, udvarias és életvidám figuraként jelennek meg.

Annak ellenére, hogy a színes bőrű közösség megjelent a park narratívájában, máig a fehér patrióta függetlenség és nemzetépítés sztorija az uralkodó. Ez a történet látványosabb, mint az alsóbb társadalmi rétegek története, a katonai parádé vagy George Washington impozáns íróasztala izgalmasabb, mint egy kis faház és egy gyűrött takaró.

A múlt bemutatását és értelmezését a piaci, fogyasztói igények mellett a háttérben munkálkodó ideológiák is befolyásolják. Colonial Williamsburg narratíváinak alakulása is értelmezhető két markáns ideológia múltmagyarázó történetének harcaként. A baloldali „kék” és a jobboldali „piros” múltmagyarázat közül az utóbbi tudott győzedelmeskedni, a patrióta egység története lényegében magába olvasztotta a különbségek, egyenlőtlenségek történetét. Az ideológia által átszőtt múltmagyarázó történetek identitásteremtő erővel bírnak a jelenben. Ilyen történet a western is, amely kultikus, esztétizált, a regényekből, filmekből ismert változatában sosem létezett, és amelyet mégis autentikusnak érzünk annak otthonossága, ismerőssége révén. Az eredettörténetek sosem tisztán a múltról szólnak, azok mindig a jelen elvárásait tükrözik, ha éppen nem felelnek meg a fogyasztói igényeknek vagy az uralkodó ideológiának, akkor meg lehet őket változtatni vagy újra is lehet írni.

Hitelesség és történeti kontextus

Az épített örökség védelméhez képest is súlyosabb kihívást jelent az örökséggel kapcsolatos tudati, szellemi értékek megőrzése, ami sokkal bizonytalanabb és illékonyabb, mint megfogható, fizikai örökségeink. Az épített műemlék fizikai környezete lassabban és kevésbé drasztikusan alakul át, mint a múltból öröklődő társadalmi gyakorlatok és a fizikai terekhez kötődő megfoghatatlan szellemi, tudati elemek, értékek, gondolatok. A szellemi kulturális örökség ebből következően sokkal érzékenyebb a jelen politikai, gazdasági hatásaira, egyben könnyebb préda is a gazdaság és a politika céljai számára.

Sokak szerint a piaci, fogyasztói igények elidegenítik az örökséget, az identitást a közösségektől, azáltal, hogy az egyén által belülről megélt kultúrát már kifelé, a turista felé kell eladhatóvá tenni. Ebben az értelmezésben, az örökség azonnal elveszíti belső hitelét, amint meglévő funkcióival ellentétesen kifelé, turistákhoz próbál szólni. Mások úgy érvelnek, hogy a közösség pontosan tudatában van a kihívásnak, és örökségéből, identitásából csak annyit oszt meg a turistákkal, amennyit vállal. Esetünkben még bonyolultabb a helyzet, hiszen nincs már olyan közösség, ami az örökséget ténylegesen gyakorolja (hiszen senki sem él úgy, mint a 18. századi telepesek), így még élesebb a harc a múlt birtoklásáért, értelmezésének jogáért.

Az örökséghez kapcsolódó szellemi tartalmak ráadásul képesek gyorsan és markánsan megváltozni, a globalizáció hatására pedig az eredeti kontextusokhoz képest távoli helyekre eljutni, akár eredeti történeti kontextusukhoz képest teljesen ellentétes képet mutatni. Különösen látványos ez, mikor az eredetileg éppen a fogyasztói társadalommal, kapitalizmussal szembeni lázadást szimbolizáló kulturális formák válnak a fogyasztást kiszolgáló termékké. Vajon mennyire lenne elkápráztatva Ernesto Che Guevara, ha arcképét bögréken, pólókon vagy pénztárcákon látná viszont? Pedig a lázadás kommercializálódása törvényszerű jelenségnek tűnik. Hogy egy kevésbé ismert esetet említsek, hasonló folyamat zajlott le évtizedek alatt Róma egyik külső városrészében, Pignetóban. A kerület az 1950-es években még a város legszegényebb lakóinak adott otthont. Itt forgatta számos filmjét a társadalmi egyenlőtlenségek ellen kiálló, a hatalommal szemben keményen kritikus filmrendező, Pier Paolo Pasolini. A máig tisztázatlan körülmények között meggyilkolt Pasolini neve és lázadó szellemisége összeforrt a városrésszel, ami az ide kitelepülő street art művészek alkotásaiban öltött testet. Ez a szellemiség és a konkrét műalkotások mára egyfajta brandként húzták fel a kerületet, a turizmus elől menekülő street art művészek helyét pedig a különböző szolgáltatások vették át: Airbnb, bread and breakfast, az étterem pedig, ahová Pasolini járt, mára Róma egyik szupermenő kávézója.

A globalizáció és a tömegturizmus hatására nemcsak a létező helyszíneket töltjük fel egyedi vagy új tartalommal, de új helyszíneket is kreálunk, önkényesen válogatva a meglévő kulturális formákból, folyamatosan újrarendezve azokat. A szuvenírboltokkal, éttermekkel, gondolabérlőkkel elárasztott Velence szellemi kulturális örökségének, atmoszférájának autentikussága önmagában is megkérdőjelezhető, ám épített öröksége többé kevésbé történetileg folytonos képet mutat. Mi van, ha ennek a képnek a közismert elemeit (Ponte di Rialto, Sóhajok hídja, Campanile) egy térben gyűjtik össze, és a tömegszórakoztatás olyan műfajának állítják szolgálatába, mint a kaszinó?

Itt a kulturális formák másolatai már nem is egy valaha létező múlt elképzelt atmoszférájának megidézését szolgálják, hanem csupán annak illúzióját. 

A történészek nem szűnő igyekezete ellenére a múlt aktuális gazdasági, politikai szükségleteknek és kívánalmaknak megfelelő átalakítása, felhasználása máig általános jelenség. Ahogy ezer évvel ezelőtt a krónikaíró az aktuális jelen kívánalmai szerint rendezte be a múltról elmondható történetet, úgy alakítják örökségünket ma a marketingesek, ideológusok és forgatókönyvírók. Csak egy újabb fejezetéhez értünk el annak a harcnak, ami az „eredeti” vagy „hiteles” kultúra birtoklásáról és bekerítéséről szól – ami nem sokban különbözik a termelés, felhalmozás és verseny logikájától. Azáltal viszont, hogy a kapitalizmus és a turizmus egyre fontosabb tényezővé válik a kultúránk elképzelésében, bemutatásában, a döntő szót a hitelességről fokozatosan a jelen változó fogyasztói igényei fogják kimondani, még jobban összemosva az „eredeti”, a „valóságos”, a „hiteles” és a „másolat”, a „hamis”, a „hiteltelen” kategóriáit.

Hiba lenne ugyanakkor az örökség, az emlékezet vagy az identitás (önmagukban is bizonytalan) fogalmait kibékíthetetlen ellentétbe állítani az áru, a piac vagy a fogyasztás fogalmaival, hiszen ezzel éppen a közös kulturális értékekről és identitásról szóló lehetséges párbeszédet lehetetlenítenénk el. Mindez azzal a veszéllyel járhatna, amit a Westworld példájából megtanulhattunk, hogy a fogyasztó csupán vágyait éli ki a kultúra tapintása által, kihasználva az örökséget valóságosnak, saját belső történetükként megélő „lakókat”. A nyugati példák is afelé mutatnak, hogy a történelem- és társadalomtudományok képviselői, illetve a közösségek nem zárkózhatnak el a párbeszédtől az örökség értékesítésében érdekelt szereplőktől. Olyan kihívás ez, amely csak nehezen jut át azon a végletekig átpolitizált és ideológiával töltött történelem- és örökségszemléleten, amiben élünk. De ez talán már csak idő kérdése.

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.

Felhasznált irodalom

Handler, Richard – Gable, Eric: The New History in an Old Museum. Creating the Past at Colonial Williamsburg. Durham, 1997.

Alsayyad, Nezar: Consuming heritage or the end of tradition: The new challenges of globalization. In: Kalay, Yehuda – Kvan, Thomas – Affleck, Janice (eds): New Heritage. New media and cultural heritage. London, 2008, 155–170.

Lowenthal, David: Az örökség megteremtése. In: Erdősi Péter – Sonkoly Gábor (szerk.): A kulturális örökség. Budapest, 2004, 463–493.

Kapcsolódó cikk a Qubiten: