A kivándorló magyarok kétharmada azt mondja, hogy sokkal jobb neki külföldön, mint itthon volt
Mekkorára becsülhető a külföldre települt magyarok közössége, és mi hajtotta el őket az országból? Hogyan élnek, milyen intézményeken keresztül tudják hatékonyan ápolni magyar identitásukat? Az MTA Humán Tudományok Kutatóházában november közepén rendezett társadalmi integrációról és egyenlőtlenségekről szóló konferencián külön szekciót szenteltek azoknak a kutatásoknak, amelyek közelebb visznek e keveset kutatott réteg megismeréséhez.
Kovács Eszter, Kováts András és Papp Z. Attila (a Társadalomtudományi Kutatóközpont két tudományos segédmunkatársa, valamint tudományos tanácsadója-intézetigazgatója) Magyarok külföldön – egy online felmérés tanulságai című kutatása egy igen nagy mintás, de nem reprezentatív, önbevallásos felmérés eredményeiből igyekezett képet adni a külföldre települt magyarok helyzetéről, közérzetéről, társadalmi integráltságáról.
120 vagy 637 ezer? Nem tudni biztosan, csak hogy lassul a kivándorlás
Már azt is igen nehéz megbecsülni, hányan lehetnek a külföldön élő magyarok, ami a definíciós nehézségekből is adódik: az is ide számít, aki kint dolgozik, de a családja itthon maradt? Az is, aki minden hétvégén hazajár? Ide veendők-e a diaszpórában élő, korábban kitelepült magyarok? Az utolsó kiterjedt felmérés, amely a külföldre települtek csoportját vizsgálta, a KSH 2016-os mikrocenzusa volt, amely azonban jellegénél fogva nem mérte azokat, akik teljes háztartással költöztek ki. A jelen kutatás szerzői azért összevetették ezeket a három évvel ezelőtti adatokat azokkal, amelyeket a 2019. júniusban közzétett kérdőívükre érkezett 18 ezer válaszból nyertek.
A vizsgált réteg elérését, reprezentatív mérését nehezíti néhány adminisztratív akadály is: kevesen jelentkeznek ki közülük Magyarországról, a célországokban a magyartól eltérő statisztikai rendszerek működnek, vannak már hazatelepülők is, sokan pedig csak ingáznak két ország között. A hivatalosan elérhető adatok skálája a Munkaerő-felmérésből származó 116 ezres számtól az ENSZ által becsült 637 ezerig terjed. A kutatás szerzői által rendelkezésünkre bocsátott prezentációban így összesítették a különféle adatgyűjtéseken alapuló és adminisztratív számokat, valamint a becsléseket:
A kivándorlás fő motiváló ereje a kutatók hipotézise szerint az elmúlt bő évtizedben is korszakonként eltért: előbb az EU-csatlakozással megnyíló nemzetközi munkaerőpiac, majd a gazdasági válság hajthatta külföldre az embereket, a közelmúltban a jelentős fizetéskülönbségek és a már kint élők hálózati hatása is közrejátszhatott.
Annyi bizonyos, hogy a kivándorlás 2006 és 2012 között tetőzött, akkor évi 65 ezer, egyes tükörstatisztikák szerint 100 ezer magyar hagyhatta el az országot. 2013 óta a kitelepülők száma stagnál, 2016-tól pedig csökkenésnek indult, sőt 2018-tól már a visszavándorlásban tapasztalható némi növekedés.
Szakmunkások és diplomások mennek
A SEEMIG (Managing Migration in South East Europe transznacionális együttműködési program) adatai szerint az európai kivándorlókról általában elmondható, hogy többségük (63 százalékuk) 40 éves kora előtt vág neki, a kivándorlók között enyhe többségben vannak a férfiak, a végzettséget tekintve pedig a szakmunkás és a diplomás a két meghatározó réteg. Ez a két csoport jellemzően eltérő kivándorlási stratégiát követ: míg a szakmunkások gyakrabban ingáznak, és kötődnek az otthoni háztartáshoz, a diplomások jellemzően családdal együtt költöznek. A legfőbb célországok az Európai Unióban Németország, az Egyesült Királyság, Ausztria, Svájc és Hollandia.
A konferencián Kováts András és Papp Z. Attila által prezentált kutatáshoz 2019. június 17-től augusztus 8-ig gyűjtöttek adatokat. A 27 kérdéses, tízperces kérdőívben a kint élők körülményeire, kiköltözésük motivációira, szubjektív helyzetértékelésükre, az abban beállt változásra kérdeztek rá. A szociodemográfiai adatok mellett vizsgálták a Magyarországgal való kapcsolatot és a kulturális kötődés mintázatait is.
Fontos, hogy a kutatók a téma jellege miatt nem kaphattak reprezentatív képet, a véletlenszerű mintavétel ebben a körben nem megvalósítható. A kérdőívet közzétevő médium is meghatározza a közönséget, és a közösségi médiás terjedés sem kedvez a reprezentativitásnak. De a beérkezett válaszok így is lehetővé teszik, hogy kirajzolódjanak releváns migrációs minták és stratégiák, illetve hogy társadalmi csoportokat lehessen elkülöníteni a kivándorlók tömegében.
Kik mennek, miért mennek?
A mikrocenzusból származó adatok szerint a magyar kivándorlók 55,1 százaléka férfi, a TK-s kutatók felmérésében 51,2 százalék volt a férfiak aránya. Emellett elmondható, hogy míg a mikrocenzus mintájában nagyjából hasonlóan alakult a három korcsoport, azaz a 30 év alattiak, a 30–39 évesek, valamint a 40–64 évesek aránya, addig az idei TK-s kutatási projektben a derékhadat a két idősebb korcsoport adta (a kitöltők 41, illetve 39 százaléka), míg a legfeljebb 29 éves kitöltők aránya 21 százalékot tett ki. Ugyancsak jelentősen felülreprezentáltak voltak a frissebb kutatásban a diplomások (65,4 százalék a mikrocenzus 29,8 százalékához képest), míg az érettségizettek alig tették ki a minta negyedét (26,4 százalék a mikrocenzus 40,8 százalékához képest). Ebből adódóan a jellemző munkakörök is eltérően oszlottak meg:
Egyik magyar vonatkozású kutatásban sem jelent meg a fontosabb kivándorlási célországok között a fentebb említett Svájc és Hollandia:
A kitöltők átlagos életkora a 2019-es önbevallásos felmérésben 37 és fél év volt, és a megkérdezettek átlagosan 6,4 éve élnek az adott célországban, a kivándorlás tehát 30–31 éves életkorban a legjellemzőbb. A fogadó országok között nem mutatkozott nagy eltérés sem abban, hogy hány évesen költöznek oda a magyarok, sem abban, hogy milyen régóta élnek ott; egyedül az Egyesült Államok lógott ki kissé a sorból, ahol a kitöltők átlagéletkora magasabb (42 év) volt, és a válaszadók hosszabb ideje is élnek ott (10,1 év). A minta az USA-ban még inkább torzított a magas végzettségűek felé, a válaszadók 77 százaléka diplomás volt, vagy posztgraduális képzésben is részesült.
Különösen érdekes képet mutat a kivándorlás motivációja: a felmérésben már harmadik és negyedik helyen megjelenik a magyarországi gazdasági, illetve politikai helyzet kilátástalansága, de a magasabb életszínvonal és a jobb munka lehetősége az uralkodó. A nagy arányban diplomások által kitöltött felmérésben az utolsó két helyre szorul az akut pénzgyűjtés (hiteltörlesztéshez, beruházáshoz) mint hajtóerő. Mint látható, országonként is vannak eltérések a kivándorlási motivációkban:
A kivándorlás indoka (ami nem ugyanaz, mint a motivációja) nagyobb eltéréseket mutat fogadó országtól függően. A felmérést kitöltők 48 százaléka már tudta, hol fog dolgozni, amikor megérkezett külföldre, ez különösen a Németországba és Ausztriába kivándorolt magyarokra jellemző (56,1, illetve 57,6 százalék). 23 százalék csak akkor kezdett munkát keresni, amikor már kint volt, ez leginkább az Egyesült Királyságba érkezett magyarok körében gyakori a felmérés alapján (ott 36,8 százalék volt az állás nélkül érkezők aránya). Igen nagy csoportot – 16,7 százalékot – tesz ki a kitöltők között a csendes házastársak aránya, akik párjukat, családtagjukat kísérték külföldre, az ő arányuk az Egyesült Államokban a legnagyobb (26,1 százalék). A mintában 6,1 százalékot tett ki azoknak az aránya, akik egyetemre vagy főiskolára tanulni mentek ki, ez elsősorban az Egyesült Államokra és Ausztriára jellemző (8,2, illetve 7,5 százalék). Az ötödik legnagyobb csoport (5,1 százalék) pedig azoké, akik a „nem volt világos cél, csak szerencsét próbálni jöttem” opciót jelölték be, és talán nem olyan meglepő, hogy ebben az amerikás magyarok voltak kifejezetten felülreprezentáltak – az USA-ban élő kitöltők 11,4 százaléka válaszolta ezt.
A kitelepülők hálózatai
Mivel a kutatást bemutató konferencia egyik központi témája az egyén társadalmi integráltsága volt, a kutatók bemutatták azt is, hogy milyen hálózatok segítik a külföldre távozott magyarok boldogulását. Arra a kérdésre, hogy „ki segített a kiköltözésben?”, a válaszadók legnagyobb csoportja (42,86 százalék) azt a választ jelölte meg, hogy itthoni barátai, ismerősei. Különösen az Egyesült Királyságba kitelepülők között voltak sokan (50,38 százalék), akiket Magyarországról támogattak a költözés idején. A második leggyakoribb válasz ugyanerre a kérdésre az volt, hogy „senki” (38,31 százalék), ezt különösen az Ausztriába vándoroltak közül válaszolták sokan (46,69 százalék). A kint megismert magyarok csak a válaszok 11,04 százalékában merültek fel a kitelepülés segítőiként, ebből az adatsorból csak az Egyesült Államokban élő magyarok lógtak ki, mert ott nagyobb arányban (15,78 százalék) számított a már kint élő magyar ismerősök támogatása.
A letelepedést segítő hálózatok közül említést érdemelnek még a kiköltözést szervező cégek, ezek leginkább az Egyesült Államokba (16,1 százalék) és a Németországba irányuló kivándorlásban vittek segítő szerepet (10,03 százalék). A fogadó országban élő helyiek segítőkészségéről ugyancsak az Egyesült Államokba és a Németországba települt magyarok számoltak be a legnagyobb arányban (11,94, illetve 11,47 százalék). Az USA-ban talán sikeresebben tudták bevonni ebbe a támogató munkába a bevándorlókat is, legalábbis az ott élő magyarok említették nagyobb arányban (7,78 százalék) a más országból érkező helyi bevándorlók segítségét.
Vajon mennyire érzik úgy a kivándorlók, hogy jól jártak a kitelepüléssel? Nem túl meglepő, de csak a válaszadók minimális hányada gondolja ma úgy, hogy rosszabb a helyzete: 0,9 százaléknak sokkal rosszabb, mint régen Magyarországon volt, 2,1 százaléknak valamivel rosszabb a helyzete. Ehhez képest 70,4 százalék érzi úgy, hogy jelenlegi élete sokkal jobb, mint régen itthon volt, 19,4 százalék szerint pedig valamivel jobb. A célországok között e tekintetben nem olyan számottevő a szórás:
A felmérésből az is kiderült, hogy a megkérdezettek nem fordulnak meg túl sűrűn olyan diaszpóraintézményekben, mint a magyar iskola, a táncház, sem egyéb magyar témájú kulturális eseményeken. Egytől ötig terjedő skálán legfeljebb kétpontosra értékelték a részvételüket, a lehetőségek közül pedig a gasztronómiai eseményeket és a fesztiválokat látogatják a legtöbben. Az Egyesült Államokba vándoroltak vesznek részt a legnagyobb arányban magyar kulturális programokban, amit a nehezebben áthidalható földrajzi távolság, valamint a bejáratott intézményrendszer magyaráz.
A magyar iskolák látogatottságáról szóló külön adatsor is azt mutatta, hogy ezek az intézmények a tengerentúlra vándorolt magyarok körében a legkeresettebbek, de ott sem érte el a 9 százalékot azoknak a válaszadóknak az aránya, akik gyakran vagy nagyon gyakran látogatják ezeket az intézményeket. A kutatás szerzői szerint viszont a néha és ritkán betérőkkel együtt számolt 25 százalék már kifejezetten magas látogatottságnak számít.
A magyarországi közélettel kapcsolatos érdeklődés érthetően lanyhul a külföldre településsel, legalábbis a felmérés válaszadóit nagy átlagban már jobban érdeklik a fogadó ország hírei (még akkor is, ha egy magyar hírportálon találták a kérdőívet):
A szerzők összegzése szerint fontos tanulság, hogy egyfajta rejtőzködő diaszporizálódás zajlik, azaz nehéz elérni az alsóbb rétegekbe tartozókat a kivándorlók között. Megállapítható továbbá, hogy a kivándorlás motivációit illetően vannak jelentős földrajzi különbségek. A két véglet Ausztria és az Egyesült Államok: előbbi a közeli jó anyagi lehetőségek miatt vonzó, utóbbi inkább az önmegvalósítás lehetőségével kecsegteti a magyar kivándorlókat.
A kutatás az Egyesült Királyságban élő magyarok között találta a legnagyobb különbségeket, és itt élnek a legfrissebb kivándorlók is, akiknek a boldogulásában még nagy szerepet játszanak az itthoni erőforrások. Az USA-ban ehhez képest átlagosan már hosszabb ideje élnek a magyar bevándorlók, ennek megfelelően a helyi társadalomba való integráltságuk is magasabb. Mindeközben az Egyesült Államokban a legnagyobb a hagyományos diaszpóraintézmények látogatottsága, és a hagyományos diaszpórakapcsolatok is ott jellemzőek. A kutatók megállapították továbbá, hogy a magyarok Ausztriába vándorolnak ki a „legbátrabban”, a közelség miatt vélhetően kevésbé érzik úgy, hogy sokat kockáztatnak.
Ha összehasonlítom az életemet
Az előbbi tanulságokat mélyíti el Feischmidt Margit és Zakariás Ildikó (a TK tudományos tanácsadója, illetve tudományos munkatársa) Társadalmi mobilitás transznacionális térben című kutatása. A még folyamatban lévő projekt, amely a Németországban élő magyarok körében vizsgálja a kivándorlás társadalmi, integrációs és mobilitási hatásait, egy 2017. végi online felmérésen és 41 idén elkészített mélyinterjún alapul – ezek közül a kutatók eddig 16 beszélgetést vetettek alá kvalitatív elemzésnek.
Az első eredményeket bemutató Feischmidt előbb felvázolta a vizsgált témakör elméleti kontextusát. A migráció közgazdasági szemlélete abból indul ki, hogy a kivándorló magasabb bérhez, ezáltal magasabb státuszhoz is jut, csakhogy az empirikus megközelítés szerint ez egyáltalán nem garantált, sőt: ha a bérek nőnek is, a státusz gyakran nem, illetve megesik, hogy a bér a befogadó, a státusz pedig a kibocsátó országban nő. Sok korábbi kutatás igazolta, hogy a munkaerő-piaci integráció csak akkor jár valódi társadalmi mobilitással, ha a kulturális alkalmazkodás is megtörténik. A kutatók szerint ezeket a komplex kérdéseket transznacionális térben érdemes vizsgálni.
A globalizáció korában a társadalmi mobilitás kulcskérdésévé vált a nemzetközi migrációra való képesség, ezt nevezik mobilitási fordulatnak. A közös európai munkaerőpiac azonban szelektív, ezáltal új, országokon átívelő egyenlőtlenségek támadnak: míg a magasabban képzettek elmozdulása erősen támogatott, és őket olyan kifejezésekkel illetik, mint „transnational professionals, highly skilled mobiles”, addig a kékgallérosok vándorlása csak részben támogatott, rájuk tekintetnek igazán migránsként, vagy egy korábbi szóhasználattal élve vendégmunkásként, és rendre úgy jelennek meg a témáról zajló diskurzusban, mint „migrants” és „labourers”. Feischmidték azt nézték meg, hogyan működik ez az úgynevezett „európai mobilitási rezsim” a Németországba települt magyarok, illetve a Magyarország és Németország között vándorlók élményeinek tükrében: hogyan értékelik munkaerő-piaci helyzetüket, a társadalmi mobilitás lehetőségeit, társas kapcsolataik hogyan változtak, mennyire sikerült kulturálisan alkalmazkodniuk, és hogyan viszonyulnak más migránsokhoz.
A kivándorlás motivációit vizsgálva a kutatók azt találták, hogy a Németországba vándoroltak számára a jobb munka lehetősége volt a legnagyobb vonzerő, míg a hazai gazdasági helyzet reménytelensége bizonyult a legerősebb taszító tényezőnek. Ebben a felmérésben a harmadik helyre jött be a magyarországi politikai helyzet reménytelensége. A megkérdezettek szubjektív helyzetértékelése ebben a mintában is túlnyomórészt pozitív volt.
A mélyinterjúkból a következő magyar bevándorlótípusok rajzolódtak ki (Feischmidt hangsúlyozta, hogy ezek egyelőre hipotetikus kategóriák, mivel az interjúknak csak egy részét dolgozták fel):
A késő Kádár-korban, illetve a rendszerváltás után kivándoroltak, akik küzdelmesen, de sikeresen integrálódtak, és ebből a perspektívából beszélnek. Általában ötven évnél idősebbek, élhetnek német házastárssal, de tipikusan magyar szociális környezet is körülveheti őket.
A 2000-es évek közepétől indult kivándorlási hullámmal sok diplomás ment ki, akik csak rövid ideig dolgoztak Magyarországon, rendszerint az egészségügyben, az oktatásban vagy a szociális ágazatban. Kezdettől fogva a szakmájukban dolgoznak kint is. Többségük hosszú távra rendezkedett be, közülük azoknak sikeresebb az integrációja, akik multikulturális nagyvárosokban élnek, például Berlinben, Stuttgartban.
Magasan képzett dolgozók, akik különböző időpontokban vándoroltak ki, és multinacionális vállalatoknál, vagy az akadémiai, illetve tudásiparban dolgoznak, szakmájukra nézve mérnökök, közgazdászok, kutatók. E globális nomádoknak is nevezett réteg kint maradása bizonytalan, ha családjuk van, az növeli a maradás esélyét.
A kékgallérosok, akik jellemzően az utóbbi 10 évben érkeztek Németországba. Mentális vagy kulturális értelemben nem tudtak elmozdulni, kiszolgáltatottak, mobilitásuk limitált, kinti társadalmi kapcsolataik elenyészőek, többnyire Magyarországhoz kötődnek. Mindezek ellenére még ők is pozitív véleménnyel vannak a kivándorlásukról, jellemző, hogy a foglalkoztatási biztonságot hangsúlyozzák.
Az inaktív kísérők jelentős csoportja leginkább feleségekből, anyákból áll, akik legfeljebb alkalmi munkákat vállalnak külföldön. Számukra a legnehezebb a beilleszkedés, és őket sújtja leginkább a magány, elszigetelődés.
A megkérdezettek egy része olyan Németországban élő magyar, aki fizetett vagy önkéntes formában bekapcsolódott a menekülteket segítő szervezetek munkájába. Motivációjuk egyrészt morális – emberi kötelességüknek, civilizációs missziónak érzik a segítést, illetve hatással van rájuk a helyi és nemzetközi média –, másrészt munkaerő-piaci: az önkéntes munka is szimbolikus státuszt jelent, nem beszélve arról, hogy ebből a pozícióból könnyebb fizetett munkára váltani.
Az interjúk alapján az EU-n belüli és a kívülről érkező migránsok viszonyában meghatározó tényező az érdemesség (ez a meritokratikus megközelítés), ami egybevág a német integrációs politika hozzáállásával. A Feischmidték által megkérdezett magyarok úgy beszéltek a menekültekről, mint akik keresik a lehetőségeket, és megküzdenek a nehézségekkel. A munkájukról való beszédben viszonyulnak saját migráns létükhöz is: a közös sors nemcsak növeli az empátiát, hanem minta is, amiben fontosabb szerepet kap az egyéni teljesítményen nyugvó érdemesség. Mindez felelősséggel ruházza fel a menekülteket, valamint korlátozza a feléjük irányuló kritikát.
A kutatás első eredményei alapján a migránsok különböző lehetőségekkel és jogokkal felruházott csoportjai közötti kapcsolat mindkét csoport mobilitását elősegíti azáltal, hogy mozgósítja a sorsukban közös elemeket. Az ehhez kapcsolódó önkéntes munka sokak számára az első, vagy legalábbis fontos lépés volt a formális munkaerőpiacra való beilleszkedésben, és önbecsülést növelő társadalmi elismerést hozott. Ráadásul ez a típusú munka fontos helyet is kijelölt számukra a német társadalomban: közvetítővé váltak.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: