Szenzációhajhászat helyett végre itt egy korrekt könyv a klímaváltozásról

Milyen lehet egy könyv, amely a bevezető előtti lapon egy Carl Sagan-bölcsességet az Erik, a viking című film egyik idézetével csap le? A neves csillagász a természettudományokra adott sajátos definíciója („természeti összefüggéseket keresünk, kapcsolatokat látszólag összefüggéstelen adatok közt”) és a Monty Pythonból ismert Terry Jones filmbeli szavai („Ne hallgassatok a rémhírterjesztőkre! Minden a legnagyobb rendben”) között talán nem egyértelmű a kapocs, pedig jól kifejezik a szerző, Kovács Róbert szándékát. 

A most megjelent könyv ugyanis nem árul zsákbamacskát. A címe szerénytelenül csak annyi, hogy Klímaváltozás, de az alcím már árulkodó: Pánik és tagadás között. Az éghajlatkutatást tanult, majd a klímaváltozásról a hazai sajtóban (Magyar Hírlap, Magyar Narancs) az elsők között beszámoló Kovács arra vállalkozott, hogy az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) 2014-es jelentésének 1550 oldalas tudományos összefoglalójának tényeit tárja az olvasók elé, valamivel kevesebb mint 200 oldalban, a politikai beszédekben és a médiában gyakran sarkosan kiemelt szenzációk mellőzésével, tényszerűen.

Ahol a klímaváltozást propagálják, ott hamar megjelennek a klímatagadók

A klímaváltozás nyilvánosságának történetében két nagy fordulópontot lehet kiemelni, és mindkettőre rövid időn belül érkezett az ellencsapás.

Az egykori amerikai elnökjelölt, a demokrata Al Gore 2006-os, Oscar-díjas dokumentumfilmjének, a Kellemetlen igazságnak az lett a veszte, hogy egy ismert politikus készítette, így rögtön hitelét vesztette a már egyébként is megosztott amerikai társadalomban, és sokan kétségbeesett politikai kampányfogásnak könyvelték el. A cinikus választ a South Park szállította, a nem létező medvedisznóembert hajszoló Gore képében, a szkeptikus tudósok pedig 2007-ben, a brit Channel 4 dokumentumfilmjében (A nagy globális felmelegedés svindli) igyekeztek hazugnak beállítani a klímaváltozásra figyelmeztető hangokat.

Al Gore a Kellemetlen igazság című dokumentumfilmbenFotó: UIP-Duna Film

A következő nagy lépésre 2015 decemberéig kellett várni, amikor az ENSZ 196 tagállamának vezetői egy korábban soha sem látott mértékű globális összefogás keretében megkötötték a párizsi klímaegyezményt, amelyben vállalták, hogy fokozatosan csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását, hogy a felmelegedés ne érje el a katasztrofális következményekkel járó 2 Celsius-fokos küszöbértéket. Aztán jött Donald Trump, és miután egy híresen klímatagadó igazgatót nevezett ki a kormány környezetvédelmi hivatalának élére, 2017 júniusában bejelentette, hogy az Egyesült Államok kilép a párizsi klímaegyezményből.

Az elmúlt évek vitájában számtalan alapvető kérdésben egymásnak feszültek az általában szélsőséges véleményeket formáló felek. Van klímaváltozás vagy nincs? Ha van, akkor az a bolygó természetes állapotváltozásából ered vagy az emberi tevékenység hajtja? Az éghajlatváltozás tényleg a bolygó legfontosabb ügye vagy csak egy a rengeteg környezeti probléma közül?

A széngyilkos Vaslady

Míg az 1970-es években elsődlegesen arról szólt az éghajlatkutatók vitája, hogy lehűlés vagy felmelegedés várható a következő évszázadban, a nyolcvanas évekre megszületni látszott a konszenzus a felmelegedésről, 1988-ban pedig először jelentették ki, hogy a mérések kezdete (1880) óta még soha sem volt ilyen magas a Föld globális átlaghőmérséklete. Az ügyet leginkább az úttörő számítógépes modelleket megalkotó, majd a NASA Goddard Intézetének igazgatójának kinevezett James Hansen képviselte, aki a bányákból szenet szállító vonatokat „a halál vonatainak” nevezte, és 1988-ban személyesen hívta fel az USA kongresszusának figyelmét a klímaváltozásra:

„Ez az ügy leginkább az amerikai rabszolgaság vagy az európai nácizmus problémájára hasonlít. Az előbbivel Abraham Lincoln, az utóbbival Winston Churchill szembesült. Ilyen ügyekben nem köthetsz kompromisszumokat. Senki sem mondhatja, nosza, mérsékeljük a rabszolgaságot, első körben egyezzünk ki 50 vagy 40 százalékos csökkentésben.”

A jelentős politikusok közül elsőként Margaret Thatcher brit miniszterelnök figyelmeztetett az emelkedő szén-dioxid-szint és a globális felmelegedés kapcsolatára, az 1989-es ENSZ-közgyűlésen már beláthatatlan következményekről beszélt. Majd miután a kormánybuktatásra is képes szakszervezeteket megtörte, és a szénre alapuló brit ipar más irányba fordult, politikailag már nem látott potenciált a témában, ami hamar antikapitalista mázat kapott, így az ő személyes céljait is veszélyeztette.

Margaret Thatcher az 1989-es ENSZ-közgyűlésen, New YorkbanFotó: MARK CARDWELL/AFP

Thatcher 2002-ben megjelent könyvében már arról írt, hogy a brit politikusoknak milyen hálás téma a klímaváltozás, hiszen elég bizonytalanok az adatok ahhoz, hogy nagyokat lehessen mondani anélkül, hogy az ellenkezőjét bizonyítani tudnák, ráadásul az angolok egyfolytában az időjárásról beszélgetnek, „ugyanakkor ez egy kitűnő ürügy egy nemzetek feletti szocializmushoz.” Az egykori miniszterelnök problémásnak nevezte a kormányok közbenjárását, és szerinte „csak akkor avatkozzanak be, ha teljesen bizonyított az ember okozta globális felmelegedés.”

Az 1988-ban létrehozott IPCC először tehát kiszolgálta Thatcher érdekeit, mert elkezdett mélyrehatóan foglalkozni és beszélni a klímaváltozásról, de amikor az ENSZ szervezete a tudományos összefoglaláson túl már a politikai döntéshozóknak is tanácsokat adott a katasztrófa elkerülését célzó beavatkozási lehetőségekről, már veszélyesnek tartotta. Ez a pálfordulás a politikusok és az éghajlatkutatók érdekmentes kapcsolatával szembeni általános szkepticizmust is előre vetítette.

Ráció helyett érzelmek

A szerző gyakorlatilag egyetlen tételmondatot cincál darabokra az egész könyvben, fejezetekre, alfejezetekre bontva, grafikonokkal és keretes magyarázatokkal, jegyzetekkel. Az IPCC-jelentésből vett tételmondat a következő:

„Az emberi tevékenység majdnem bizonyosan hatással van az éghajlatra. Az 1950-es évek óta mért globális felmelegedés több mint felének – legalább 95 százalékos bizonyossággal – az emberi tevékenykedés áll a hátterében.”

Aztán elszabadul az adatcunami. Az unalomig hangoztatott számok (az ipari forradalom kezdetekor 280 ppm volt a légköri szén-dioxid koncentrációja, ma 400 fölött járunk) mellett kevésbé ismert tényeket is bemutat a szerző. Például helyére teszi az üvegházhatású gázok szerepét: a vízgőz hiába okozza az üvegházhatás 60 százalékát, az emberi tevékenység nem befolyásolja; míg a metán hatása hiába 25-ször erősebb a szén-dioxidénál, ha az utóbbi molekuláiból 200-szor annyi van a levegőben.

A klímaszkeptikus tábor akkor érezhette leginkább úgy, hogy fogást talált a pánikkeltőkön, amikor kiderült, hogy az 1998–2012 közötti 15 évben közel harmadára (0,11-ről 0,04 Celsius-fokra / 10 év) csökkent a globális hőmérséklet-emelkedés üteme az 1951-től tapasztalt adatokhoz képest. Ez azért is kínos, mert a legfejlettebb klímamodellek erre az időszakra 0,21 fokos emelkedést, vagyis a valós szám ötszörösét jósolták, pedig e modellek alapján állítják össze a 2100-ig számba vehető felmelegedési forgatókönyveket is, amelyekre a politikai, gazdasági és társadalmi döntéseket alapozza a világ.

A 2003-as nagy európai hőhullámban a strandra menekültek az emberek, itt éppen Valenciában, augusztus 7-énFotó: JOSE JORDAN/AFP

Erre természetesen megvan a magyarázatok sorozata: a napfoltciklus hűtő hatása, az 1998-tól tetőző El Niño, vagy a vulkánkitörések által megemelt aeroszol-koncentráció. A közvéleményt viszont nem a racionális okok érdekelték, hanem az olyan kijelentések, mint hogy a 2001–2010 közötti volt a mérések kezdetek óta a legmelegebb évtized, ami szokatlanul sok vihart, áradást és hőhullámot okozott. Az emberek ehhez az üzenethez tudtak érzelmileg kapcsolódni: a 2003-as nagy európai hőhullám több tízezer ember halálát okozta, de a Katrina hurrikán is viszonylag friss élmény volt.

Ha túl sötét jövőt festenek, az emberek beletörődnek

Miközben az egyes fejezetekben a szerző több olyan tudományos kutatást is bemutat, amelyre nem tudtak rácáfolni a szakértők, viszont mellőzték őket a további vizsgálatokban, maga is arra a következtetésre jut, hogy az IPCC baljós jelentései valószínűleg igazak. A szervezet 5 százalékos esélyt hagy annak, hogy az emberi szerep helyett kizárólag természeti tényezők okozzák az éghajlatváltozást, ez viszont „csak akkor fordulhatna elő, ha a klímamodellek egybehangzóan erősen túlbecsülnék az üvegházhatás-erősödést, miközben figyelmen kívül hagynának más, melegedésért felelős tényezőket.” Ahogy Kovács is írja, két ilyen mértékű tudományos hibának nagyon kicsi a valószínűsége.

A tudományos részleteket is végig közérthetően bemutató könyvben minden történelmi kontextusba kerül. A klímapánikot keltő híradások tárgyalásánál Marshall McLuhan bulvárelméletéről olvashatunk, a klímamenekültekről szóló részben pedig arról, hogy Szíriában 1902 óta milyen mértékben csökkent a csapadék mennyisége, miért gyorsabb a felmelegedés a Közel-Keleten, és ez hogyan segített az ISIS toborzásában.

Forrás: Typotex

Bár a könyv nagy részében Kovács igyekszik elkerülni a leegyszerűsítő konklúziókat, végül arra jut, hogy a két szélsőség, a szkeptikusok és az alarmisták közül végül az utóbbiak kerülhetnek ki győztesen, mivel a klímatagadók csak az éghajlatkutatás bizonytalanságaira tudnak hivatkozni, addig az érzelmekre ható katasztrófa-nyelvezetnek nagyobb lehet a mozgósítóereje – csak az ordító túlzásokat kell kerülni, mert a megváltoztathatatlannak beállított sötét, kilátástalan jövőbe már csak beletörődni lehet.

(Kovács Róbert: Klímavátozás – Pánik és tagadás között. Typotex Kiadó, 2019)

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: